Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon című könyve jelentős visszhangot váltott ki, szakmai recepciója viszont helyenként – gondolok itt elsősorban Bódy Zsombor és Ignácz Károly a szerző által közvetlenül is vitatott írásaira – élesen kritikusnak bizonyult. A közelmúltban ráadásul nemcsak a könyv kulcsfogalmai és értelmezési ajánlatai, hanem – elsősorban Bolgár Dániel meglátásainak következtében – megközelítésmódja és kutatási eredményei kapcsán is heves vita bontakozott ki. Utóbbi már a tágabb nyilvánosság ingerküszöbét is elérte, olyannyira, hogy többen egyenesen új történészvitát véltek kibontakozni.

A napokban elmérgesedő – és helyenként meglehetősen személyeskedő – vitának kétségkívül vannak nagyon gyakorlatias tétjei is, ezúttal mégis kizárólag történészi nézeteltéréseink intellektuális – és így talán a szélesebb nyilvánosság érdeklődésére is számot tartó – forrásvidékét kívánom felvázolni. Alapvetően azon kérdésre keresem a választ, hogy – a történészek szakmai-személyes kapcsolatainak minőségén, valamint sajátos csoportérdekein túl – mi lehet az oka e könyv szokatlanul polarizált recepciójának? Az antiszemitizmus történetének megítélése miként vált oly hevesen vitatott jelenséggé Magyarországon? Ungváry értelmezése miben tekinthető e téren újszerűnek és mitől tűnhet annyira ellentmondásosnak? Mit árul el e vita a kortárs történetírás eredményeiről és hiányosságairól?

A háborút közvetlenül követő évtizedekben a Horthy-korszak bemutatása során közismerten a kommunista rendszer ideológiai sémái domináltak, mondhatni az ellenforradalmi reakció és a fasizmus fogalompáros közti szűk tér alkotta az értelmezések spektrumát. Az elítélés effajta tudományos-morális aktusait idővel elkezdték felváltani a kiegyensúlyozottabb, az ideológiai megbélyegzéseket mellőzni próbáló történeti értelmezések. A Horthy-kor antiszemitizmusa ekkoriban – a hetvenes és különösen a nyolcvanas években megfigyelhető újfajta érdeklődés ellenére – még csak mérsékelten feltárt történetnek számított.

A holokauszthoz vezető antiszemitizmus felmérése 1989 bekövetkeztével végre fontosabb feladattá válhatott, ugyanakkor kiváltó okainak megnevezése – a reakció és a fasizmus amilyen széleskörű, éppoly pontatlan megbélyegzésének leáldozása után – immár jóval nehezebb feladatnak bizonyult. Az újfajta értelmezési probléma – némileg egyszerűsített formában – nem más, mint hogy amennyiben a rezsim nem tekinthető szélsőséges diktatúrának, akkor mégis mi vezetett el a magyar zsidók tömeges deportálásához? Ráadásul épp mikor a magyar zsidók üldöztetéséről való nyilvános beszéd terén nyitás következett be, e történetek kénytelenek voltak a Horthy-kor helyenként határozottan pozitívabb értékeléseinek markáns kontrasztjául is szolgálni: a népirtásba torkolló antiszemitizmus hangsúlyozása értelemszerűen élesen szembement a korszak nemzeti folytonosság részeként, a jelenkor egyfajta előtörténeteként való bemutatásaival.

A magyarországi antiszemitizmus története körüli polarizáltság tehát az 1989 utáni, egyrészt a traumatikus közelmúlt feldolgozására, másrészt a – kommunista rezsimmel megszakadtnak vélt – nemzeti folytonosság helyreállítására vonatkozó igények összehangolhatatlanságából fakadt, idővel pedig óhatatlanul e történet megítélésének erőteljes átpolitizálódásához vezetett. Nemcsak a Horthy-korbeli antiszemitizmus össztörténetbeli jelentősége, hanem folytonosságának kérdése is egyre vízválasztóbbá vált: az 1920-as numerus clausus törvénnyel kapcsolatos kortárs nézeteltérések például – legalábbis implicite – épp a Horthy-korszakbeli kontinuitások kérdéséről szólnak. A rezsimkontinuitás sajátosan magyar problémája regionális összehasonlításokból szinte azon nyomban kiviláglik.

Térségünk a második világháborúban viszonylag független szereplőként részt vevő és a holokausztért elkövetőként is felelős rezsimek, úgy mint Antonescu Romániája, a független Szlovákia vagy a horvát usztasa állam ugyanis – ellentétben a magyar rezsimmel – mind az 1939-41 közötti évek termékei voltak. Eközben azonban a Horthy-kor establishmentje és a holokauszt magyar elkövetői közötti szoros kapcsolatok, sőt esetenkénti személyi azonosságok elhomályosításának gyakorlatai is meglehetősen bejáratottak. Utóbbinak legfőbb intellektuális eszközévé – közismert módon – a rezsim végének 1944 októberéről márciusára való előredatálása, azaz a német megszállás jelentőségének túlhangsúlyozása vált. E vissza-visszatérő kísérletek miatt a korszak politikai elitjeinek, államapparátusának és erőszakszervezeteinek holokausztért viselt felelőssége mindmáig nem nevezhető következetesen és határozottan megítélt kérdésnek.

A kortárs történészek figyelme eközben korántsem csupán a szűken vett politikai elitekre és folyamatokra irányul: az elmúlt évtizedekben a társadalomtörténet-írás kétségkívül a historiográfia egyik leginnovatívabb irányzatává vált. Bár a huszadik századi politikai radikalizmusok és különböző erőszakformák társadalomtörténeti beágyazását a történetírás nemzetközi mainstreamje régebb óta ambícionálja, a hazai társadalomtörténészek figyelme mostanáig csak viszonylag ritkán irányult a magyar társadalom különböző csoportjainak a magyar zsidók diszkriminációjához és üldözéséhez való kortárs, azaz legfőképpen 1938 és 1945 közötti viszonyulási módjaira. A magyarországi zsidóüldözés történetének inkább csak gazdaságtörténeti aspektusai számítanak részletesen feltártnak, a magyar társadalom rétegeinek a zsidóellenes diszkriminációban és üldöztetésben való részvételének különböző formáiról és eltérő mértékéről ellenben még nem rendelkezünk megfelelően differenciált tudással: nagyrészt hiányzik még az erőszak elkövetőinek, akárcsak az erőszakhoz való viszonyulási módok társadalomtörténeti elemzése.

A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon épp e téren próbál jelentős újdonságokkal szolgálni. Ungváry Krisztián a magyar politikatörténet, konkrétabban az antiszemita radikalizálódás társadalom- és gazdaságtörténeti beágyazását kísérli meg. Könyve – leginkább Götz Aly német történész munkáihoz hasonlítható módon – alapvetően az antiszemitizmus strukturális gyökereire és gazdasági funkciójára kívánja ráirányítani a figyelmünket. Antiszemitizmus-értelmezésének ugyanakkor szintén releváns előtörténete, hogy a közelmúltban – a zsidó témák 1989 utáni újrafelfedezésével csaknem egyidejűleg – jelentős karriert futott be azon történetírói nézet is, mely szerint a zsidók egyes modern európai társadalmakban, többek között Magyarországon is kiemelten fontos szerepeket játszottak. Alighanem Karády Viktor e nézetek legismertebb magyarországi képviselője, akinek kutatási eredményeire A Horthy-rendszer mérlege szintén sokban támaszkodik.

Ungváry művének egyik legszembetűnőbb nóvuma tehát, hogy a radikalizálódó és végül a holokauszthoz vezető antiszemitizmus strukturális-gazdasági okaival kapcsolatos diskurzust a magyar zsidók kiemelkedő gazdagságának és ún. felülreprezentáltságának régi-új toposzaival kombinálja. Ezen intellektuális lépés pedig ugyancsak ellentmondásos és korántsem csak azért, mert a zsidók és nem-zsidók közötti eltérések mértéke, sőt a kor statisztikai adatainak megbízhatósága eleve vitatható. Valóban alapvető jelentőségű módszertani kérdés, hogy mi is tudható meg a Horthy-kor statisztikáiból és ezen adatok a kutatókat pontosan milyen becslésekre jogosítják – Bolgár Dániel kritikus felvetései nem véletlenül irányultak eredetileg épp erre.

Ugyanakkor még ennél is elemibb kérdésnek tartom, hogy zsidók és nem-zsidók társadalmi és gazdasági pozíciói összevetésének pontosan mi is a célja? Konkrétabban, „kisebbség” és „többség” között fennálló különbségek történészi hangsúlyozása mennyiben emlékeztet(het) a Horthy-kor antiszemita radikalizációt kiváltó diskurzusaira? (Ne feledjük, a magyar zsidók kiemelkedő gazdagságának és ún. felülreprezentáltságának tézisei a zsidóellenes diszkriminációt legitimálni hivatott legfontosabb érvek közé tartoztak.)

Úgy gondolom, hogy azon társadalomtörténeti megközelítésnek, mely a magyar antiszemita politika társadalmi beágyazódottságára kíván rávilágítani, igenis célja lehet effajta különbségek érzékeltetése. A komplex elemzés részeként szükség van a magyar társadalmon és gazdaságon belüli relatív magyar zsidó pozíció reális felmérésére, mégpedig nem másért, mert az antiszemita radikalizációban – az eltulajdonítható javak rendkívüli értékének antiszemita imaginációi mellett – a ténylegesen elrabolt javak is megkerülhetetlen szerepet játszottak. Ezen elemzésnek saját társadalomtörténeti érvelését azonban szigorúan meg kell különböztetnie a Horthy-kor antiszemita társadalomképeitől, de minimum magyaráznia kell a kettő esetleges egybeesését.

A zsidóüldözők sajátos nézőpontjainak, céljainak és cselekedeteinek bemutatására törekvő mentalitástörténeti műnek ellenben épp a kor antiszemita társadalomképeit, valamint e képzetek radikalizálódását kellene rekonstruálnia. A magyarországi antiszemitizmus 1938 és 1945 közötti dinamikájának elemzése ideális esetben egyidejűleg mindkettővel – társadalomtörténeti és mentalitástörténeti elemzéssel is – képes lenne szolgálni. Éppúgy feltárná az elkövetők torz perspektíváit és cselekedeteik sajátos logikáját, ahogy a zsidók gazdagságával és felülreprezentáltságával kapcsolatos túlzó mítoszokat is kritika alá venné. Ennek során a zsidóknak tulajdonított és az általuk bizonyíthatóan birtokolt javak közti szakadék mélységét is fontos lenne vizsgálnia. (Imaginációk és realitások elemzésekor ugyanakkor a náci gondolkodás és a moralitás diskurzusainak újszerű vizsgálatait is érdemes lenne hasznosítani, melyek szerint az extrém antiszemiták kvázimorális érvekkel tagadták a zsidók társadalmi és gazdasági pozíciójának legitimitását és alapvetően olyasmikkel – jogosulatlan előmenetel, tulajdonbitorlás, stb. – vádolták őket, amik épp maguk terveztek elkövetni, majd hajtottak végre a lehető legbrutálisabb módon.) E komplex vizsgálat mindezt anélkül végezné el, hogy a magyar zsidók társadalmon belüli relatív pozícióját – a politikai korrektség félreértett szellemében – szándékosan kisebbíteni próbálná.

Ungváry Krisztián művét épp az imént vázolt két cél – társadalomtörténeti adatok ismertetésének és az antiszemiták sajátos mentalitástörténete bemutatásának – helyenkénti összegabalyodása teszi ambivalenssé és ellentmondásossá. Míg az antiszemitizmus erőteljes Horthy-korbeli támogatásának könyvbeli ecsetelése az olvasóra markáns kritikaként hat, a strukturalista érvek e jelenségre épp hogy egyfajta magyarázatot próbálnak adni. Ami a könyv lapjain a modernizáció torz és téves útjának, normatíve elítélendőnek, az empirikusan érthetőnek, hiszen társadalomszerkezetileg szinte determináltnak tűnik fel. (A Horthy-rendszer mérlege e sajátos kettősségében bizonyára az is szerepet játszik, hogy a mű elsősorban a magyar politika 1938-39-es nyílt antiszemita fordulatára fókuszál, a későbbi fejleményeknek, így az 1944-es emberi katasztrófának nem kínálja hasonlóan markáns értelmezését.)

Míg tehát Karády Viktor modernizációs narratívája a zsidók magyarországi előmenetelét kivételes képességeik és rendkívüli modern kori teljesítményük jól megérdemelt gyümölcseként beszéli el, Ungváry Krisztián a magyar zsidók gazdasági és társadalmi kulcspozíciókba jutásának narratíváját épp a Horthy-kor antiszemita fordulatát értelmező könyvében ismétli meg, mely kor azt (im)morális alapon, ún. térfoglalásként megbélyegezte. A Horthy-rendszer mérlege lapjain a magyar zsidóság kivételesen sikeres modernizációja mondhatni a radikalizálódó diszkrimináció előtörténetévé válik, mintegy beleütközik a magyar társadalom torz modernizációjába. A szerző értelmezése szerint e két – párhuzamos, bár oly radikálisan elágazó – történet torkollott végül példátlan erőszakba.

A könyvvel kapcsolatos vita alapvető intellektuális tétje e két – zsidó és nem-zsidó – modernizációs utat tételező értelmezés jövőbeli megítélése. Ezen interpretáció diametrálisan ellentétes értékeléséből fakad szokatlan hevessége is.