2000 áprilisában az ír állampolgárságú Francis Ciarán Tobin halálra gázolt két kis embert Leányfalun. Ügyében 2002-ben született meg a jogerős ítélet: halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt 3 év szabadságvesztést kapott. A döntés szerint legkorábban 18 hónap elteltével szabadulhat feltételesen. Csaknem 14 év telt el, az elgázolt kisfiú ma már nagykorú lenne, húga pedig középiskolás. Az idő nagy részét Tobin a hazájában töltötte, ezalatt az ír legfelső bíróság két körben is megtagadta átadását Magyarországnak. Az elítélt végül 2014 januárjában megkezdte szabadságvesztését, ám ez csakis az ő döntésén múlt. Azt vizsgálom, hogy mindez hogyan történhetett meg az Európai Unióban, ahol a tagállamok elvileg automatikusan átadják egymásnak az elítélteket és ahol az országok kölcsönösen elismerik egymás büntető ítéleteit.

Tobin távozik

Tobin úti okmányait az eljárás alatt elvették, ám a magyar bíróság engedélyezte, hogy útlevelét visszakapja, és egyben kötelezte őt 500000 forint biztosíték letétbe helyezésére. Érdemes ennek kapcsán felidézni, hogy a közvélekedéssel ellentétben a biztosíték nem egyfajta óvadék. A jogintézmény elsődleges célja, hogy a pénzbüntetés összegét – amennyiben arra ítélik a vádlottat – és a bűnügyi költséget levonja az állam. Míg az óvadék a terhelt jelenlétét biztosítja a tárgyaláson vagy megjelenését a büntetés végrehajtás érdekében, addig a biztosítékkal éppen a távollétét „vásárolja meg”. A biztosítéknak tehát nem célja a jelenlétet biztosítása, alkalmatlan is arra, mint ahogy Tobint pár napi illetménye, illetve a pénz elvesztésének kilátásba helyezése sem ösztönözte arra, hogy visszatérjen és Magyarországon fogházba vonuljon. A biztosíték engedélyezése azért is érthetetlen, mert a törvény szerint csak azok esetében jöhetne szóba, akik külföldön élne, márpedig Tobin bár külföldi állampolgár volt, nem élt külföldön a kérdéses időpontban. Leginkább pedig azért volt aggályos Tobin kiengedése az országból anélkül, hogy a magyar hatóságok bármit tettek volna az esetleges szabadságvesztés végrehajtásának érdekében, mert 2000-ben nem volt olyan szerződés Magyarország és Írország között, amely saját állampolgár kiadását kötelezővé tette volna.

Tobin tehát útlevelét visszaszerezve hazautazott, de csak sógornője esküvőjére, majd az ünnepséget követően visszatért Magyarországra. Védője ezt jelezte a bíróságnak, ennek ellenére a magyar állam nem mutatott érdeklődést Tobin iránt. Útlevelét nem kellett leadnia, és semmilyen egyéb lépés sem történt a magyar hatóságok részéről annak érdekében, hogy biztosítsák eljárás alatti jelenlétét, vagy a szabadságvesztés esetére történő visszatérését. 2000. végén Tobin határozott idejű munkaszerződése lejárt, és családjával együtt visszautazott Írországba. A férfinak egyébként 2000. december 31-ig volt tartózkodási engedélye, tehát ezt követően nem is maradhatott volna Magyarországon.

2002 őszén megszületett a jogerős ítélet: három év fogház azzal a könnyítéssel, hogy az elítélt nem a szabadságvesztés kétharmada, hanem – mivel a külföldi állampolgárnak fokozott terhet jelent az idegenben töltött szabadságvesztés – már a fele után szabadulhat feltételesen. Tobin azonban nem jelent meg Magyarországon büntetése letöltése érdekében, a magyar állam pedig nem tudott mit tenni, mivel a kiadatást Magyarország és Írország között abban az időben egy 1957-es európa tanácsi egyezmény szabályozta, amely kimondta, hogy a részes államok megtagadhatják saját állampolgáruk kiadatását. Időközben azonban született egy uniós jogszabály a tagállamok közötti könnyített kiadatásról, az úgynevezett átadásról. Ez alapján viszont már saját állampolgár is átadandó. 2004 májusában Magyarország uniós csatlakozásával megnyílt a lehetőség az uniós jog alapján kérelmezni Tobin átadását. (Az uniós jogalkotó a kiadatás helyett az átadás terminussal is utalni kívánt arra, hogy az utóbbi egy könnyített eljárás.) A lehetőséggel Magyarország azonnal élt: Tobin átadása érdekében európai elfogatóparancsot bocsátott ki.

Az átadás megtagadása első körben: a jogalkotó hibája

Az első elfogatóparancsot második és harmadik is követte, ami némi zavarodottságot váltott ki a vádban, a védelemben és a bíróban egyaránt. A büntetőjogi tényállás (közúti baleset gondatlan okozása) magyar nyelven ugyan megegyezett mindhárom elfogatóparancsban, ám az angol nyelvű fordítások nem voltak azonosak. Az úgynevezett történeti tényállás, azaz hogy valójában mi történt, magyar és angol nyelven is eltérést mutatott: csak az első elfogatóparancs szólt arról, hogy a tragédia egy előzést követően történt. Azt sem tartalmazták egységesen az elfogatóparancsok, hogy a jogerős ítélet szerint Tobin a három év felének letöltése után feltételesen szabadulhat.

Az átadás ügyében eljáró ír felsőbíróság 2007. januárjában elutasította az átadás iránti kérelmet, mégpedig a következő indokok alapján. Az átadásról szóló uniós jogszabályt végrehajtó ír törvény szerint végrehajtás céljából akkor adható át a szabadságvesztés büntetésre ítélt személy, ha elszökött a kibocsátó országból. Mivel azonban Tobin nem elmenekült, hanem határozott idejű szerződése lejártával hagyta el az országot útlevelét jogszerűen birtokolva, az ír törvény értelmében nem tekinthető szökött személynek.

Az ír jogalkotó nyilván nem kívánta megkerülni az EU jogot, hanem egyszerűen a saját eljárási rendszeréből indult ki és kizárólag az angolszász jog adta lehetőségeket vette számításba az implementáció során. Azért szűkítette a jogalkotó a vádlott távollétében hozott ítélet elismerését a szökésre, mert a common law jogrendszerekben, ahol a hangsúly a tárgyaláson és a szóbeliségen van, a felek határozzák meg a bizonyítandó kérdéseket, és kiemelkedő jelentőségű a keresztkérdezés szerepe, ott szinte elképzelhetetlen valakit távollétében elítélni, illetve aki nincs jelen, azt szükségszerűen csak szökött személy lehet. Egy több jogcsaládot érintő jogszabály esetében azonban egyértelmű hiba az ilyesfajta nemzeti eljárásjogi szűklátókörűség. Alapvetően ennek tudható be, hogy Tobint az ír bíróság a rosszul implementált uniós jog alapján nem adta, nem is adhatta át. A bíróság felhasználta még a hatalmi ágak megosztásának érvét is, amikor megemlítette, hogy az EU jog hibás végrehajtását nem bírói értelmezéssel kell kiküszöbölni, hanem a törvényhozásnak kell a jogszabályt felülvizsgálnia. Az ítélet ellen az ír igazságügy miniszter mint felperes fellebbezett. A fellebbezést a legfelső bíróság elutasította.

Az átadás megtagadása második körben: a jogalkalmazó hibája

2009-ben az ír jogalkotó kiköszörülte a csorbát, és úgy módosította a törvényt, hogy hasonló ügyben ne lehessen megtagadni az átadást. A módosítás szerint immár nem kell az elfogatóparancsnak „megfelelően megszerkesztettnek” lennie, amit akár a magyar ügy zaklatott sorsa, a három egymást követő eltérő tartalmú elfogatóparancs is inspirálhatott, de ami lényegesebb: kitörölték az „elmenekült” igét, ezért már nemcsak a „szökött”, hanem az elítélés országából eltávozott személyeket is átadják.

Magyarország 2009 szeptemberében újabb, negyedik elfogatóparancsot bocsátott ki, amely alapján Tobint ismét őrizetbe vették, majd másnap óvadék fejében, útlevele elvétele és heti háromszori rendőrségen való jelentkezési kötelezettség mellett megint elengedték. A negyedik elfogatóparancs kibocsátásával kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy vajon egyáltalán ki lehet-e adni újra és újra, akár a jogszabályi változásokra tekintettel. Büntetőjogi alapelv ugyanis a kétszeres eljárás tilalma. A kiadatás azonban nem a büntetőjogi felelősség megállapítását szolgálja, ezért egy átadási vagy kiadatási ügy ismételten megnyitható. Ugyanerre jutott az ír bíróság is: ugyanaz a bíró, aki elsőfokon megtagadta az átadást, végül 2011 februárjában – helyt adott a megismételt átadási kérelemnek. Az átadás engedélyezése ellen Tobin fellebbezést nyújtott be, majd kilenc hónappal az elsőfokú ítéletet követően, de még a másodfokú ítélethozatal előtt önként átadási őrizetbe vonult. Az önkéntes őrizetbe vonulásban nyilván az is közrejátszott, hogy amennyiben mégis visszatérni kényszerült volna Magyarországra a másodfokú döntés szerint, az Írországban leült hónapokat beszámították volna. A legfelső bíróság másodfokon azonban 2012. július 19-én 3:2 arányban Tobinnak adott igazat és átadását megtagadta.

A bírák között nem volt konszenzus: mind az öten önálló véleményt fogalmaztak, amelyeket összeolvasva arra juthatunk, hogy Tobin pernyertességének alapvetően két oka van. Az egyik érvrendszer szerint a 2005-ös Értelmezési törvény mentette meg Tobint az átadástól. Ennek alapján egy jogszabály módosítása főszabály szerint nem érint semmilyen jogosultságot, előnyt, kötelezettséget vagy felelősséget, amely a korábbi jogszabályhely szerint keletkezett, hacsak nem lehet a módosításból a jogalkotó ellentétes szándékára következtetni. A kérdés tehát az, hogy az ír parlamentnek szándékában állt-e az elsőkörös átadási ügyben hozott döntést felülírni. A módosító törvény szövegét vizsgálatakor arra jutott a bíróság, hogy annak célja az ír jogszabály EU joggal való megfelelésének biztosítása, nem pedig a 2007-es Tobin ítélet megváltoztatása. A módosító jogszabály tehát – magyar terminológiával – nem semmisségi törvény. Tobinnak ezért úgymond „szerzett jogosultsága”, hogy ne adják át Magyarországnak, ami nem vehető el.

Az érvelés gyenge pontja véleményem szerint ott van, hogy ha Tobin „jogosultságát” kifejezetten el kívánta volna vonni a jogalkotó a törvénymódosítással, akkor az – mint főszabály szerint minden semmisségi törvény – valóban sértette volna a bírói függetlenséget és a hatalommegosztás elvét. Így tehát mindenképp az átadás ellen foglalt volna állást a bíróság: akkor is, ha az országgyűlés nem kívánta elvonni Tobin jogosultságát, és akkor is ha igen – csak éppen más alapon.

A másik érv azzal indokolja az átadás megtagadását, hogy egy ezzel ellentétes döntés „eljárással való visszaélést” jelentene, vagy ahogy mi mondjuk, csorbulna az eljárás tisztességességének elve. Az ír joggyakorlat szerint nem áll meg a visszaélés, csak ha a bíróság utólag megállapítja, hogy a hatóságok „jogtalanul zaklatták” a perbeli felet. Ez pedig nagyban függ attól, hogy mennyi idő telt el a két egymást követő eljárás között, márpedig a bíróság szerint az ügy elhúzódása jelentős volt. Erre hivatkozni azért paradox, mert a perelhúzódás nagyban az ír bíróságoknak tudható be: 5 évbe telt, hogy döntsenek az átadásról – annak ellenére, hogy az elfogatóparancsról szóló uniós jogszabály szigorú határidőket szab, amelynek maximuma hatvan, kivételes esetben összesen kilencven nap. Tehát a bíróság saját késedelmére hivatkozva fogadott el egy az uniós jog szellemiségével, a kölcsönös elismerés és az átadás céljával ellentétes döntést.

Az érvelésben mégis van logika: alkotmányjogi szemlélettel azt mondhatjuk, hogy a konkrét esetben a büntetés elmaradása az állami önkénnyel szembeni általános védelem ára. Ahogy az emberi jogi jogsértésekkel, például kínzással megszerzett bizonyítékot nem lehet büntetőeljárásban felhasználni, ugyanúgy nem lehet évekig gondolkodni a helyes megoldáson, illetve a jogszabályokat addig csiszolgatni, újabb és újabb elfogatóparancsokat kibocsátani, ameddig a jogalkotó akaratának megfelelő döntés születik. Ez az emberi jogi érzékenységre valló érvrendszer összhangban áll a jogállamiság követelményével, még ha Tobin átadásának elmulasztása igen nagy ár is, amelynek az egyéni tragédián túlmutató politikai, társadalmi és a jogtudatosságot negatívan befolyásoló következményei is vannak.

Jogon kívüli tényezők

A 2012-es ítélettel a bírói út lezárult, többet nem lehet megnyitni az ügyet. Ezért diplomáciai síkra terelődött az átadás. Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes levélben kereste meg Viviane Reding uniós biztost, hogy megtudja, milyen lehetőségek állnak rendelkezésre Francis Ciarán Tobin átadására, kiadatására. Reding válaszul az ír igazságügyminiszterrel közös háromoldalú találkozót kezdeményezett, részben a Tobin ügy megoldása érdekében, részben azért, hogy megtudja, mi okozta az európai elfogatóparancs „egyértelműen rossz működését”. Hosszú levélváltásuk során a miniszterelnök-helyettes ismét emlékeztette Redinget a kérdés megoldásának fontosságára, amire azt a választ kapta, hogy a háromoldalú brüsszeli találkozó végkövetkeztetése, „hogy az ügy nem tárt fel rendszerszerű problémát az európai elfogatóparancs működésével kapcsolatban.”

Ezen a ponton értelmetlen vádaskodás vette kezdetét. 2013 márciusában a magyar Országgyűlés épp a heves nemzetközi visszhangot kiváltó negyedik alaptörvénymódosítást készítette elő, amikor Reding egy szerencsétlen mondatban össze nem függő kérdések közé vizionált oksági kapcsolatot: a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjúban úgy fogalmazott, hogy nem lepte meg, hogy az ír hatóságok nem adják ki állampolgárukat egy olyan országnak, ahol komoly aggályok merülnek fel az igazságszolgáltatás függetlenségével kapcsolatban. Navracsics Tibor március 15-én nyílt levélben válaszolt Viviane Redingnek, amelyben felháborítónak és elfogadhatatlannak nevezte a biztos kijelentéseit. A Kormány egy jelentésében szintén elfogadhatatlannak tartotta az ügyek összemosását. Az elhunyt gyermekek édesapja a rá jellemző józansággal és határozottsággal kérte a biztost, hogy legyen több figyelemmel az ügyben érintettek kegyeleti érzéseire. Végül 2013. március 25-én Viviane Reding Gál Kinga európai parlamenti képviselő Tobin üggyel kapcsolatos kérdésére adott válaszában úgy látta: az ügyben „nincs mód további lépésekre.”

Az ügy megoldása

Ekkor az áldozatok családjának ügyvédje, Tóth István kijátszotta az adu ászt. Tobin 2006-ban meghatalmazást adott egy magyar ügyvédnek, a dokumentumon pedig az szerepelt, hogy az elítélt azt Budapesten írta alá. Tobin ekkor már rég Dublinban volt, tehát felmerült a magánokirat-hamisítás gyanúja. Abban a valószínűtlen esetben, ha valóban a magyar fővárosban írta alá a meghatalmazást, akkor dublini visszatérésével az ír törvény szerint elítéltként „megszökött” az országból. Az ügyvédi stratégia bravúros, ám csekély a valószínűsége, hogy ez kényszerítette rá Tobint, hogy alávesse magát a büntetésnek. Noha megindulhatott volna az okirathamisítás miatt az eljárás, és ezért ki lehetett volna kérni Tobint, ám kétséges, hogy egy más kérdésben, azaz a gázolás ügyében született ítéletet végre lehetett-e volna hajtani. Ha pedig Tobin valóban Magyarországon írta volna alá a meghatalmazást, és így 2006-ban már nem elment, hanem elszökött Magyarországról, akkor sem valószínű, hogy újra meg lehetett volna nyitni az ügyet anélkül, hogy az a common law szerinti „hatóságok általi zaklatásnak” minősüljön. Kellett lennie tehát más nyomós érvnek, ami Tobint büntetése vállalására késztette.

Az ügy előrehaladása során sokan sokszor érveltünk amellett, hogy Tobin hazájában töltse le a büntetését. Az áldozatok szülei is csak azt követelték, ülje le azt a pár évet, amit a bíróság kiszabott. Az ítéletek végrehajtásáról szóló ír törvény azonban csak akkor engedte más ország büntetőítéletének elismerését, ha az elítélt „elmenekült” a megkereső államból – ismerős a fordulat, ugyanaz, mint az európai elfogatóparancs esetén. Ott a mondatrész az átadástól mentette meg Tobint, most pedig attól, hogy Írországban elismerjék és végrehajtsák a büntetését.

A jogi probléma csak az, hogy nem ezt a törvényt kellett volna alkalmazni. 2008 óta létezett ugyanis egy uniós jogszabály a szabadságvesztés büntetéseket kiszabó ítéletek végrehajtásáról, amelyet az ítélethozatal időpontjában már rég implementálni kellett volna, és amely alapján Tobin hazájában is leülhette volna a büntetést. Ezt azonban az ír jogalkotó nem implementálta határidőre, azaz 2011. december 5-ig, sőt deklarációt fűzött hozzá – hibásan. A jogszabály ugyanis lehetőséget adott arra, hogy a 2011. december 5. előtt kézhez kapott kérelmekre továbbra is korábbi törvényeit alkalmazza egy tagállam. Ezt a deklarációt Írország 2012. március 29-én tette meg, majd ezek után született meg a másodfokú ítélet, hogy egyrészt Tobin nem adható át Magyarországnak, másrészt az alkalmazandó korábbi törvény alapján otthon sem tudja leülni a büntetését. 2013 folyamán a magyar Közigazgatási- és Igazságügyi Minisztériumban azonban észrevették, hogy a nyilatkozat érvénytelen, mivel azt csak 2008-ban lehetett volna megtenni, míg az ír deklaráció 2012-es. 2013 szeptemberében Viviane Reding megerősítette a magyar jogi álláspontot: a nyilatkozat érvénytelen, és így az átmeneti mentesség nem jött létre.

Igaz, hogy egyelőre a Bizottság eszköztelen az uniós jogsértésekkel szemben, de 2014 decemberében, azaz a Lisszabon Szerződés hatálybalépésének ötödik évfordulóján megnyílik a lehetőség a büntetőjogi szabályok hibás végrehajtása miatti jogsértési eljárások megindítására. Pár hónap múlva már kimondhatja Luxembourg, hogy Írország uniós jogot sértett, amiért nem hajtotta végre a 2008-as uniós jogszabályt, amely alapján Tobin otthon is letölthetné a büntetését. Tobin szempontjából ez a legnagyobb veszély, és úgy vélem, ez adta a legnagyobb lökést, hogy vállalja a büntetés letöltését.

Mivel azonban jogi nyomás egyelőre nem nehezedett rá, a büntetés vállalása „önkéntesnek” tűnik, és ennek megfelelően ő diktálhatta a bevonulás feltételeit. Előzetes diplomáciai tárgyalásokat követően 2014 januárjában öt napot töltött Magyarországon, kívánságának megfelelően celláját senkivel nem kellett megosztania, és felesége is naponta látogathatta. Eközben kérelmezte átszállítását Írországba, amit a magyar és az ír miniszter és az ír legfelső bíróság is jóváhagyott. A fogvatartása ötödik napján szállították vissza Írországba, hogy ott letöltse büntetése fennmaradó részét.

Felmerül a kérdés: szabadulhat-e Tobin a kiszabott büntetés felének letöltése után? Ez ugyanis egy könnyítés volt, arra tekintettel, hogy a magyar bíró kiindulópontja szerint Tobin idegenben, azaz Magyarországon töltötte volna le fogházbüntetését. Írországban azonban semmi nem indokolja a könnyítést. Az ír legfelső bíróság ezzel úgy tűnik egyetértett, illetve az ír jog szerint nem volt mód a felezésre, ezért úgy határozott, hogy Tobin legkorábban csaknem 20 hónap elteltével szabadulhat feltételesen. Az átadási őrizetben töltött időt is beszámítva így Tobin háromnegyed évvel többet ül, mint ha Magyarországon töltötte volna le büntetését.

Több Európa, igazságosabb Európa

Aki autót vezet, fél lábbal a sírban, fél lábbal a börtönben van. – tartja a mondás. A hibáért azonban vállalni kell a felelősséget. Sőt a baleset országának joga szerint kell vállalni a felelősséget, még akkor is, ha ugyanazért a cselekményért az állampolgársága szerinti országban nem lett volna büntetőjogilag felelős a gázoló, vagy enyhébb szankciót kapott volna. Tobinnak mindezt láthatólag nehezére esett elfogadni. A felelősség elkerülése érdekében sok mindent megtett, a joggal való visszaélésig elmenve. Például megszakította a kapcsolatot ügyvédjével, hogy arra hivatkozhasson, úgy ítélték el távollétében, hogy nem gyakorolhatta védekezéshez való jogát.

Ám nem a terhelttől kell várni egy büntetőügy megoldását, és az eset nyilvánvalóan nem Tobin személyiségrajza miatt érdekes a jogász számára, hanem azért, mert az európai bűnügyi együttműködés fontosságára világít rá. Ha nincs Európai Unió, nincs Tobin ügy: EU jog hiányában fel sem merül az átadás, csak a magyar bíróságot hibáztathatnánk, amiért elengedte a vádlottat a visszatérés megfelelő garanciája nélkül. A jogeset azonban azt is bizonyítja, hogy az egységesülő Európa büntetőjogi dimenzióját csakis a szorosabb tagállami együttműködés teheti hatékonyabbá. Ha a tagállamok nem őrizték volna féltve nemzeti büntetőjogi szuverenitásukat, ha nagyobb hatáskört adtak volna a Bizottságnak és a luxembourgi bíróságnak, akkor nem telik el több mint egy évtized a bűn és a bűnhődés között. Akkor Luxembourg elmarasztalhatta volna Írországot az uniós jog hibás végrehajtásáért, illetve végre nem hajtásáért, vagy azért, amiért az ír bíróságok nem tartották be a 90 napos határidőt.

Zoltai Bence, a közvetlen áldozatok édesapja tömör precizitással összegzi az ügy jogállami és uniós jogi relevanciáját: „[A]zt szeretném bizonyítani, hogy az igazságszolgáltatást valóban rá lehet bízni az államra. Mivel az Európai Unióban élünk, így az mindegy, hogy a magyar vagy az ír államról van szó.” Tobin végül letölti a bíróság által kiszabott büntetését, ami talán megnyugvást hozhat az áldozatok családjának, és valószínűleg magának Tobinnak is. Az ügy hányatott sorsa ugyanakkor azt igazolja, hogy több uniós jog jobb, azaz színvonalasabb és igazságosabb jogszolgáltatást eredményezett volna.