Az utóbbi hetek legnagyobb vihart kavart politikai eseménye kétség kívül az a hír, hogy az MSZP és a Demokratikus Koalíció az egykori miskolci rendőrkapitányt, Pásztor Albertet kívánja polgármesternek jelölni a miskolci önkormányzati választásokon. Ha közelebbről szemügyre vesszük a Pásztor-ügyet, láthatjuk, hogy önmagán túlmutató jelentőséggel bír, ugyanis legalább két olyan problémát hoz a felszínre, melyek jóval fontosabbak egy egyszerű polgármesteri széknél. Az első a romák mai helyzete és jövője, a második a magyar baloldal identitásválsága. A Pásztor-ügyre adott válasz alapvetően határozhatja meg mindkét kérdés jövőbeni alakulását. Lássuk először a roma-kérdést.

A Pásztor-ügy és a romák

Pásztor Albert 2009-es botrányára mindenki jól emlékezhet: akkor rendőrkapitányként olyan információkat közölt, melyek jogszerűen nem lehettek birtokában, vagy legalábbis nem beszélhetett volna róluk nyilvánosan, ráadásul amolyan botcsinálta szociológusként kijelentette, hogy a „kisebbségi nemzettársainkkal nem megy az együtt élés.” A közkeletű vélekedés szerint Pásztor Albert „csak kimondja, amit más körülír, és megteszi, amit más nem”, a balliberálisok pedig képtelenek túllépni dogmatikus mantráikon és csak a szőnyeg alá söprik ezt az égető problémát.

Először is, a balliberálisok biztosan elutasítják a cigánykérdés puszta kriminológiai azonosításával. Itt valójában komplex társadalmi folyamatok következményeiről kell beszélnünk, és ezek alaposabb elemzése rámutathat arra, miért folyik süketek párbeszéde a baloldaliak, a szociológus szakma és a tágabb közvélemény között. Az ok meglepően egyszerű: egyáltalán nem mindegy, hogy a tényeket és társadalmi folyamatokat milyen értelmezési keretbe ágyazzuk be, azaz, hogy a világ történéseit milyen szemüvegen keresztül szemléljük.

Ennek a problémának a megértésében segítségünkre lehet, ha betekintünk az amerikai feketék szegregációjának irodalmába Elizabeth Anderson amerikai filozófus segítségével, kinek nemrég megjelent munkája már kortárs klasszikus a témában. Elöljáróban annyit érdemes megjegyezni, hogy Anderson elemzése az amerikai feketékre és a nagyvárosi mélyszegénységre korlátozódik, de véleményem szerint az minden további nélkül alkalmazható a romák hazai helyzetére is. Akkor tehát lássuk, hogy miről is van szó. Társadalomtudományi közhely, hogy a szegregált gettók élhetetlen helyek, magas munkanélküliség és bűnözés teszi kilátástalanná az ottani életet. De mi ennek az oka?
Anderson két versengő megközelítést vázol fel melyekbe nagyjából beleilleszthetőek az amerikai szociológiai kutatások: az egyik az egyes konzervatív társadalomtudósok által preferált nézet, melyet Anderson antropológiai megközelítésnek nevez, a másik a közgazdasági megközelítés, mely a szegregációkutatás főáramával van összhangban. Az antropológiai értelmezés a kultúrákat, mint sui generis (azaz egyedi jellemzőkkel bíró), önfenntartó közösségeket fogja fel, melyek belülről homogének, kifelé, más csoportokkal szembeni határaik pedig merevek. Az adott etnikai/faji csoport kultúráját így gyakorlatilag a leszármazás fogja meghatározni, mindegyik csoport a „saját hajójában utazik, a saját vízén,” az adott kulturális csoport pedig csak saját magát okolhatja, ha megfeneklik a hajója.

A közgazdasági magyarázat szerint az emberi viselkedés a környezethez való adaptációval írható le. Az egyén azt a viselkedésformát fogja felvenni, mely a legjobb érvényesülést kínálja az adott feltételek között. Ma már számos szociálpszichológiai tanulmány van arról, hogy bármily meglepő, a diszfunkcionális viselkedés egy szegregált környezetben racionális is lehet: ha a rendőrség nem védi meg a gettóban élőket, akkor nem ésszerűtlen bandákba verődni a védelem érdekében, az otromba viselkedés a gettón belül ésszerű, mert a túlzottan szelídnek tűnő ember gyengének tűnik és áldozattá válhat mások szemében, és a többi. Ha pedig a külső környezet csak rossz és még rosszabb opciókat kínál fel az egyénnek, akkor idővel kialakul az a negatív egyensúly, melyben egyrészt vagy rossz normák motiválják az egyén viselkedését, vagy túl költségessé válik a jó normák követése az egyén számára.

Anderson szerint ez utóbbi magyarázat jóval inkább összhangban van a szegregált közösségekről való empirikus ismeretekkel, mint az antropológiai felfogás. Az utóbbi ugyanis nem képes figyelembe venni a külső hatásokat és a csoportok közötti interakciókat. Ha például azt feltételezzük, hogy a gettóban zajló élet valóban az ott élő emberek kultúrájának az eredménye, akkor olyan valószínűtlen dolgokat is feltételeznünk kellene, hogy a pénztelenség állapotát részesítik előnyben. Ez a folklorisztikus keret szintén nem tudja megmagyarázni, hogyan alakulhatnak ki etnikai/faji jellegzetességektől mentes szegregátumok, mint amilyen az angliai Manchester legproblémásabb része, Wythenshawe. Ez a 95%-ban fehérek által lakott városrész a legszegregáltabb amerikai gettók jellegzetességeit viseli: a fiatalok hamar kiesnek az iskolából, bandákba verődnek, magas a bűnözési ráta, a nők korán vállalnak gyereket (így sok az egyedülálló fiatal anya), és a drogfüggők aránya is magas.

Amit az amerikai filozófus nem említ: véleményem szerint az antropológiai megközelítés arra sem tud választ adni, hogyan tudnak a kultúrák néha igen gyorsan átalakulni. Révész Sándor néhány éve egy kiváló cikkében hívta fel a figyelmet, hogy Illyés jellemzése szerint az 1930-as években az alföldi parasztok számára idegen volt a magántulajdon fogalma és a piaci lopást virtusnak tekintették, míg a dunántúli uradalmi cselédekről azt írta, hogy „lopnak mint a pinty,” és egyfajta „atavisztikus klánszellem vezérli őket.” Ha ma csak ezeket a tulajdonságokat sorolná fel valaki, a legtöbb ember automatikusan a romákra asszociálna – de hogyan lehetséges, hogy ma már senki nem vélekedik így az alföldi és a dunántúli emberekről? Az alföldi parasztok feladták a piaci tolvajlás „kultúráját,” vagy a világ változott meg gyökeresen körülöttük?

A közgazdasági szemléletbe viszont gond nélkül beleilleszthetők a csoporton kívüli hatások, és a szegregációt döntően ilyen okok idézik elő - a gettók kialakulásának kiváltó oka mindig a munka eltűnése a környékről, és az ott élő emberek nemcsak a financiális tőkének vannak híján, hanem a társadalmi tőkének is. Azaz nemcsak pénztelenek, de többnyire csak magukhoz hasonló mélyszegénységben élő embereket ismernek, tehát nem tudnak olyan ismerősökhöz fordulni, akik náluk jobb helyzetben lennének. Nem csoda, hogy az iskolai integrációnak kulcsszerepe van a faji integráció szempontjából, mert egy integrált iskolában nemcsak versenyképes tudást lehet szerezni, hanem olyan barátokat/ismerősöket (társadalmi tőkét), akikre az élet későbbi folyamán támaszkodni lehet, ráadásul a faji előítéletek és sztereotípiák kialakulásának is ez az egyetlen gátja.

A liberálisok két okból sem hajlandóak elfogadni azt a szemléletet, ami az antropológiai magyarázaton alapul: egyrészt, mint látható, a többségi társadalom olyan dolgot vár el a mélyszegénységben élő romáktól, amit azok nem tudnak önmaguk előteremteni. Valaki meggebedhet az igyekezettől az iskolában, ha rossz általános iskolába jár, ahonnan nincs mód továbbtanulni, és ha nem tud olyan személyes kapcsolati hálót kialakítani, mely megvédené a társadalomból való kihullástól.
A másik ok az antropológiai szemlélet elvetésére az, hogy az államnak bár barátokat nem kötelessége juttatni a mélyszegénységben élőknek (lehetősége sincs rá), de biztonságos környezetet, olcsó pénzhez jutást, minőségi oktatást és egészségügyet igen. Egy szegregátumban, ahol nincs rendes iskola, egészségügyi ellátás, és csak uzsorahitellel oldhatók meg a likviditási problémák nem az ott élő emberek csődjének jelei, hanem az államé. Miskolc problémája nem a romák, hanem a szegregáció. Ha ezt a rendkívüli problémát a város még több szegregációval akarja „megoldani,” akkor a város lakóinak gondjai idővel csak súlyosbodni fognak. Az integráció ezért nem csupán üres szlogen, hanem társadalmi szükségszerűség. A szegregáció, melyet Pásztor Albert szorgalmaz a dél-amerikanizálódás programja: lehet a romákat száműzni a krumpliföldekre, de akkor azzal is tisztában kell lenni, hogy Miskolc egyes részei idővel inkább Rió bádognegyedére fog hasonlítani, semmint egy modern európai városra.

Egy rothadt kompromisszum

Az idei parlamenti választásokon a Fidesz ismét elsöprő győzelmet aratott és az ország keleti részében a Jobbik második erővé vált. Ebből legelőször még az akkor Mesterházy Attila által vezetett MSZP azt a következtetést vonta le, hogy a baloldalnak „rendpárti” politikát kell kínálnia a kormányellenes szavazóknak. Ez az ötlet akkor nem kavart nagy vihart, mivel nem nyilvánosan hangzott el, ráadásul Mesterházy nem sokkal ez után cáfolta, hogy ez lenne az MSZP új irányvonala. Erre július elején derült égből villámcsapásként jött a hír Pásztor jelöléséről. Bár az Együtt helyi szervezete támogatta Pásztort, a pártvezetés gyorsan kihátrált a jelölt mögül. Az eddig harcos antirasszista retorikát használó Demokratikus Koalíció vezetői, élükön Gyurcsány Ferenccel pedig elkezdték menteni a menthetetlent, és nyilvánosan megmagyarázni, hogy Pásztor „tisztességes demokrata”. A DK és az MSZP tehát úgy kalkulál, hogy Miskolc csak akkor nyerhető meg, ha a baloldal antirasszizmusát feladja. A kompromisszum azonban, melyet e két párt meghozott egy rothadt kompromisszum.

A rothadt kompromisszum ideáját Avishai Margalittól veszem. Margalit különbséget tesz tisztességes és rothadt kompromisszumok között. Egy kompromisszum esetén a felek engednek kitűzött céljaikból, valamit fel kényszerülnek áldozni abból, amit ideális körülmények között el szeretnének érni. A rothadt kompromisszumok olyan kompromisszumok, melyekben valamelyik fél olyan dologban enged, melynek feladása tabu, és mely az identitásának feladásához vezet – azaz ezek igazi fausti alkuk. Margalit, akinek filozófiája a megalázás elkerülése körül forog, a rothadt politikai kompromisszumoknak azokat tartja, melyek embertelen és megalázó politika rezsimeket hoznak létre (szerinte ilyen rothadt kompromisszum volt az 1787-es connecticuti „nagy kompromisszum”, mely lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok konföderációból föderációvá alakításáért cserébe megmaradjon a rabszolgaság intézménye). A politika világában természetes, hogy kompromisszumokat kell hozni, és hogy az elvekből olykor fel kell adni. De nem mindegy, így Margalit, hogy a meghozott kompromisszum nemkívánatos eleme „csótány a levesben”, vagy csak „légy a kenőcsben.” A légy a kenőcsben bár kellemetlen, de nem teszi tönkre a kenőcsöt, a kenőcs a légy kiszedése után még használható, míg egyetlen csótány már elrontja az egész levest. A rothadt kompromisszumok, melyek során valamelyik fél tabukérdésben hajlandó engedni valamilyen politikai cél érdekében, a csótány a levesben esete.

Gyurcsány Ferenc egy ilyen rothadt kompromisszumot kötött meg Pásztor Albert jelölésével, mivel a volt rendőrkapitány jelölésével nem egyszerűen csorba esett a két ellenzéki párt renoméján, hanem alapvetően sérült a politikai integritásuk. A baloldaliság fundamentuma ugyanis a morális egyenlőség. Talán ezt az elvet senki sem definiálta olyan egyszerűen és meggyőzően, mint Ronald Dworkin: az állam minden polgára iránt egyenlő figyelmet és tiszteletet kell tanúsítania, ami nem jelent feltétlenül azonos bánásmódot, de azt igen, hogy az állam szempontjából mindegyik alanyának boldogulása egyformán fontos. Legyen az nő, vagy férfi; idős, vagy fiatal; igazgató, vagy alkalmazott; roma, vagy nem roma.

Amelyik politikai párt ebből enged, az nem lehet baloldali erő. A DK és az MSZP a Pásztor Albert jelölésének rothadt kompromisszumával kiiratkozott a baloldali pártok sorából. Ezért nem mindegy, hogy az Együtt-PM hogyan reagál a Pásztor jelenségre (hiszen, mint már a bevezetőben említettem, ebben az ügyben nem Pásztor személye érdekes, hanem az a lejtő, amin a baloldali ellenzék elindult). Mint arra már itt a Szuverénen Miklósi Zoltán is utalt, az Együttnek nem elég visszavonni a támogatást Pásztortól: a párt gesztusának az adhat kellő súlyt, ha egyúttal önálló jelöltet is állít, aki baloldali programmal tud előállni Miskolcon. Ilyen és hasonló határozott lépések nélkül a magyar demokratikus baloldal jövője még bizonytalanabbá válik.