Sokáig úgy tűnt, hogy a menekültek és bevándorlók elleni állami propaganda csupán egy újabb belpolitikai manővernek tekinthető. Ami hasonlóan sok korábbi próbálkozáshoz – pl. internetadó, vasárnapi zárva tartás – képes arra, hogy elterelje a figyelmet a kormányzás minőségi problémáiról és az egyre sűrűbben kirobbanó korrupciós ügyekről.

Igaz, ezúttal egy újabb határt lépett át a kormány, amikor a második világháború utáni európai világrend egyik központi tabuját megsértve, állami szintre emelte a társadalmi csoportok elleni uszítást. Persze önmagában ezzel a lépéssel talán még nem sodorta volna magát lehetetlen helyzetbe a kormány. Hasonlóan sok korábbi esethez – pl. Oroszország ukrajnai katonai intervenciójához való viszony – valószínűleg ezúttal is lett volna lehetősége arra, hogy kettős kommunikációval lavírozzon a hazai és az európai nyilvánosság között, itthon nyíltan bevándorlóellenes szólamokat hangoztatva, az EU-ban pedig befogadási kapacitások korlátaira hivatkozva.

Természetesen rég megkopott hitelességét ez korántsem állította volna helyre, ugyanakkor annak a látszatnak a fenntartásához elegendő lett volna, hogy a Fidesz egy legitim európai politikai párt. Így az európai stratégiai partnerei továbbra is szemet hunyhattak volna a demokratikus alapértékek figyelmen kívül hagyása és a kettős játék felett, ahogy azt eddig is tették.

Azonban ezúttal úgy tűnik, hogy a kormány nem elégszik meg a kettős játékkal: jól láthatóan igyekszik az európai nyilvánosságban egy karakteres álláspontot megjeleníteni a menekültkérdéssel kapcsolatban, amit mindennél jobban kifejeznek a határkerítés felépítésére vonatkozó tervei. Amellett, hogy egy ilyen gesztusnak olyan vállalhatatlan konnotációi vannak, amit valószínűleg az ötlet kidolgozói nem vettek számításba, egyúttal a világban zajló folyamatok tökéletes félreértésén is alapul.

Egy ilyen kerítés egyszerre szimbóluma a totális államoknak (szögesdrót) és a hidegháborúnak (vasfüggöny), vagyis mindazoknak a történelmi traumáknak, aminek elutasításán Európa identitása alapul. Ebben az értelemben nem lehet a mozgást fizikailag totálisan korlátozni hivatott határkerítést felállítani anélkül, hogy egyúttal ne tagadja meg az ember európai identitását. Ezt pedig aligha tolerálhatja az európai közösség.

A kerítés ötletével a kormány a világtörténelem játékterébe lépett be és – feltehetően szándéka ellenére – egy olyan vállalhatatlan pozícióba sodorta magát, aminek stigmáját alighanem sokkal nehezebb lesz magáról lemosnia, mint a demokráciát korlátozó korábbi intézkedésekét. Míg az utóbbiak egy elvontabb jogi térben voltak értelmezhetők és ezáltal érzelmileg kevésbé bírtak mozgósító erővel, ez a szimbolikus lépés a háború utáni Európa identitásának központi szintjén hat.

Amellett, hogy a kerítés – még ha rövid távon találhat is szimpatizánsokra Európában, igaz feltehetően inkább a szélsőjobboldalon, mintsem a keresztény-konzervatív táborban – mint szimbólum önmagában is kiírja a kormányt az európai közösségből, egyúttal tervezett célját is aligha képes megvalósítani.

Nemcsak azért, mert az „Európa-erődöt” minden korábbinál nagyobb menekült tömeg kénytelen célba venni, akiknek nincs hova visszafordulniuk, hanem azért is, mert a menekültek jelenléte olyan kérdéseket vet fel, ami alapjaiban kérdőjelezi meg az egymáshoz való viszonyunkat. A több ezer kilométert lehetetlen körülmények között megtevő, a kilátástalanságból az ígéret földjének számító Európába menekülő tömegek egy olyan végső morális kérdéssel szembesítik az első világ polgárait, ami elől nem lehet kitérni: „Miért élhetek inkább én stabil jóllétben, létbiztonságban, mint a másik?”

Természetesen nyomorral és szenvedéssel a saját társadalmában is találkozik az első világ embere, ugyanakkor – épp a létező szociális háló biztosította esélykiegyenlítő mechanizmusokra hivatkozva – ezeket sokkal könnyebb az egyéni hibákkal „racionalizálni”, mondván a szegény maga tehet helyzetéről, hiszen a társadalom mindenkinek biztosít esélyt a jólétre.

A háborús zónából vagy kilátástalan nyomorból menekülők esetében ez az érvelés azonban nem tartható. Ez pedig kényelmetlen helyzet elé állítja az embert: hirtelen nincs olyan sematikus érv, amire hivatkozva magától értetődően hárítható lenne a másik iránti felelősség. Az egyén pedig ott találja magát a nyomasztó érzéssel, hogy igazából segíteni lenne köteles a szenvedő másikon.

Ez az érzés persze egyáltalán nem determinálja azt, hogy milyen cselekvés következzen belőle. Épp átható, primer jellege miatt sok esetben inkább ijesztő mintsem inspiráló, amire sokkal könnyebb elfojtással vagy elfordulással reagálni, mintsem tényleges cselekvéssel. Ehhez ugyanakkor – elemi morális tétje okán – társadalmi legitimációra van szükség. A szolidaritást egy (fiktív) nemzetközösség tagjaira korlátozó, Európaszerte erősödő nacionalista hangok épp ezt a legitimációt biztosítják. Alighanem népszerűségük részben a morális felelősség elhárításának e lehetőségéből fakad.

A kormány menekültellenes intézkedéseinek tétjét ezek az összefüggések jelölik ki. A nemzeti kereteken túlmutató szolidaritás radikális tagadása ugyanakkor, bár rövidtávon politikai haszonnal kecsegtet, történelmi távlatban bűnné válik. A modernitás alaptendenciája a reflexivitás növekedése: vagyis egyre rövidebb ideig lehet önáltató illúziókkal áltatni egy társadalmat, legyen szó akár a környezetvédelem kérdéseiről, korrupcióról vagy épp a szolidaritásról.

A menekültek mindaddig egyre fokozódó nyomást fognak helyezni az első világ polgáraira, ameddig a globális egyenlőtlenségek nem csökkennek, illetve amíg feloldhatatlan konfliktusokkal terhelt háborús zónák lesznek a világban. Ez azt jelenti, hogy az általuk felvetett morális kérdés is egyre hangsúlyosabbá válik, ami egyre inkább kiélezi a választást a szolidaritás felvállalása és annak – a feszültség növekedésével párhuzamosan óhatatlanul radikalizálódó – tagadása között.

A kormány menekültellenes politikája ebben az értelemben különösen veszélyes pályát jelöl ki. Így annak jelentősége messze túlmutat belpolitikai következményein: a reflexivitás helyett egy kontrollálhatatlan radikalizálódás pályáját vetíti előre.