Az alkotmányosság fikciója
Az Országgyűlés megdönthetetlen vélelmekkel és fikciókkal korlátozza a magánautonómiát. Kérdés, hogy mi lehet az ilyen jogi technikák alapja és korlátja.
Az Országgyűlés az elmúlt év végén fogadta el a költségvetési salátatörvényt, amely alapján jogutód nélkül megszűnnek azok a magánnyugdíjpénztárak, amelyeknél 2015. február elejétől szeptember végéig a tagdíjfizető tagok aránya legalább két hónapon keresztül nem éri el a 70 százalékot. A szabályozás alapja egy megdönthetetlen vélelem: a törvényhozó szerint a tagi díjfizetések elmaradása életképtelenné teszi a piacon a pénztárakat, ráadásul ehhez drasztikus jogkövetkezmény (a megszűnés) kapcsolódik.
Az évvégi törvényhozási dömpingben nem ez volt az egyetlen eset a paternalista ihletettségben született vélelemmel vagy fikcióval történő szabályozásra.* Ilyen a kereskedelmi törvény módosítása, amely hatásában egyes cégek teljes kiszorítására irányul. Új szabálya szerint az a nagyobbrészt napi fogyasztási cikkeket kínáló vállalkozás, amely egymás követő két évben bizonyos árbevétel felett nem nyereséges, nem „folytathat többet napi fogyasztási cikk kiskereskedelmi értékesítésére vonatkozó tevékenységet”. A törvényjavaslat indokolása szerint a két egymást követő évben nyereséget nem termelő vállalkozás – a jogalkotó által is bevallottan elsősorban a külföldi tulajdonú szupermarketek – fenntartása „nem életszerű”, működésük „közvetett módon gazdasági erőfölénnyel való visszaélést” valósít meg, amely „ellehetetleníti a magyar vállalkozásokat”.
A jogrendszerek évezredek óta alkalmaznak vélelmeket és fikciókat. A római jogban például a méhmagzatot már megszületettnek tekintették, ha vagyoni érdekeinek védelméről volt szó, de ugyancsak a fiktív jogi szabályozási példázata a hadifogságban meghalt római polgár esete: őt úgy kellett kezelni, mint aki a hadifogságba eséskor, azaz élete utolsó szabad pillanatában halt meg, mivel a hadifoglyokat a rómaiak rabszolgának tekintették, aki után nem lehetett örökölni sem.
Ezért a kérdés nem az, hogy léteznek-e jogi vélelmek és fikciók, hanem inkább az: kiállják-e az alkotmányosság próbáját. A jogrendszerben szinte nélkülözhetetlen vélelmek egy része alkotmányos, más része viszont nem fér össze az emberi jogok primátusán alapuló modern, a felvilágosodás hagyományaiból táplálkozó alkotmányosság eszméjével. Az alkotmányos ügyekben döntő bíróságok általános alkotmányjogi szempontok alapján vizsgálhatják felül a vélelmek és fikciók alkotmányosságát.
Vannak megdönthető és megdönthetetlen vélelmek. A megdönthető vélelem a valószínűsítés egy formája. Ellene bizonyításnak van helye: valamely tényt vagy jogi helyzetet valónak fogadunk el mindaddig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Például egy hajó elsüllyedésekor eltűnt személyt holtnak nyilvánítanak és annak tekintenek, amíg ki nem derül, hogy az illető mégis életben maradt. Vagy bizonyos hitelszerződéseket tisztességtelennek vélelmeznek, de a bankok bizonyíthatják, hogy fair szerződést kínáltak és kötöttek.
A szabályozási technikaként ritkábban alkalmazott megdönthetetlen vélelem is valószínűsítésen (más szempontból: általánosításon, klasszifikáción) alapul, de ellene nincs helye bizonyításnak, még akkor sem, ha tudjuk: valótlan. Sőt, a jogi fikciók esetében hamisat fogadunk el valónak. Például a magyar büntetőjogban az egyik büntethetőségi előfeltétel a beszámítási képesség megléte. A törvényhozó jelenleg ennek alsó határát általában 14 éves korban, egyes súlyos bűncselekmények esetén – heves vitákat kiváltva – 12 éves korban határozta meg. Eme törvényhozói döntés megdönthetetlen vélelmen alapul: főszabály szerint 14 éves kor felett az elkövető rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással. A fikcióra példa az eljárásjogokban alkalmazott intézmény, az igazolási kérelem. Ennek benyújtására akkor van lehetőség, ha az érintett fél a határidőben való cselekvést önhibáján kívül mulasztotta el. Ugyanakkor, ha valószínűsíti a vétlenségét, az önhiba hiányát, akkor az eljáró állami szerv azzal a fikcióval él, mintha az érintett fél határidőn belül eleget tett volna valamely eljárási kötelezettségének.
Az Egyesült Államok egykori főbírája, William Rehnquist szerint a jogalkotó által megalkotott joganyag nem más, mint vélelmek összessége, ezért a vélelmekkel kevés dolguk van a bíráknak. Rehnquist ezt a Cleveland Board of Education versus LaFleur-ügyben írt különvéleményben fejtette ki, melyben alkotmányosnak találta, hogy a Cleveland tagállami iskolai felügyelőbizottság előírhatta a várandós tanárnők számára, mikor kell bejelenteni a várandósságukat, meddig végezhetnek munkát, és mikor térhetnek vissza legkorábban a munkahelyükre tanítani. A bírák többsége azonban máshogy döntött. Az indokolás hangsúlyozta, hogy a felügyelőbizottság nemcsak azt írta elő a várandós tanárnők számára, mikor kell bejelenteniük a várandósságukat, hanem a várandóssághoz, illetve a szüléshez munkajogilag korlátozó rendelkezések is fűződtek megdönthetetlen vélelem formájában: a felügyelőbizottság munkáltatóként meghatározta, hogy meddig képesek munkát végezni és legkorábban mikor térhetnek vissza tanítani a szülés után. A bíróság szükségtelennek, így alkotmányellenesnek minősítette a megdönthetetlen vélelemre való hivatkozást.
Minden ehhez hasonló ügyben a központi kérdés az, hogyan lehet megítélni a vélelmek alkotmányosságát. Nézetem szerint elsősorban az alapjogkorlátozás szemszögéből lehet megközelíteni a kérdést. Itt pedig annak az előkérdésnek van jelentősége, kire hárul a bizonyítási kötelezettség az alapjogkorlátozás során, és sikertelenség esetén kire hárulnak a terhek. Ha az alapjogkorlátozásra általánosan irányadó szükségességi-arányossági teszt egyes részeit vesszük számba, akkor a vélelmeknek és fikciónak egész más megítélése lehet, mint ahogy ma gondolnánk.
Először is a megdönthető vélelem elleni bizonyítás terhének nem az egyénre kellene hárulnia. A jogkorlátozó államnak kellene bizonyítania, hogy nem volt más alkotmányos lehetősége a hátrányt, emberi jogi sérelmet okozó szabályozásra, mint a vélelem alkalmazása. Ennél is komolyabb alkotmányossági problémát vethetnek fel a magánnyugdíjpénztárak és a kereskedelmi vállalkozások esetében is alkalmazott jogkorlátozó megdönthetetlen vélelmek és a fikciók, hiszen itt kimentésre sincs lehetősége az alapjogi (tulajdoni) sérelmet szenvedett félnek.
Egy további példa is érzékeltetheti, miért lehet problematikus a vélelmek, fikciók alkalmazása. A jogi szabályozásban gyakorta előforduló megdönthető vélelem a magyar büntetőjogi rágalmazási és becsületsértési tényállásnál alkalmazott valóságbizonyítás kötelezettsége. E konstrukció alapján az elkövető mentesül a büntethetőség alól, ha bizonyítja: az általa megfogalmazott tényállás valós volt, pontosabban a becsület csorbítására alkalmas tény valós. Vagyis valóságbizonyítás esetében a hagyományos büntetőeljárási bizonyítási kötelezettség megfordul: a terheltnek kell bizonyítani, hogy az, amit állított nemcsak valós volt, hanem igaz is. A magyar büntetőjogi szabályozás tehát a valótlanság vélelmén alapul. Attól tartok, ez nehezen egyeztethető össze a fent vázolt értelmezési kerettel, továbbá az ártatlanság vélelmének imperatív szabályával (amely, mellesleg, ugyancsak egy megdönthető vélelem), valamint a szólásszabadság alkotmányos és strasbourgi joggyakorlatból eredő követelményeivel.
(* A mondat javítva 2015. január 9-én.)