A kormány oktatáspolitikájával szembeni tiltakozások következő lépéseként a Tanítanék Mozgalom szerda reggelre országos polgári engedetlenségi mozgalmat hirdetett meg, melynek célja az, hogy „további nyomást gyakoroljon a kormányra annak érdekében, hogy kezdje meg az oktatás teljes reformját”. E tiltakozási forma a szervezők saját bevallása szerint kényszerből került kiválasztásra: a szakpolitikai kérdésekben történő munkavállalói érdekérvényesítéshez kézenfekvőbbnek tűnő sztrájk lehetőségét ugyanis a vonatkozó törvények túlságosan beszűkítik.

Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy maga ez a kényszer is szimptomatikus: a sztrájk lehetőségét gyakorlati szinten megakasztó törvények a demokratikus jogok gyakorlásának korlátozását fejezik ki. Ennek megfelelően a polgári engedetlenség sem egyszerűen egy jobb híján választott alternatíva, hanem a fennálló viszonyok logikus következménye. Azok a körülmények hívják életre, amelyek ellehetetlenítik az érintettek álláspontjának becsatornázását a közügyekre vonatkozó döntéshozatali folyamatokba.

Ebben a helyzetben különösen fontos világosan látni a polgári engedetlenség normatív tartalmát és helyét a képviseleti demokrácia mechanizmusai között. A totalitárius rendszerek egyik legfontosabb történelmi tanulsága az, hogy pusztán a jogszerűség nem szolgálhat elégséges biztosítékul az amorális törvények megszületése ellen. Ebben az esetben ugyanis könnyen elképzelhető, hogy egy választáson többséget szerző politikai erő visszaélve törvényalkotói jogosítványával egyes csoportok emberi méltóságát sértő szabályokat alkot.

Ahhoz, hogy ezt a veszélyt minimalizáljuk, egyaránt fontos eszköz a jogalkotás „szakértői” normakontrollja (vö. alkotmánybíráskodás) és a civil társadalomban megfogalmazódó „laikus” kritikát kifejező polgári engedetlenség. A törvényhozás szakértői és laikus felügyelete az antidemokratikus tendenciáktól védő biztonsági szelepként működik: előbbi akkor válik szükségessé, ha a születő jogszabályok alapjogokba ütköznek, utóbbi pedig abban az esetben tesz szert kiemelt jelentőségre, ha emellett a szakértői normakontroll sem működik kielégítően.

Ahogy ebből a vázlatból is látszik, a polgári engedetlenségre akkor van szükség, ha a közakaratképzés intézményi formái önkényessé válnak, és ezzel egyidejűleg az intézményes korrekciós mechanizmusok sem működnek. A polgári engedetlenség ilyenformán alapértelmezésben nem tartozik hozzá a képviseleti demokrácia „üzemszerű” működéséhez. A polgári engedetlenség mindig egy demokratikus válság következménye: a törvényhozás antidemokratikus tendenciái mellett az azt korrigálni hivatott intézmény diszfunkciójára utal.

Korántsem magától értetődő ugyanakkor, hogy pontosan mik azok a civil kezdeményezések, melyek a fenti értelemben polgári engedetlenségként funkcionálva megoldást kínálhatnak a demokratikus intézmények válságára. Ahhoz, hogy ezt körbejárhassuk, mindenekelőtt a demokratikus politikai cselekvés lehetőségeit érdemes számba venni. Hannah Arendt szerint, ha meg akarjuk érteni, hogy milyen potenciálok rejlenek a közéleti aktivitásban, az antik poliszok világára kell tekintenünk.

Itt született meg ugyanis dokumentálható formában elsőként az a lehetőség, ami a demokráciáról való gondolkodásunkat mind a mai napig áthatja. Az antik polisz polgárai – saját magánháztartásuk családfőiként – anyagilag függetlenek voltak egymástól. Minthogy az egymáshoz fűződő viszonyaikat nem determinálta előzetesen a másikra való ráutaltság, így az együttműködés keretei szabadon alakíthatóak voltak. A személyközi viszonyoknak e meghatározatlansága jelölte ki a szabad cselekvés terét abban az értelemben, hogy az egymástól független polgárok számára a normák, hagyományok, önértelmezések és célok mind-mind közösen eldöntendő kérdésként jelentek meg.

Ezt a teret nevezi Arendt nyilvánosságnak, szembeállítva a szabadság terét az anyagi létfeltételek újratermelésének szükségszerűsége által meghatározott magánszférával. A materiális értelemben autonóm polgárok párbeszédét nem a hatékonyság vagy a profitmaximalizálás szempontjai dominálták, hanem az egymás számára történő megmutatkozás lehetősége. A nyilvánosságban az erényességet és kiválóságot lehetett színre vinni, és az erről szóló történetek révén a halhatatlanságot elérni.

Noha materiális értelemben független másoktól, a nyilvánosságba lépve a polgár mégis a társakra utalt. Minthogy erényeiről és kiválóságáról csak a többiek elismerése révén bizonyosodhat meg és halandóságát is csak a többiek történetei segítségével haladhatja meg, így a szabad cselekvés óhatatlanul magában hordozza a többiek szempontjaihoz való igazodás kényszerét. A materiális függetlenségnek és az elismerésbeli függőségnek ez a sajátos feszültségtere az, ami a nyilvánosság alapját képzi, és ez az, ami nélkül a demokrácia is elképzelhetetlen.

Egy ilyen módon szerveződő nyilvánosságban a közös cselekvés szabályai szabadon formálhatóak: amennyiben egyszerre függetlenek egymástól a polgárok, miközben igazodnak egymáshoz, úgy a normákat és célokat sem egy domináns pozícióban lévő szereplő határozza meg, hanem a közös megegyezés függvényei. A demokratikus uralmi viszony ebben az értelemben az egyenlők által alkotott nyilvánosság terére támaszkodik. Ennek megléte nem csupán az egyén, hanem a közösség egészének a szabadságát is szavatolja.

Ennek megfelelően a nyilvánosság hiánya egyúttal a zsarnokság indikátora is. Ha a politikai közösség domináns pozícióban lévőkre és tőlük materiális szempontból függő alávetettekre osztódik, úgy egyrészt nincs lehetőség a szabadság tapasztalatára: az előbbieket a többiek szempontjainak figyelmen kívül hagyása, az utóbbiakat pedig a materiális függőség akadályozza. Másrészt nincs lehetőség kollektív szabadságára sem: a normákat és célokat ugyanis nem a megegyezés, hanem a hatalmi szó határozza meg.

Ebből a gondolatmenetből válik érthetővé Arendt modernitáskritikája. A modern állam kialakulásával a nyilvános és privát tér közötti határ fokozatosan feloldódott: a kapitalizmus kialakulásával párhuzamosan a közügyek egyre inkább a materiális újratermelés és újraelosztás kérdéseire korlátozódtak, aminek következtében a materiális értelemben autonóm polgárok és a párbeszédükben formálódó nyilvánosság egyaránt eltűnik. Az állam egy hatalmas magángazdasággá válik, ami felé a materiális biztonság igényével fordulnak a tőle függő polgárok.

Ezt az általános hanyatlástörténetet árnyalja ugyanakkor, hogy epizodikusan a modernitásban is felbukkan az egyéni és kollektív szabadság tereként felfogott nyilvánosság iránti igény. Ebből a szempontból elsősorban a forradalmak szolgálnak történelmi példaként, másodsorban a polgári engedetlenségi mozgalmak. Ezek a törvényszegés olyan formáira utalnak, amelyek nem önérdekből történnek. A polgári engedetlenség célja a törvényszegésen keresztül a jogszabályok elismerésre nem méltó mivoltának kifejezése.

Ennek megfelelően a polgári engedetlenség, szemben a szintén törvényszegő bűncselekménnyel, nyilvános és erőszakmentes. A polgári engedetlenség a hiányzó nyilvánosság iránti igény kifejezésének eszköze. A közt szólítja meg, méghozzá abból a célból, hogy kifejezésre juttassa a párbeszéd szükségességét egy adott kérdésről. Minthogy egy olyan teret próbál megnyitni, ahol a megmutatkozásra és a meggyőzésre lehetőség nyílik, szükségszerűen erőszakmentes.

Arendt gondolatai természetesen sok vitát generáltak, ugyanakkor a demokratikus társadalmi berendezkedés értelmezéséhez megkerülhetetlen szempontokat kínálnak. Amikor az oktatási rendszer válságos állapotát kritizáló Tanítanék Mozgalom által kezdeményezett polgári engedetlenségre gondolunk, ezeket érdemes szem előtt tartani. Azáltal, hogy sztrájk helyett, igaz kényszerűségből, a polgári engedetlenség tiltakozási formáját választották, a mozgalom tétje is megváltozott.

Az oktatási rendszer válsága ebből a szempontból ugyanis nem egyszerűen „szakpolitikai hibák” sorozatának következménye. Az ilyen hibák egy olyan lokális nyilvánosságban, amit az érintettek – beleértve a döntéshozók mellett a diákokat, tanárokat, iskolavezetőket és szülőket – alkotnak, hamar kiderültek volna és eszkalációjuk megelőzhető lett volna. A rossz döntésekből azért lehetett válság, mert egy ilyen nyilvánosság hiányzott.

Ebből fakadóan az oktatási rendszer kritikája sem korlátozódhat szakpolitikai kérdésekre. Hiába szűnik meg – névleg vagy ténylegesen – a KLIK, csökkennek az óraszámok, ha maga az oktatásirányítás az eddig logika szerint szerveződik. A Tanítanék Mozgalom kezdeményezése abban az esetben válhat nem csupán névleg, de ténylegesen is polgári engedetlenséggé, ha nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint az oktatási rendszer demokratizálódását. Ez jelen pillanatban hiányzik a követelések közül, ugyanakkor jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Természetesen ez a törekvés aligha korlátozható az oktatás szűken vett terére. Az iskola demokratizálása csakis a társadalom demokratizálásával párhuzamosan képzelhető el. Ez ugyanakkor korántsem jelenti azt, hogy e célok csak a pártpolitikai mezőbe belépve lennének megvalósíthatóak. A pedagógusok ugyanis egy elidegeníthetetlen autonómiával rendelkeznek: a nevelői munkát – azt, hogy miként tekintenek és szólnak diákjaikhoz – végső soron morális döntéseik határozzák meg. Amennyiben egy tantestület arra törekszik, hogy a diákokhoz és egymáshoz demokratikusan viszonyuljon, úgy azt semmilyen tanfelügyeleti rendszer nem képes megakadályozni.

Egy ilyen értelemben vett belső demokratikus megújulás, ami a pedagógustársadalom tényleges konszenzusán nyugszik, igazi „csendes forradalomként” hathatna. Egy alapvetően autoriter politikai klímában ez a stratégia ténylegesen megvalósítható lehetőséget kínál a hatékony polgári engedetlenségre. A pedagógusoknak – sok más társadalmi csoporttal szemben – tényleges „hatalom” van a kezükben, még ha erről jelen pillanatban nem is vesznek tudomást. Ennek megfelelően nem kényszerülnek arra, hogy a pártpolitikai térben vívják meg csatájukat: ha sikerül megszervezni önmagukat, a demokratikus pedagógiai gyakorlaton keresztül az antidemokratikus hatalmi teret minden másnál hatékonyabban helyezhetik nyomás alá.

Végső soron csakis ettől várható, hogy nem csupán azokat a szakpolitikai hibákat korrigálja, melyekkel szemben a jelenlegi tiltakozások felszólalnak, hanem az is, hogy egy olyan demokratikus kultúra születik meg, ami lehetővé teszi a jelenlegihez hasonló válságok kialakulásának elkerülését – az oktatásban és azon kívül egyaránt.