Ahogy az Európai Unióba igyekvő menekültek száma folyamatosan nő, egyre világosabb, hogy olyan válsággal állunk szemben, amely mélyen összefügg a globalizálódó világban zajló gazdasági folyamatokkal és geopolitikai átalakulásokkal. A válságok sajátossága, hogy olyan problémákat hoznak felszínre, melyekre az adott pillanatban nincs bejáratott megoldás. Ebben az értelemben felfüggesztik a hétköznapi ügymenetet, és kérdésessé teszik a fennálló normatív viszonyokat.

Ez az, ami miatt a válságok különböznek az egyszerű nehézségektől: esetükben a konkrét probléma mellett a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság is megterheli az érintetteket. A válságok ugyanakkor nem csupán kényelmetlenséget vagy szorongást okoznak, egyúttal az önreflexió és a változás lehetőségét is magukban rejtik. Ebből a szempontból érdemes végiggondolni azt a kérdést is, hogy mit tanulhatunk a jelenleg zajló, közeljövőben aligha csökkenő menekültválságból.

A menekültkérdést a kormánypártok az országos nyilvánosságban meglehetősen egysíkú, xenofób értelmezési keretben helyezték el, amiben az egyetlen elképzelhető válaszként a bezárkózás politikája fogalmazódott meg. Ráadásul ezen állásponttal szemben – nem függetlenül a ténylegesen működő, hangját hallatni képes demokratikus ellenzék hiányától – csupán elvétve jelent meg ellenpont.

Természetesen egy ilyen szélsőségesen leegyszerűsítő álláspont legfeljebb rövid távon lehet hatékony. Ahogy egyre több tényleges tapasztalat gyűlik össze az országon átvonuló menekültekről, úgy egyre inkább kibomlik a kérdés összetettsége, csökkentve a kormányzatihoz hasonló álláspontok meggyőzőerejét.

Nem véletlen, hogy – talán az elmúlt hónapok legüdítőbb civil szerveződéseként – az ország leginkább érintett pontjain immár hónapok óta folyamatosan segítik önkéntesek a rendelkezésükre álló eszközökkel a rászoruló menekülteket. A személyes találkozás során, az egyéni élettörténeteket megismerve óhatatlanul érvényüket vesztik azok a félelmeket tápláló sztereotípiák, melyekre a kormányzati kommunikáció egyébként épít.

Persze ilyen tapasztalatokat jelen pillanatban csak kevesek élnek át, ráadásul elsősorban olyanok, akik feltehetően eleve szolidaritást vállaltak a nélkülözőkkel. Épp ezért emellett legalább olyan fontos, hogy maguk a menekültek hangot kapjanak a nyilvánosságban és elmeséljék történetüket, kontextusba helyezve motivációikat, reményeiket és félelmeiket.

Bár egyelőre ennek csupán szűk tere adott, a néhány elkészült riport önmagában is elegendő ahhoz, hogy felszakítsa a „menekült” sematikus kategóriáját és felvillantsa a jobb élet reményében „menekülő másik” képét. Noha egy ilyen Gestalt-váltás egyik pillanatról a másikra megy végbe, mégis idő kell hozzá abban az értelemben, hogy azoknak az impulzusoknak a gyakoriságától függ, melyek előidézhetik.

A „menekültet” felváltó „menekülő másik” egyrészt olyasvalaki, aki akár mi magunk is lehetünk, ha az életünk másként alakul. Másrészt egy olyan világ hírnöke, amiről mi magunk nem rendelkezünk tapasztalatokkal: a kilátástalan gazdasági nyomor és háborús konfliktusok hímondója. Ez a világ ráadásul nem csupán határos a mienkkel, de egyúttal kölcsönhatásban is áll vele: nyomorának története elválaszthatatlan az európai gyarmatosítás történetétől, háborúi pedig elválaszthatatlanok a hidegháború és az azt követő időszak geopolitikai játszmáitól.

A „menekülő másik” arra emlékeztet, hogy ez a világ létezik és hogy dolgunk van vele. Alighanem egy olyan magába zárkózó ország, mint Magyarország számára ez az a tanulság, ami a a jelenleg zajló menekültválság legfontosabb hozadéka lehet. A rendszerváltás óta, a politikai – és gyakran társadalomtudományos – nyilvánosságot elsősorban egy olyan befelé forduló perspektíva uralta, ami a helyi társadalomtörténeti sajátosságokra és a belső folyamatokra koncentrált, miközben a külvilágban zajlókat figyelmen kívül hagyta.

Ez a fajta bezárkózás egy globalizálódó világban ugyanakkor egyre kontraproduktívabbá vált. Egy olyan torzult önkép kialakulásához vezetett, ami a történelmi sérelmeket, az áldozat-mivoltot, a kizsákmányoltságot, a behozhatatlan lemaradást hangsúlyozza, miközben egyáltalán nincs tisztában tágabb környezetével. Egy ilyen kollektív identitás amellett, hogy önmagában is egyfajta társadalmi neurózist fejez ki, egyúttal beszűkíti az egyének politikai és gazdasági mozgásterét is: a politika elveszti a képességét, hogy – a materiális újratermelésen túlmutató – célokat tűzzön ki az ország elé, a gazdaság pedig elveszti innovációs potenciálját.

A „menekült másik” folyamatos jelenlétével a bezárkózás és befelé fordulás tespedtségéből rázhatja fel az országot. Ebben az értelemben a menekültekkel kapcsolatos válság, amennyiben sikerül túllépnünk a kiszámíthatatlanságából fakadó aggodalmainkon a globalizáció elemi tapasztalatával szembesít minket, lehetővé téve hogy újrafogalmazzuk az önmagunkra és a világra vonatkozó értelmezéseinket. Ilyenformán, ha sikerül komoly társadalmi vita tárgyává tenni a „menekült másikra” vonatkozó kérdéseket, úgy azzal nem csupán morális kötelességeinknek tehetünk eleget, de egyúttal azt a kivételes tanulási potenciált is kiaknázhatjuk, ami a jelenleg zajló válságban rejlik.