Még az írországi népszavazás eredményére reagálva a Magyar Nemzetben Stumpf András írt cikket, melyben két, sokat hangoztatott érvet hoz fel a melegházasság ellen. Az első a jól ismert „definíciós” érv, azaz, hogy a házasság definíciószerűen csakis egy férfi és egy nő között jöhet.

A cikk a jól ismert (Lee Harristől kölcsönvett) párhuzammal indult: „A sajtos omlett azt jelenti: tojás némi sajttal. Ez vajon támadás a narancslé vagy a pirítós ellen? Nem. A narancslé és a pirítós külön-külön is remek dolgok, együtt pedig sokak számára még jobb reggelit is adnak, mint a sajtos omlett. Ízlés dolga. Egy azonban biztos: ha megfeszülünk, sem tudunk narancsléből és pirítósból sajtos omlettet készíteni.” Természetesen a sajtos omlett példáját mutatis mutandis alkalmazhatjuk a melegek házasság iránti igényére.

Stumpf azonban a definíciós ellenvetésnél is továbbmegy: ha a melegek nem házasodhatnak, akkor nincs szó jogfosztásról sem. Noha szerinte az írországi nem szavazatok mellett kampányolóknak is ehhez az érvekhez kellett volna folyamodniuk, azok nem állják ki a közelebbi vizsgálatot, mint azt alább látni fogjuk.

Lássuk először a definíciós kifogást. Ez az ellenvetés elég nagy népszerűségnek örvend a melegházasság konzervatív bírálói között, akik változatos példákkal próbálják érzékeltetni az azonos neműek házasságának fából vaskarika voltát: Maggie Gallagher szerint például a politikusok elfogadhatnak egy törvényt, hogy a csirke is kacsa, de ettől ez még nem lesz igaz, márpedig az igazság az, ami számít. Vagy, Jeffery Ventrella szavaival a melegházasság logikailag megfelel a négyszögesített kör esetének.

Amint arra John Corvino amerikai filozófus kiválóan rámutat, a definíciós ellenvetés több sebből vérzik. Először is, ez az érvelés pusztán nyelvi-fogalmi alapon sem hozza meg azt az eredményt, amit előterjesztői elvárnak tőle. Corvino a négyszögesített kör párhuzamának cáfolására egy sportpéldát hoz: a labda definíciószerűen gömb alakú, de a teniszben az edzők tanítványaik reflexeinek fejlesztésére nem teljesen szabályos gömbformájú gumilabdákat is használnak edzésre. Tegyük fel, így Corvino, hogy egy szabályos kockaformájú edzőlabdát gyártunk – lehetetlen ezt a tárgyat labdának hívni?

Corvino azonban felhívja a figyelmet a definíciós ellenvetés szofisztikáltabb olvasatára is, mely az elnevezéseknek magasabb rendű jelentőséget tulajdonít. Robert H. Knight példája a „Maui hagymáról” jól szemlélteti az ellenvetés ilyen olvasatát. A Maui hagyma egy speciális ízvilággal rendelkező fajta, s nagy hiba lenne, ha minden Hawaii hagymafajtát Mauinak hívhatnának. (A példa magyar verziója tulajdonképpen a pálinkáról, vagy a tokaji borokról szóló vita is lehetne.)

Corvino szerint a definíciós érv e verziójának több problémája van. Először is, ha Maui hagymát akarunk enni (vagy Tokaji aszút inni), akkor egy speciális terméket keresünk, ha e címkék alatt valamilyen más hagymával (vagy borral) lesz dolgunk, csalódni fogunk. De a házasság esetére ez már nem áll, mert mind a hetero, mind a meleg párok tulajdonképpen azt a „terméket” kapják, amit akarnak.

Vagy vegyük a (Corvino által kitalált) „Kauai hagyma” esetét: képzeljük el, hogy egy kertész, vagy tudós genetikailag egy Mauinak megfelelő hagymát honosít meg Kauai szigetén. Hívhatjuk-e ezt a hagymát Maui hagymának? Nem önkényes, ha megtiltjuk a Kauai hagyma Maui hagymának nevezését csak azon az alapon, hogy nem ugyanazon a földrajzi területen termett, noha a genetikai tulajdonságai teljesen megegyeznek? Ha belegondolunk, ugyanez nyugodtan megáll a házasság esetére is, ha a házasság két ember között ugyanazokkal a lényegi tulajdonságokkal rendelkezik (egymás iránti hűség, szeretet, odaadás, elköteleződés), akkor kérdés, hogy a házastársak nemét miért kellene alapvetőnek tartanunk.

Corvino azonban rámutat a definíciós érv egy sokkal alapvetőbb hibájára, nevezetesen arra, hogy ez az ellenvetés összekeveri a lehetségest a kívánatossal, azaz nyelvi kérdésnek próbál álcázni egy erkölcsi kérdést. A Maui hagyma példája ugyanis azt igyekszik valójában bizonyítani, hogy nem lenne kívánatos, ha más hagymafajtákat is ilyen néven adnának el. Ez viszont már egy normatív, nem pedig egy fogalmi érvelés, azaz semmi köze a definíciókhoz.

A melegházasság, illetve tágabban a homoszexualitás vitának valójában ez az igazi terepe és tétje: önmagában a házasság fogalma nem tudja bizonyítani a meleg párok kizárását ebből az intézményből, ahhoz meggyőzően elő kellene tudni vezetni egy erkölcsi érvelést, ami rámutatna, hogy a homoszexualitás erkölcstelen, vagy a melegházasságnak erkölcsileg vállalhatatlan következményei vannak. Az amerikai filozófus kiválóan mutatja meg, hogy valójában azok, akik a melegházasságot azon az alapon utasítják el, hogy az fogalmilag lehetetlen, valójában erkölcsi alapon kifogásolják azt. A definíciós kifogás így tulajdonképpen nem más, mint intellektuális bűvészkedés, mely már azelőtt igyekszik kizárni a melegházasság lehetőségét, hogy a lényeges, erkölcsi kérdésekről szó esnék.

A lényeges kérdés ugyanis nem az, hogy milyen (nyilvánvaló) különbségek vannak egy meleg és egy hetero pár között, akik szeretnének egybekelni, hanem az, hogy van-e közöttük morális szempontból olyan különbség, mely okot adna az előbbiek kizárására ebből az intézményből. Ha nincs ilyen, erkölcsi szempontból lényeges különbség az egymással monogám viszonyban élő, családot alapítani akaró, de eltérő nemi orientációjú emberek között, akkor az államnak nincs erkölcsileg legitim alapja a melegházasság tiltására. (Na és akkor mi van? – vethetné közbe ezen a ponton egy G. Fodor Gábor féle „politikai realista”. Egy kis jogfosztás itt, egy kis jogtiprás ott, a politika lényege a hatalomról, és annak megszerzéséről-megtartásáról szól, nem arról, hogy egy igazságos világban éljünk. Ez a cikk nem ezekhez a "politikai realistákhoz" kíván szólni, hanem azokhoz, akik számára elengedhetetlen, hogy a törvények ne a hatalom birtokosának kénye-kedve, és politikai céljai szerint legyenek meghozva, hanem aszerint, hogy azoknak erkölcsi szempontból mekkora létjogosultságuk van.)

Stumpf állításával szemben tehát, a gondolkodó emberek nem osztják a melegházasság „sajtos omlett legyen sajtos omlett,” vagy a Kádár Jánostól származó, a „krumplileves legyen krumplileves” megközelítést. Stumpf azonban ennél továbbmegy, azt állítva, hogy a melegházasság tiltásával jogfosztásról sem beszélhetünk, mert „egy meleg férfinak is ugyanolyan joga van feleségül venni egy nőt, mint egy heteroszexuálisnak.” Majd így folytatja: „Ha valaki nem akar élni ezzel a jogával, lehetőségével, hiszen nem a nőket szereti, az persze érthető, ám ettől még nem jogfosztás, ha nem házasodhat akkor férfival. Engem meg nem engednek elindulni a női százas mellúszásban. Pedig én a női százason akarok indulni, nem a férfin! És nem engedik! Sőt. Két nőm lehet egyszerre, de a törvény előtt nem lehet két feleségem!”

Mit gondoljunk erről a gondolatmenetről? Először is, az eddig elmondottakat alátámasztandó, vegyük észre, hogy itt az érvelés változik: nem azt állítja, hogy a melegházasság per definitionem lehetetlen, hanem, hogy a kizárólag különböző nemű pároknak nyitott házasság intézménye nem diszkriminálja a melegeket. Másodszor, nem feledkezhetünk meg a jog néhány alapvető tulajdonságáról, például arról, hogy a jogszabályok egyik alapvető célja, hogy az alanyaik szabálykövető módon tudják elérni erkölcsileg, vagy egyéb szempontból igazolt igényeiket. Hogy még mindig a gasztronómiánál maradjunk, képzeljük el, hogy egy vegetáriánust is meghívnak a barátai egy vacsorára, ahol viszont csak marhahús van felszolgálva, amit az illetőnek ugyanolyan „joga” van megenni. Hasonlóan, képzeljük el, hogy Stumpf András számára a magyar állam egy sajátos „jogot” biztosít: csak férfival házasodhat össze, ha pedig ehhez nincs kedve, akkor senkivel. Lehet ezeket a lehetőségeket valódi jogokként értelmezni?

Más szóval: figyelembe kell vennünk a direkt és az indirekt diszkrimináció közötti fontos különbséget. Valakit nem csak úgy lehet diszkriminálni, ha konkrétan tiltjuk, vagy egyenesen üldözzük azt, amit csinál. Vegyük például a nem akadálymentesített épületek esetét, amelyek Stumpf felfogásában a mozgássérültek számára is nyitva állnak, noha ma már teljesen elfogadott az az álláspont, hogy a rámpa és lift nélküli épületek diszkriminálják a mozgássérülteket. Ráadásul a heteroszexuális házasság jogának kizárólagos érvényesítése akkor is indirekt diszkrimináció, ha a homoszexualitást, a fogyatékossággal ellentétben, választott életmódnak tartanánk. A vallásszabadság körüli jogi viták ezt kiválóan megvilágítják. Ma már a nyugati demokráciákban széles legitimitást élvez az a joggyakorlat, mely bizonyos felekezeteknek, vagy azok hívői számára kivételt nyújt az általános jogszabályok alól. Az Egyesült Államokban erre az „akkommodációnak” nevezett gyakorlat megszilárdulására alapvető hatással volt Adell Sherbert esete a hatvanas években.

Sherbert egy Dél-Karolinai textilüzem munkása volt, mely gazdaságossági okokból az ötnapos munkarendről hatnaposra tért át. Ez alapvető gondot okozott Sherbertnek, mert a Hetednapi Adventista egyház hívője volt, akik számára a szombati munka tiltott. Próbált máshol munkát keresni, de mindenhol ugyanezzel a problémával szembesült – lakóhelyén a hívők többsége, így a munkaadók is keresztények voltak, akik számára egyrészt (mint alkalmazottak) a szombati munka nem okozott gondot, másrészt akik (mint munkáltatók) megkövetelték a szombati munkát. Sherbert munkanélküli segélyért folyamodott, de ezt Dél-Karolina állam megtagadta tőle, azon az alapon, hogy „elfogadható munkát utasít vissza.” Sherbert bíróságra ment, a perében hozott bírósági ítélet pedig mára az egyik legismertebb az amerikai jog területén. Az USA legfelsőbb bírósága 1963-as ítéletében kimondta, hogy Dél-Karolina megsértette Sherbert vallásszabadsághoz fűződő egyenlő jogát, a munkanélküli kompenzáció megtagadása tulajdonképpen a vallása miatt büntette Sherbertet. Míg Stumpf okfejtése szerint tehát Sherbertnek is ugyanolyan joga volt dolgozni, mint keresztény kollégáinak – addig az USA legfelsőbb bírósága ezt másképp ítélte meg (helyesen, tehetjük hozzá). Ahogy legutóbb, szintén helyesen, az egyenlő méltóság elve alapján az azonos neműek házassághoz való jogát is elismerte a főbíróság – követve ezzel a nyugat-európai államok nagy többségét.