A közbeszédet napok óta lázban tartja az a döntés, amely véget vethet annak a gyakorlatnak, hogy a nők ingyenesen látogathassanak szórakozóhelyeket, míg a férfiaknak a belépésért fizetniük kell. Az ügyben folytatott élénk közéleti diskurzushoz szeretnénk hozzátenni azzal, hogy szemügyre vesszük a határozat mögött meghúzódó alapjogi szempontokat. Az eset ugyanis alkalmas arra, hogy az egyenjogúság és az egyenlő méltóság alapvető, nagyrészt kibeszéletlen kérdéseit szóba hozzuk.

Hogyan ítélhető meg az egyenlőség és méltóság oldaláról annak a gyakorlatnak az állami megtiltása, amely szerint egyes szórakozóhelyekre a lányok belépődíj megfizetése nélkül vagy kedvezményesen mehetnek be, míg a fiúknak fizetni kell? Persze sokan legyinthetnek az ügyre, hogy a szórakozóhelyek beléptetése és árképzése súlytalan dolog. Ez nem valós jogi vagy társadalmi probléma, az elvi kérdések legfeljebb jogfilozófusokat érdekelhetnek. Ráadásul itt nincs is valódi jogsértés, senkit nem zártak ki sehonnan. Azon érdemes azonban a fanyalgóknak is elgondolkodniuk, hogy mit szólnánk ahhoz, ha bizonyos, általunk is gyakran látogatott nyilvános helyeken (lehet ez kocsma, étterem, mozi vagy színház) többet kellene fizetnünk pusztán azért, mert például túlsúlyosak, soványak, alacsonyak, magasak, szemüvegesek vagy szemüveg nélküliek vagyunk. Mindezt feltehetően már az egyéni, konkrét megaláztatás miatt is nehezen fogadnánk el, még akkor is, ha nem kellene mélyen a pénztárcába nyúlnunk.

Az ügy kapcsán az első kérdés, hogy mit keres egyáltalán az állam (az Egyenlő Bánásmód Hatóság képében) a magán-, üzleti szférában. Milyen alapon szólhat bele a közhatalom abba, hogy kit és milyen feltételekkel enged be egy szórakozóhely? A második kérdés, hogy milyen alapjogok sérülhetnek a beengedés kapcsán, hiszen nincs alkotmány, amely kifejezetten védené a buliban való ingyenes vagy kedvezményes részvételt. Ezekre a kérdésekre a választ nem csupán a törvényi szabályok miatt viszonylag könnyű megadni.

Természetesen ahhoz senkinek sincs alkotmányból fakadó joga, hogy adott szórakozóhelyre bemehessen, pláne kedvezményesen. Ahhoz azonban az egyenjogúság okán mindenképpen jogunk van, hogy a belépés során egyenlő méltóságú személyként kezeljenek minket. Nem volna elfogadható például az, ha bizonyos vallású, nemzetiségű vagy éppen bőrszínű személyek nem vagy csak nehezebben (drágábban) juthatnának be egy nyilvános helyre. Ez ugyanis – szemben például az ittasság miatti tiltással – indokolatlan, önkényes megoldás volna. Az állam szerepe az egyenjogúság kapcsán abban áll, hogy ne engedje a nyilvános, üzleti szférában (például a mindenki előtt nyitva álló szórakozóhelyeken vagy az álláshirdetésekben) sem a hátrányos megkülönböztetés hirdetését és gyakorlását, ennek figyelmen kívül hagyása ugyanis súlyos következményekkel járna egyéni és közösségi szinten. Láthatjuk tehát, hogy elviekben igazolható módon lehet helye ebben a szférában is az állami, hatósági beavatkozásnak.

Jelen esetben a szórakozóhely gyakorlata az előzőeknél jóval rafináltabb. A nők ingyenes vagy kedvezményes belépése kapcsán elsőre az ugyancsak bulizni vágyó férfiak hátrányos megkülönböztetése állapítható meg. Ez, ahogy alább kifejtjük, kétségkívül igazolható, hiszen a bulira bejutni szándékozók közül a férfiak rosszabb helyzetbe kerültek, ugyanis – pusztán nemükből adódóan – fizetniük kellett, legalábbis többet kellett fizetniük. Naivak lennénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy a női kedvezmény, ingyenesség puszta „lovagiasság”. A gazdasági ráció alapján a valós indok az az üzletpolitikai húzás, hogy ha több női vendég van egy szórakozóhelyen, akkor oda több férfi is szívesebben eljár, ez pedig – a nagyobb fogyasztással kiegészülve – magasabb bevételt jelenthet. Az üzleti versenyben a profit maximalizálása persze – alkotmányos keretek között – önmagában nem probléma. A vendégcsalogató marketingfogás azonban nem is működhet a belépők árában tapasztalható kézzelfogható megkülönböztetés ésszerű indokaként. Vagyis az indokolatlan különbségtétel miatt – valós kimentési lehetőség hiányában – fennáll a férfiakkal szembeni hátrányos megkülönböztetés, amit az állam, jelen esetben az EBH a törvény alapján nem hagyhat szó nélkül. Az alábbiakban a fenti következtetéssel szemben leggyakrabban felhozott ellenvetésekről és az azokkal kapcsolatos alapjogi megfontolásokról lesz szó.

Az első, az ellenzők körében gyakran felmerülő érv, hogy ez a gyakorlat lényegében „pozitív diszkrimináció”, hiszen nyilvánvalóan a nőknek akarnak ezek a szórakozóhelyek kedvezni, ez pedig önmagában még nem feltétlenül sérti a férfiak jogait. Ezt az ellenvetést azonban sem a törvény fényében, sem pedig elvi szinten nem tartjuk kellően megalapozottnak. Egyrészt a pozitív intézkedéseket, mivel azok eltérő bánásmódot valósítanak meg az adott életviszony vonatkozásában összehasonlítható helyzetben levő, de bizonyos tulajdonságokkal (nem) rendelkező személyekkel szemben, ugyanúgy alá kell vetni a diszkrimináció azonosítására szolgáló tesztnek, mint a többi, eltérő bánásmódot megvalósító intézkedést. A megerősítő intézkedések alapvető célja az eltérő kiindulási alapok azonossá tétele, méghozzá a múltban, illetve az azóta folyamatosan elszenvedett megkülönböztetés hatásainak orvoslására. A meghatározott ideig, szisztematikusan elszenvedett diszkrimináció ugyanis marginalizálja az adott csoport tagjait a társadalmi-gazdasági életben, halmozottan hátrányos helyzetet idézve elő. Azaz: jelen esetben – egyéb feltételek fennállása esetén – akkor lehetne legitim módon előnyben részesítésről beszélni, ha a nők jelenlegi vagy múltbeli hátrányos megkülönbözetése a szórakozóhelyekre történő belépés terén, esetleg a célközönség nőnemű tagjainak a férfiakénál jelentősen alacsonyabb összegű jövedelme megalapozná a nők tényleges hátrányát az e helyekre bejutás tekintetében. Itt azonban nem látható a valós előnyben részesítési indok. Önmagában az a körülmény, hogy kedvezményről, vagyis a nőknek kedvező gyakorlatról beszélünk, nem alapozza meg az előnyben részesítést. Abszurd volna az az érv, hogy a nők jelenlegi anyagi körülményei vagy éppen a diszkriminatív múltbeli gyakorlatok miatt kellene elősegíteni a nők aktívabb részvételét a zenés szórakozóhelyeken.

A második ellenvetés az lehet, hogy ez a megkülönböztetés kedvezőtlen ugyan a férfiakra nézve, de valójában nem sérti a méltóságukat, hiszen nem eredményezi azt, hogy a szórakozóhely ne kezelné őket egyenlő méltóságú személyként. Annak, hogy egy adott megkülönböztetés méltóságsértő-e, alapvető gyanújele az alapul szolgáló tulajdonság: amennyiben az a személyiség lényeges vonásához, így például vallásos hithez, nemi identitáshoz vagy éppen a nemhez kötődik, a megkülönböztetés méltóságsértő jellege objektíve vélelmezhető lehet. Ezzel a jogelvi, de bizonyos nézetek szerint formalistának tekinthető méltóságsértés-fogalommal szemben azonban legitim lehet az a megítélés is, amely a méltóság sérelmét inkább egyéni-szubjektív fogalomként, az egyéni és társadalmi érzékenységre való figyelemmel írja. le. E szerint az adott cselekmény méltóságsértő jellege nem objektív és automatikus, hanem kontextustól függő szociológiai-kulturális kérdés is egyben, és egy adott társadalomban elfogadott kulturális normák is erőteljesen befolyásolják azt, hogy tartalmilag felmerülhet-e az egyenlő bánásmód sérelme.

A második ellenvetéshez kapcsolódva gyakran merül fel a diskurzusban az az érv, hogy a szórakozóhelyek kedvezménygyakorlata voltaképpen a férfiak érdekeit szolgálja. Azaz így a férfiak kapcsán a méltóságsértés a domináns (vagy legalábbis hangos) társadalmi vélekedés szerint nem is áll fenn. Azon túlmenően, hogy a férfiak valós vagy vélt érdeke semmiképpen sem jogi, sőt alapjogi kategória, ez az érvelés egy másik oldalról is felvetheti a méltóság sérelmét: az előnyben részesített nők oldaláról. Ha ugyanis a nők társadalmi helyzete, szerepe felől közelítjük meg a kérdést, ez a megoldás bizonyos tekintetben „csaliként” tekint rájuk, ezzel mintegy arra „használva” a nőket, hogy – ahogyan azt már említettük – a férfiakat „becsábítsák” azokra a helyekre, ahol az ingyenesség következtében vélhetően több nő lesz jelen, mint az egységesen fizetős helyeken. A valós, tényleges méltóságsértés tehát nem(csak) a férfiak, hanem a nők oldalán (is) jelen van. A számukra kedvező gyakorlat társadalmi szinten tárgyiasításukat is jelentheti, és a jelenleg elfogadott, sőt kedvelt, de az egyenlőség ideáljának kevéssé megfelelő szerepfelfogásba „kényszerítheti bele” az érintetteket. Ez a megoldás azonban – a döntést követő visszhangból láthatóan – elfogadottnak, a nemi szerepekkel összhangban állónak látszik a mai Magyarországon.

Itt szükséges megemlíteni azt a hatósági döntéssel szemben ugyancsak gyakran felmerülő érvet, amely szerint a fennálló rendszer a női vendégek érdekeit is szolgálja, hiszen ők készséggel mennek be ingyenesen az adott szórakozóhelyre, nem tiltakoznak e gyakorlat ellen. Van tehát egy végső alapjogi jellegű ellenvetés is, a nők önrendelkezési joga. Mi van, ha ők nem vágynak az egyenlőségre, inkább ingyen buliznának a szórakozóhelyen? Az egyenjogúság biztosítása kapcsán ugyanis élhet bennünk egy olyan elvárás, amely szerint az államnak csak akkor kellene tennie valamit, ha az érintetteket jogsérelem éri, és ez ellen tiltakoznak is. Például ha az afroamerikai állampolgárok tiltakoznak az ellen, hogy nem járhatnak egyetemre, szembeszállva a fehér többséggel, akkor az egyenlőségért folytatott harcukat morális egyetértésünk kíséri. A felsőoktatásból való kizárás ugyanis egyértelműen és világosan rossz, ezt a jogfosztottságot felismerve próbálták kivívni az egyenlő méltóságot. Ezzel szemben jelen helyzetben a nők oldaláról az előny közvetlen (olcsóbb bulizás), míg a hátrány közvetett (nem alanyként, hanem tárgyként kezelik őket), akár nem is egyértelmű a számukra. Tegyük fel, hogy azok a nők, akik ingyen vagy kedvezményesen mehetnek be a szórakozóhelyre, tisztában vannak azzal, hogy ez nem túl megtisztelő, tárgyszerepbe kerülnek, de nem érdekli őket (vagy akár tetszik nekik), így részben akár le is mondanának az egyenjogúság ezen eleméről. Itt tehát az objektív méltóságsértés megelőzése nemcsak a társadalmi támogatással és a közvéleménnyel néz farkasszemet, hanem egy másik, nagyon is lényeges szubjektív alapjoggal. Persze azt aligha lehetne elfogadni, hogy ha valaki magát rabszolgának adná el, totálisan feladva az egyenjogúságát, de mi a helyzet vajon a kisebb, részleges „megvásárolt” méltóságlemondásokkal (lásd például valóságshow-k)? Elfogadnánk-e például azt, ha a lányoknak nem kellene, de lehetne fizetni a belépésért a szórakozóhelyen – így akit bánt az ingyenesség, az fizethet, akit nem, az ingyen is bemehet. Ha azt a választ adjuk erre, hogy az egyenjogúságról és méltóságról nem lehet lemondani, akkor az indokolatlan jogi paternalizmus vádjával szembesülünk (az érintettek akarata ellenére akarnánk egyenlősíteni). Ha viszont azt mondjuk, hogy lehetőség van a tudatos lemondásra, akkor gyorsan repedezni kezdhet az egyenlőség kényes konstrukciója. Tökéletes, minden szempontból előnyös megoldás nincsen, ezt minden bizonnyal el kell fogadni.

Érdekes helyzettel állunk tehát szemben: az egyenlőség érvényesítését célként kitűző alapjogi megközelítés így ellentétben állna a valós hétköznapi gyakorlattal? Hiszen míg alapjogi szinten akár két szempontból (azaz mind a férfiak, mind a nők tekintetében) is méltóságsértő helyzet állhat fenn, addig a mai társadalmi realitások között úgy is tűnhet, a nők és a férfiak számára egyaránt előnyös „win-win” helyzetet borított fel a hatósági határozat. Az antidiszkriminációs jogalkalmazás tehát olyan jogi és közpolitikai kereszttűzbe került, amely hagyományosan a sajátja. A társadalom jelenlegi normáihoz, a közvélekedéshez képest eltérő alapjogi mércével méri a hétköznapi élet eseményeit, ezért nem kísérheti társadalmi támogatás. Váratlanul élesen jelenik tehát meg a hátrányos megkülönböztetés ellen preventív jelleggel fellépő jogi szabályozás örök paradoxona: míg a jogszabályok jellemzően olyan társadalmi érdeket védenek, amelyről széles körű a társadalmi konszenzus, addig a diszkrimináció tilalmára vonatkozó szabályozás esetén ez nincs feltétlenül így. E területen gyakran él a jogalkotó az egyenjogúság előmozdításának eszközeivel, s ilyenkor éppen a társadalmi konszenzus ellenében kell érvényesíteni az alapjogi értékeket, a gyakorlat kényszerű alakítása pedig változást hozhat a későbbiekben a társadalmi meggyőződésben is.

Véleményünk szerint az érveket és ellenérveket mérlegelve ez az egyenjogúsági aktivizmus hosszú távon működőképes, és kompenzálhatja a jelenlegi, részben reális, rövid távú aggályokat. Konklúziónkat a diszkriminációtilalom más területein szerzett történelmi tapasztalatok is alátámasztják. A valódi lovagiasság pedig nem áll ellentétben az egyenlő méltóság eszméjével, és azt a szórakozóhelyeken vagy másutt a jövőben sem tilthatja senki és semmi.