A Keleti pályaudvar lezárását megtörő ellenállást követően megtorpanni látszott a kormány menekültekkel szemben alkalmazott erőpolitikája. Világossá vált, hogy az Európai Unió határáig eljutó menekülteket a számtalan nehézség és viszontagság után sem a kerítés, sem a vasúti közlekedés akadályozása nem tántorítja el attól, hogy céljuk felé folytassák útjukat. Mindeközben először Németország, majd az Európai Unió vezetése kötelezte el magát a háborús zónákból menekülők befogadása mellett.

Ebben a helyzetben döntött úgy a kormány, hogy felhagy a menekültek útjának elszabotálásával, és biztosítja a minél gyorsabb áthaladás feltételeit. Igaz, azt is sejteni lehetett, hogy ez csupán ideiglenes vállalás, és korántsem humanitárius szempontok vezérlik. A kormány kezdettől fogva világossá tette, hogy kizárólag veszély- és problémaforrásként tekint a menekültekre, és hogy lényegében senkit sem kíván befogadni.

Ezt az álláspontot látszik nyomatékosítani a válsághelyzet kihirdetését lehetővé tevő törvénymódosítás, ennek napirenden lévő foganatosítása, valamint a menekültek legfrissebb, „illegális, lázadó bevándorlóként” történő felcímkézése. Mindezek fényében egyre reálisabbá válik a veszély, hogy az idegenellenes uszítókampánnyal és a kerítéssel megkezdett folyamatok eszkalálódnak: félő, hogy a következő lépés az erőszak alkalmazása lesz. A menekültek száma mindeközben folyamatosan nő, és előreláthatólag ez a tendencia a közeljövőben aligha fog megfordulni.

Bár a kormány intézkedései mind igazságossági, mind szolidaritási, mind pragmatikus szempontból elfogadhatatlanok, hibát vétünk, ha európai kontextusából kiragadva ítéljük meg a menekültválságra adott hazai válaszokat. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ebben a kérdésben továbbra is leginkább konszenzusképtelenség jellemzi az európai közösséget, amit a különböző szereplők eltérő módon juttatnak kifejezésre.

A magyar kormány válaszára úgy érdemes tekinteni, mint Európa sötét múltjának felvillantására: a xenofóbia, a bezárkózás politikája, az erő fetisizálása, a szükségállapot katonai logikája egyaránt két világháború közti időszak legrosszabb reflexeit idézik. Ezzel hivatott szemben állni a Németország és az Európai Unió vezetése által elfoglalt álláspont: a humanitárius szempontok alapján történő segítés, függetlenül a rászorulók számától, a terheket méltányosan elosztva a tagállamok között.

Európa sötét és humanitárius arca egymásra adott reakcióként formálódik, egymás tagadásaként: miközben az előbbi az önvédelemre való képtelenséget és a szolidaritás fenntarthatatlanságát hányja az utóbbi szemére, addig az utóbbi az előbbiből fakadó erőszak elutasításán alapul. E dialógus elsősorban amiatt aggasztó, mert beszűkíti az elképzelhető megoldások körét: ahogy a humanitárius hang a bezárkózóra figyel, fontosabbá válik számára annak tagadása a menekültválság által támasztott tényleges kihívásoknál. Így válik ez is vakká az általa képviselt álláspont belső ellentmondásaira.

A bezárkózás politikája, amennyiben megpróbál következetes lenni és akaratuk ellenére táborokba szorítani vagy visszafordítani menekülőket, úgy előbb-utóbb az erőszak szélsőséges formájába torkollik: a kényszerítő eszközök ártatlan, fegyvertelen felnőttek és gyerekek elleni alkalmazásába. Az ilyen erőszak rendszeresítését jelen pillanatban még úgy is nehéz elképzelni, hogy érezhetően erősödnek a pánikkeltő és az azokkal összefüggő radikális hangok.

A háborús menekültek befogadását hirdető politika, miközben elutasítja a bezárkózást, lehatárolja a szolidaritásra méltók körét, és a segítés formáját a rászorulóktól függetlenül határozza meg. A háborús zónából érkezők számára azon az áron nyújtana menedéket, hogy ezzel párhuzamosan elutasítja az egyéb okokra hivatkozó menedékkérőket. Egy ilyen megoldás elsősorban amiatt aggályos, mert könnyen előkészít egy olyan kizárási politikát, ami a különböző menedékkérők címkézésén – adott esetben átcímkézésén – alapul és destabilizálja a menekültek státusát. Emellett a humanitárius politika fenntartja magának a jogot, hogy meghatározza, pontosan hol kerülnek befogadásra a menekültek, függetlenül az ő preferenciáiktól.

Az integráció kapcsán további, kevésbé nyilvánvaló ellentmondások is felbukkannak. Jelen pillanatban egyáltalán nem világos, hogy az egyes országokban miképp történne a menekültek társadalmi integrációja: hány év után kapnának munkavállalási engedélyt, addig milyen körülmények között laknának, és milyen eszközökkel segítenék a különböző államok a beilleszkedést. Ez annál is inkább kényes kérdés, mert hozzáadódik az önmagában is aggasztó munkanélküliségi nehézségekhez és kiélezi a bevándorló és helybeli rászorulók közötti feszültséget.

Egymással szemben áll a bezárkózásnak az erő illúzióján alapuló, ám az európai identitás feladása nélkül nem kivitelezhető politikája és a kizárás lehetőségét fenntartó befogadás, ellentmondásokkal terhelt politikája. A magyar kormány ebből a választékból kétségtelenül a nyilvánvaló módon vállalhatatlan álláspontot preferálja. Azonban ez mit sem változtat azon, hogy az európai közösség számára az igazi kihívást valójában e szembenállás meghaladása jelenti.

Amíg ugyanis a humanitárius politika a bezárkózással szemben határozza meg magát, addig nem tud hatékony választ adni a menekültek közti szelektálás (ki dönti el, hogy ki méltó a befogadásra?), az integráció (mik a beilleszkedést segítő elvárható erőfeszítések?) és a redisztribúció (miként érvényesíthetők a méltányosság elvei a befogadottak vonatkozásában?) kapcsán támadó kihívásokra. Hiszen a bezárkózáshoz képest a kizárás lehetőségét fenntartó, az integráció és redisztribúció kérdéseit háttérbe szorító befogadás is vonzóbb alternatíva.

Azonban hiába vonzóbb annál, ha valójában küszöb alá tolja a feszültségeket, és ezáltal konzerválja azokat. Jelen pillanatban a legvalószínűbb megoldásnak az tűnik, hogy egyfajta kompromisszumos megoldásként a felemás befogadás politikáját fogadja el az európai közösség. Azonban egy ilyen kompromisszummal hosszútávon senki sem jár jól. A befogadott menekültek azért, mert integrációjuk státusza bizonytalan marad; a nem háborús országból érkezők azért, mert automatikusan elutasítják kérelmüket; a helyi rászorulók pedig azért, mert úgy érzik, hogy újabb riválist kaptak az amúgy is szűkös redisztribúciós viszonyok között. Az elégedetlenség növekedése összességében könnyen abba az irányba mutat, hogy Európa sötét arca egyre nagyobb teret nyer.

Ez alapján belátható, hogy a befogadás politikájának csakis a szolidaritás nemzetközi és európai jogi kereteinek újragondolásával együtt van értelme. Vagyis úgy, hogy a háborús menekültek befogadása nem jár automatikusan a többiek automatikus elutasításával (hiszen miért ne lehetne jogosult valaki menekültstátusra, ha például éhhalál fenyegeti hazájában?); a menekültek integrációjának biztosítottak a keretei (szabadon mozoghatnak, automatikusan kapnak munkavállalási engedélyt és szükséges nyelvi képzést); és mindezzel egyidejűleg a munkanélküliség csökkentésére tett erőfeszítések növekednek (vagyis a menekültek integrációja mellett a helyi rászorulók is az eddigieknél nagyobb segítséget kapnak).

Amennyiben e tényezők bármelyike hiányzik, úgy a befogadás felemás marad, és nem tud megszabadulni ijesztő másikjától, a bezárkózás politikájának árnyképétől. Amennyiben viszont e feltételek teljesülnek, úgy az az Európa, ami utolsó történelmi katarzisát 1989-ben élte át, nagy lehetőséget kap közös identitásának erősítésére is: leküzdve félelmeit és önzését visszatalálhat a felvilágosodásbeli gyökereihez és lendületet kaphat a továbblépéshez.