Hamarosan a világ lakosainak egy százaléka birtokolja majd a globális vagyon abszolút többségét. Több vagyon lesz ennél az egy százaléknál, mint a maradék kilencvenkilenc százaléknál együttvéve. A nagymértékű vagyoni egyenlőtlenség a demokratikus döntéshozatalra is negatív hatással van. Abraham Lincoln gettysburgi beszédének híres mondatát („government of the people, by the people, for the people”) ennek megfelelően elferdítve mondhatjuk: a modern hatalomgyakorlást rövidesen nem a néptől, a nép általi és a népért való kormányzás jellemzi, hanem az egy százaléknak az egy százalék általi és az egy százalékért való kormányzása. Különösen igaz ez a demokratikusnak tekintett országok közül az Egyesült Államokra, és az amerikai példát követő európai országokra. Aligha tarthatjuk ezt az állapotot a javak igazságos eloszlásának.

Vezető közgazdászok a vagyon újraelosztásának szükségességére figyelmeztetnek. Thomas Piketty szerint a kirívó egyenlőtlenség és az abból fakadó problémák a kapitalizmus „természetes velejárói”. Ezért ha a döntéshozók nem avatkoznak be, akkor az egész kapitalista rendszer veszélybe kerülhet. Piketty elsősorban nagyobb pénzügyi átláthatóságot sürget a banki és a pénzügyi információk terén, emellett a vagyon adóztatásának globális összehangolását, az államoknak pedig a progresszív adóztatást javasolja.

Joseph Stiglitz szerint viszont a túlzott gazdasági egyenlőtlenség nem a kapitalizmus „természetéhez” tartozik, hanem politikusok döntéseinek, választásainak az eredménye. Az adózási rendszer, az intézményi struktúra, a jogi szabályozás, a foglalkoztatáshoz való hozzáférés mind-mind olyan tényezők, amelyek hatással vannak a társadalmi egyenlőségre. A választók politikai döntéseinek ezért óriási a jelentősége.

Mindketten egyetértenek abban, hogy a túlzott mértékű vagyoni egyenlőtlenség károsan hat a gazdasági növekedésre. Úgy vélik, mindenki számára hasznosabb egy kevésbé megosztott társadalom, mert a kirívó vagyoni egyenlőtlenség a társadalmi kohézió hiányához, a bűnözés gyors növekedéséhez, a lakosság túlnyomó része egészségi helyzetének romlásához és számos más komoly társadalmi problémához vezet. Vagyis az egyenlő elosztást elsősorban járulékos hatásai miatt tartják fontosnak, és nagyrészt instrumentális érveket sorakoztatnak fel: a drasztikus vagyoni különbségek csökkentése nagyobb társadalmi és politikai stabilitással jár.

A John Rawls igazságossági elméletéhez valamelyest jobban kötődők nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy az egyenlőbb elosztás önmagában fontos, és erkölcsi kötelességünk a társadalom leszakadó rétegeiről való gondoskodás. A Szuverén a közelmúltban két írásban is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy milyen állami kötelezettségek fakadnak az egyenlő méltóság elvi követelményéből. Kis János amellett érvelt, hogy a társadalmi igazságosság többet jelent, mint az esélyegyenlőség, vagyis az a követelmény, hogy társadalmi vagy etnikai származásától, nemétől függetlenül mindenki egyenlő esélyekkel induljon az életben. Az esélyek egyenlőségének biztosítása önmagában kevés, mert ha egyenlőként állnánk is a startvonalnál, a társadalmi versenyben több, személyes döntéseinktől független tényező hat a jövedelmi egyenlőségre: balszerencse (genetikai esetlegességek, természeti csapások), társadalmi, környezeti különbségek (eltérő családi háttér, illetve életminőség: nem mindegy, hogy valaki a budai zöldövezetben vagy egy forgalmas autópálya mellett él). Szintén befolyásolja a vagyoni egyenlőtlenséget a versenyben elérhető „díjak” kirívóan egyenlőtlen társadalmi megállapítása (például egy jó tanár jövedelme össze sem mérhető egy jó focista jövedelmével). Miklósi Zoltán szerint az állami esélyegyenlőségi politika az egyetlen módja annak, hogy eleget tehessünk az egymással szemben fennálló kötelességeiknek. Állami intézmények létrehozásával és állami programok működtetésével járulhatunk hozzá ugyanis ahhoz, hogy lehetőség szerint mindenki méltányosan részesedjék a saját életcélja követéséhez szükséges eszközökből és erőforrásokból.

Bár hosszú távon kedvező volna, ha az európai közösség szerepet vállalna a nemzetek feletti jóléti és szolidaritási közösség kiépítésében, a cselekvés elsődleges helyszíne ma is az állami elosztási politika. Lényeges kérdés ezért, hogy milyen konkrét eszközök állnak az állami esélyegyenlőségi politikát kidolgozók rendelkezésére. Antony B. Atkinson történelmi, közgazdaságtani és politikatudományi ismereteket ötvöző, nemrég megjelent könyve, az Inequality: What Can Be Done? sorra veszi azokat a lehetséges intézkedéseket, amelyekkel közelebb kerülhetünk a mainál igazságosabb társadalmi-gazdasági berendezkedéshez. A könyv fókuszában a brit gazdasági egyenlőtlenség és az oda vezető út értékelése áll, de Atkinson javaslatai nem csak a brit döntéshozók számára megfontolandóak. Bár a könyv megállapításai elsősorban brit történelmi példákra épülnek és ottani empirikus adatokat használnak, az optimális adózás elméletével kapcsolatos részek más országok számára is tartalmaznak fontos tanulságokat.

Atkinson a kirívó vagyoni egyenlőtlenség csökkentése érdekében több komponensből álló, komplex adózási rendszer bevezetését javasolja. Nem állítja a szerző, hogy a fiskális újraelosztás egycsapásra megoldja az egyenlőtlenségből fakadó társadalmi problémákat, de ez az a terület, ahol az államok el tudják kezdeni az igazságtalan vagyoni egyenlőtlenségek csökkentését.

Rendszerének egyik kulcseleme, hogy az államnak a mainál több lehetőséget és jogot kell biztosítania az erőforrásokban szűkölködők számára: minden gyermek után alanyi jogon járó támogatást, egyetemes társadalombiztosítást, a rászorulók számára a nyugellátások és a munkanélküli juttatások megemelését. A munkanélkülieknek, igény szerint, minimálbért fizető garantált munkát a közszférában. Emellett a szerző fontosnak tartja a munkavállalói jogok és a szakszervezetek érdekérvényesítő képességének erősödését és a technológiai változások állami szabályozását, hogy a fejlődés olyan irányt vegyen, amely nem csökkenti, hanem növeli a foglalkoztatást.

Rendszerének másik kulcseleme a tulajdonhoz jutás demokratizálása és a tőkéhez való szélesebb körű hozzáférés megteremtése. A szerző két innovatív ötlettel áll elő. Egyrészt állami megtakarítási rendszer létrehozását sürgeti, amely bizonyos összeg alatti pénzt befektetők számára garantált hozamot jelent. Piketty egyetértőleg ír a javaslatról, mondván, mára drasztikussá vált a pénzügyi hozamokhoz, nyereségekhez való egyenlőtlen hozzáférés, nem kis mértékben az utóbbi évtizedek pénzügyi deregulációi miatt.

A másik javaslat értelmében Atkinson megadóztatná az örökséget és az ajándékot, viszont senkit sem hagyna ki az öröklés lehetőségéből, javaslata szerint ugyanis a polgárok, tizennyolc éves koruk betöltésekor alanyi jogon kapnának támogatást. A szerző szerint ezeket az intézkedéseket az állam a progresszív adórendszer bevezetésével, illetve a vagyonadók nagyarányú megemelésével finanszírozná. Pikettyhez hasonlóan többeknek lehetnek fenntartásaik ez utóbbi javaslattal szemben, amely az egyéneknek közvetlenül juttat pénzügyi támogatásokat. Mondhatják, a hangsúlyt inkább bizonyos alapvető javakhoz (mint például az oktatáshoz, az egészséghez és a kultúrához) való hozzáférésre kellene helyezni. Az erről folytatott vita viszont már azt jelezné, hogy egy fontos dologban egyetértünk: a mostani, kirívó vagyoni egyenlőtlenségen változtatni kell.

Hogy e felvetésekből lesz-e valaha valóság, az legalább annyira politikai kérdés, mint amennyire gazdasági. A szavazópolgárok választják a politikusokat, és ők döntenek arról, hogy milyen politikát látnának szívesen az országukban. A politika folyamatosan formálja, vagy éppen a mai Magyarország esetében, deformálja a társadalmat. Nem mindegy, ki milyen úton megy tovább.