Régóta tapasztaljuk, hogy Magyarország egyre távolodik a liberális demokratikus értékektől: az egyéni szabadság és a polgári egyenlőség elismerésétől. Újabban „illiberális állam” épül, amely minden jel szerint nem a magántulajdont tisztelő piacgazdaság, nem a polgárok szólás- és vallásszabadságát garantáló szekuláris állam, és ahol nem egyenlő státuszú személyek például a közmunkára kényszerülő, legszegényebb réteghez tartozók. Az illiberális államgépezet a legtöbbek életére hatással van, nemcsak a legelesettebbeket sújtja. Különösen érzékenyen érinti a nők huszadik században elismert jogait.

A liberális demokráciák biztosítják a nő testi-lelki önrendelkezéshez való jogát és nővédelmi szabályokat alkotnak, mert tisztában vannak a nők és férfiak eltérő társadalmi helyzetével, a nők kettős leterheltségével, a család és a munka összeegyeztetésének nehézségével. Figyelembe veszik, hogy a szülők a gyermekszületést követően sincsenek teljesen azonos helyzetben, sok családban anyagi szempontok (a kevesebb fizetése) miatt kényszerül otthonmaradásra az anya, miközben az apa teljes fizetést kap. Tekintettel vannak továbbá arra az erős társadalmi elvárásra is, hogy a nő munkavállalás helyett a gyermek mellett maradjon, ezért megkönnyítik a kisgyermekes nők számára a munkaerőpiacra való későbbi visszatérést.

Az európai konzervatív családpolitika az elmúlt évtizedben sokat változott. Persze a rivális politikai oldalak sok szempontból eltérő nő- és családpolitikát képviselnek, de mainstream irányzat ma már nem ragad le a nemek közötti biológiai eltéréseknél vagy korábbi társadalmi berögződéseknél. Amit a munkáspárti Blair még nem mert megtenni, azt Cameron, a konzervatív miniszterelnök megtette: apasági szabadságra ment, felhívva a figyelmet a szülői szerepek egyenlő elosztására. Az ír jobbközép kormányzat női parlamenti kvótát vezetett be a nemek közötti egyenlőség elősegítésére. Németországban – a többi párthoz hasonlóan – a CDU is kvótát alkalmaz, amely előírja, hogy a pártlistán szereplők és a párt vezetőségéhez tartozók legalább egyharmada nő legyen. Egy e heti hír szerint Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság néppárti elnöke női biztosok jelölését próbálja elérni az uniós tagállamoknál, hogy a bizottság „legitim és hiteles” legyen.

Ehhez képest a mai Magyarországon érvényesülő, „konzervatívnak” nevezett állami politika a nők szerepét elsősorban a gyermekvállalásban és -nevelésben látja, gyanakodva fogadja és nem segíti azokat a nőket, akik a háztartáson kívüli hivatások választását részesítik előnyben. Ezzel függ össze, hogy családként a házasságban élők és közös gyermekeik együttélését preferálja, és családellenesnek bélyegzi azt, aki családnak tekint minden olyan önkéntes életközösséget, amely két felnőtt ember és a velük élő gyerekek szeretetén és az egymásért való felelősségvállalásán alapul.

Bár jogszabály Magyarországon is lehetővé teszi, hogy gyermeke hároméves koráig a nő részmunkaidőben vállaljon munkát, a részmunkaidős foglalkoztatásnak nemcsak előnyei vannak. Egyrészt a munkaidő és a munkabér ugyan kevesebb, de az elvégzendő munka sokszor nem. Másrészt, a részmunkaidős foglalkoztatás később a nő munkahelyi előmenetelének akadályává válhat.

Persze nem csak a család és munka közötti egyensúly megteremtése okozhat különös nehézséget, a foglalkoztatás területén sem jó a magyar nők helyzete. A női foglalkoztatási ráta az utóbbi évtizedekben mindig elmaradt tíz százalékkal a férfiak foglalkoztatási mutatója mögött, és sosem érte el az ötven százalékos arányt. Egy tavaly nyilvánosságra hozott európai uniós statisztika szerint a legtöbb tagállammal szemben Magyarországon csökken a társadalom- és természettudományos kutatásban résztvevő nők száma, és rendkívül alulreprezentáltak a nők az egyetemi vezetésben. Egy másik kutatásból az is kiderül, hogy az egyetemet végzettek körében a nemek közötti jövedelemkülönbség folyamatosan emelkedik. Míg 2011-ben kb. 40 ezer forinttal kerestek többet a friss diplomával rendelkező férfiak, 2013-ban már átlagosan 50 ezer forint volt az eltérés a diplomás magyar nők és férfiak keresete között.

Még rosszabbak a tendenciák a közéletben. Európai összehasonlításban is szembetűnő, hogy milyen alacsony számban vesznek részt a nők a magyar politikában és a közigazgatás felső szintjén. A kormány minden tagja férfi, az államtitkárok és a parlamenti képviselők alig tíz százaléka nő.

Az 1989-es rendszerváltást követő évtized végén úgy látszott, lassan emelkedőben a közéletben résztvevő nők száma. Országgyűlési és önkormányzati képviselők, polgármesterek, miniszterek, alkotmánybírók és más közjogi tisztségviselők lettek. Utólag azonban kétséges, hogy valóban egy rendszerszintű változás első, reménykeltő lépéseinek voltunk-e tanúi, vagy az angolszász országokban tokenizmusnak nevezett jelenségnek: a nyugatiasodás, az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség bizonygatására lehetett alkalmas egy-egy nő kinevezése vagy megválasztása. A kilencvenes évekből több karakteres magyar politikusnőre is emlékezhetünk, de kérdés, hogy az ő színre lépésük annak belátását jelentette-e, hogy a nők éppoly tehetséggel és energiával képesek a köz érdekében munkálkodni, mint a férfiak. A férfiak uralta magyar közélet akkor sem bánt fair módon a politikusnőkkel, ezért csak kevés nőnek volt esélye arra, hogy olyan képességek, kapcsolatok (politikai tőke) birtokába jusson, amely kvalifikálja őt egy-egy magasabb szintű állami hivatalra. Ehhez képest is súlyos visszaesés, hogy az elmúlt parlamenti ciklusban már-már elfogadottá vált a nyílt nőgyalázás és a bántalmazás.

A kormányzati szféra mintázata ismétlődik a magyar üzleti világban is, nem csodálkozhatunk ezért azon, hogy a gazdaság felső- és középvezetői beosztásait is a férfiak uralják. Bár a diplomások több, mint fele nő, mégis, csak a vállalatok kb. egyharmada alkalmaz női vezetőket. A magyar közélet legtöbb képviselője azonban a nőket segítő mindenfajta támogató intézkedés bevezetésétől idengenkedik, ezért nálunk ma még elképzelhetetlen az a több nyugati demokráciában létező szabály, amely előírja, hogy a tőzsdén jegyzett vállalatok vezető testületeiben 30-40 százalék közötti legyen a nők aránya.

A huszadik századi szüfrazsett mozgalom vezetői meg voltak győződve arról, hogy míg a férfi természetet a háborúskodás és rombolás jellemzi, a női természet inkább építő és konstruktív. Azt hiszem, leegyszerűsítő és torzító leírása ez a két nem természetének, de lehet, hogy egy próbát megérne, hogy milyen volna közéletünk, ha abban több nő érdemben vehetne részt. Ehhez persze arra volna szükség, hogy a kormányzat hozzáállását ne a kézcsók szimbolizálja, és ne a keleti autokráciák állam- és társadalomszervezése legyen a követett példa.