Miközben az elmúlt hetekben az összefogásra képtelennek bizonyult ellenzék látványosan darabjaira hullott, a kormánypárt kampányának társadalmi következményei is egyre inkább láthatóvá válnak. Kitartó munkával sikerült elérni, hogy kialakult egy olyan széles társadalmi csoport, melynek tagjai az – eredetileg bevándorló-ellenes, majd annak kiterjesztéseként egy totális összeesküvéselméletté („Soros-terv”) bővített – propaganda hatására szabályosan rettegnek.

E kommunikációs törekvéseknek egyaránt részei voltak az elmúlt időszakban a kormányzati dezinformációs kampányok, vezető politikusok tanácsadói szájából elhangzó uszító üzenetek és az önbíráskodás miniszterelnöki jóváhagyása. Minthogy mindezek célja a félelem légkörének megidézése, majd politikai eszközként való felhasználása, így belátható, hogy elsődleges kárvallottjai nem mások, mint a párt iránymutatását figyelemmel követő és kritikátlanul befogadó támogatók. Instrumentalizálva saját hívei érzelmi reakcióit, a Fidesz stratégiája nem csupán a társadalmi nyilvánosságra és az általános közhangulatra gyakorol negatív hatást, hanem a benne bízókat is elárulja.

A tényleges tapasztalatoktól függetlenített félelem jelensége korántsem ismeretlen a társadalomtudományok számára. A késő modern ember alapélménye a pusztán lehetőségként adott kockázatokkal való szembenézés, ami egyaránt kiterjed a környezeti ártalmakra, az életút megtervezésére és a gazdasági döntésekre. Ezektől elválaszthatatlan az ijesztő eseményekről tudósító hírek robbanásszerűen elterjedése nyomán kialakuló „morális pánik”. Mindezek következtében alapvetően alacsony kockázatú veszélyek is beépülhetnek a hétköznapi cselekvők várakozásai közé, aminek eredményeként irracionális mértékben megnőhet az egyébként ártatlannak tartott helyzetektől való félelem.

Az sem újdonság, hogy a „félelem kultúrájával” átitatott társadalmakban gátlástalan piaci és politikai szereplők megpróbálnak hasznot húzni a rettegésből. Átütő érzelmi hatásuk miatt a rémhírek minden másnál jobban értékesíthetők a figyelem piacán. Az ijesztő jelenségektől való védelem ígérete pedig a mindenkori populista irányzatok számára bizonyul különösen hatékony eszköznek. Ebben az értelemben akár azt is gondolhatnánk, hogy a Fidesz stratégiájában nincs semmi újszerű: az nem más, mint egy morális szempontból elfogadhatatlan, az indulatok kontrollálhatatlan elszabadulásával fenyegető, azonban a képviseleti demokrácia világában korántsem ismeretlen gyakorlat.

A hazai kontextus sajátosságai miatt azonban a Fidesz „veszélyes játéka” mégis kilóg a sorból. Noha a félelem kultúrája az ezredforduló óta a nyugati élet meghatározó elemévé vált, mindvégig egy volt csupán a nyilvánosságban hallható hangok közül. Mellette megjelenhettek a „józan ész” narratívái is, kísérletet téve a kockázatok pánikszerű felnagyításával szemben, azok reálisabb értelmezésére. Ez igaz volt még az olyan később szimbolikussá vált kollektív traumák esetében is, mint az amerikai vagy európai terrortámadások. Bár ezek nyomán minden esetben megjelentek olyan politikai aktorok, melyek a felerősödött félelemből próbáltak több-kevesebb sikerrel politikai tőkét kovácsolni, továbbra is jelentősek maradtak a velük szemben kritikus hangok is.

Ahogy az idei francia vagy holland választás is kifejezte, korántsem szükségszerű, hogy a morális pánik politikai kultúrája dominánssá váljon. Ezt nem csupán az bizonyítja, hogy a nyilvánosságban továbbra is erős maradt az indulatok felkorbácsolása helyett, a probléma megértésre való törekvés, hanem az is, hogy az elsősorban idegenellenességre építő pártok itt rendre alulmaradtak. Ebben az értelemben az ilyen országokban a félelem kultúrája korántsem jelentéktelen, azonban messze van attól, hogy meghatározza a társadalom működését.

Ebből a perspektívából válik érthetővé a hazai helyzet sajátos jellege. Míg a morális pánikra Franciaországban és Hollandiában elsősorban kétes népszerűségre törekvő szélsőséges pártok építenek politikai stratégiát, addig itthon ezt egy olyan politikai erő teszi, amelyik immár második parlamenti ciklusát tölti – ha immár nem is kétharmados – de még mindig megkérdőjelezhetetlen parlamenti többségben. Ez pedig alighanem döntő különbség: nagyon más ugyanis kormányzati pozícióból, az állami tekintélyt és intézményeket használva morális pánikot generálni, mint egy feltörekvő populista mozgalomként.

Nem csupán amiatt, mert az állam gazdasági és szervezeti erőforrásaira támaszkodó kommunikáció révén sokkal hatékonyabban lehet a félelmet fenntartani és virtuális rémképekkel riogatva, családok tömegeit ténylegesen rettegésben tartani (ennek egyéni és személyközi viszonyokra kiterjedő pusztító hatását persze nem lehet eléggé hangsúlyozni). Hanem azért is, mert állami intervenció révén a hivatalos, legitim valóság alapjává válik a rettegés, és ennyiben közös történetünk és kollektív identitásunk része lesz.

Noha a hivatalos emlékezetpolitika erről hajlamos elfeledkezni, a kormányzati szintre emelt félelem-generálás korántsem ismeretlen a hazai történelemből. A 20. század legsötétebb pillanataitól egyaránt elválaszthatatlan előbb a zsidósággal, majd az osztályellenségekkel szembeni, szélsőséges érzelmeket megidéző állami propaganda. Ha valamit tanulhatunk ezekből a történelmi időszakokból, az az, hogy a kormányzati szintre emelt hisztériakeltés nem csak, hogy morális szempontból aggályos, de az ország számára is önpusztító következményekkel jár.

Ez igaz akkor is, ha a jelenlegi kormányzati propagandából nem szükségszerűen következik tényleges erőszak. Ebben alighanem nagy szerepe van annak is, hogy a kormány által célkeresztbe tett „migráns” abban az értelemben is virtuális figura, hogy csupán a társadalom elenyésző része kerül tényleges kapcsolatba az országba érkezett menekültekkel. Ugyanez már nem mondható el a migránsokhoz és Soroshoz fűződő gyanús kapcsolataiból fakadóan szintén megbélyegző terminusként használt „civil” jelzőről. Az ő esetükben lényegében véve megvalósul az a kritérium, hogy saját állampolgárai ellen uszít az állam.

Ezek a szempontok fejezik ki a kormány történelmi felelősségét. Tekintve, hogy jelen pillanatban úgy tűnik, tényleges kihívó híján, tavaszi győzelmének semmi sem áll az útjában, ez a felelősség, ha lehet még nagyobb. S bár a miniszterelnök feltehetően arra számít, hogy a stratégiájából fakadó veszélyeket kontrollálhatja, valójában ez mit sem változtat dicstelen kormányzásának mérlegén.

Attól függetlenül, hogy tényleges erőszak egyelőre többnyire sporadikusan, lefojtott formában fordult elő, fontos hangsúlyozni, hogy a félelem – politikai és kommunikációs szakemberek szempontjából talán oly hatékonynak tűnő – irányítása nem csupán instabil, de beláthatatlan járulékos károkkal is jár. A megidézett félelem ugyanis a legritkább esetben tűnik el nyomtalanul. Életeket nyomorít meg, akár mások elleni agresszióban oldódik fel, akár elfojtások révén önmagunk elleni agresszióvá válik.

A félelem, akárcsak a bosszú, újabb és újabb félelmeket idéz meg. Amennyiben a politikai kommunikáció a félelem kultúráján alapul, úgy nagy az esélye annak, hogy a riválisok egyre ijesztőbb egymásra vonatkoztatott rémképekkel operálnak, melyekre megoldásokat kínálva igyekeznek a választópolgárokat megnyerni. Ebből a logikából a mai ellenzéki pártok sem tudnak szabadulni, melyek nagyrészt a miniszterelnök és a kormánypárt démonizálásától várnak sikert.

Ez a stratégia ugyanakkor nem csupán a propagandaeszközök és erőforrások óriási egyenlőtlenségei miatt van kudarcra ítélve, hanem azért is, mert olyan logikára támaszkodik, amit a Fidesz ellentmondásmentesebben és ezért hatékonyabban használhat. Minthogy az ellenzéki pártok kénytelenek a józan ész álláspontjára helyezkedni, amennyiben kritizálni próbálják a kormány kommunikációját, így csak felemás módon folyamodhatnak maguk is a félelemkeltés stratégiájához.

Ehelyett az ellenzék valódi lehetősége a félelem spiráljának megtörése lehet. Ehhez azonban már nem elegendő pusztán egy alternatív pártprogram, melyben akár a zöld, akár a baloldali értékek mentén történő politizálást ígérnek. Ehhez a több mint két éve megidézett és azóta folyamatosan fokozott morális pánikban kifejeződő, tényleges társadalmi traumák kezelésére van szükség. Kvázi-terápiás praxisokra, melyek felvillantják egy olyan alternatív társadalom lehetőségét, melyet a virtuális ellenségektől való félelem helyett, a személyes kapcsolódásokban születő tényleges tapasztalatok szerveznek.

A rettegés feloldására törekvőkre váró feladatok természetesen sokkal nehezebbek, mint a félelem előidézése és fenntartása. Hasonlóképpen ahhoz, hogy a generalizált szorongás feloldásához is újra kell tanulni észlelni a világot, egész közösségeknek kell újratanulniuk az egymáshoz és másokhoz való viszonyulás alapjait. A feladat nehézsége ellenére ugyanakkor aligha megkerülhető: ennek hiányában ugyanis félő, hogy a közeli és távoli jövőben egyaránt magunkkal hordozzuk a morális pánik utóhatásait. Nem szabad elfelejteni azonban azt sem, hogy a félelem nem tartható fenn korlátlan ideig – s így az arra épülő hatalmi konstelláció sem.