Brüsszelben, az Európai Történelem Háza múzeumban a látogató a francia forradalom európai hatása, majd az ezt követő ipari forradalom és gyarmatosítás bemutatása után szükségképppen belefut az első világháborút bemutató terembe. A szoba közepén drámai egyszerűséggel vitrinben állították ki azt a pisztolyt, amellyel Ferenc Ferdinándot és feleségét Szarajevóban lelőtték. A múzeumi csoportos vezetésen az idegenvezető elmondta, hogy az intézmény létrehozását és működését viharos viták kísérték, mert az egyes nemzetek és politikai érdekcsoportok a saját történetüket hiányolták a kiállításból. Végül abban állapodtak meg a felek, hogy a kiállítás különböző tárgyait rotációs alapon változtatják majd, így idővel minden ország lehetőséget kaphat arra, hogy történelme fontos tárgyait bemutassa ebben a brüsszeli múzeumban. Mikor rosszmájúan megjegyeztem, hogy Gavrilo Princip pisztolyát nem lehet elrotálni, a kurátor csak nagyvonalúan legyintett, és elmondta, hogy négy autentikus példányt őriznek belőle négy különböző európai múzeumban. Hogyan létezhet négy autentikus pisztoly, amikor a szarajevói merényletben egyértelműen egy pisztoly sült el, kiváltva ezzel az európai balszerencsés események láncolatát? És hogy lehet, hogy a múzeum mind a négyet idővel mint autentikusat állítsa ki a nemzeti hagyományok európai pluralitása jegyében? Józan ésszel azt gondolnánk, hogy ha nem lehet eldönteni, melyik pisztoly volt AZ a pisztoly, akkor nem kell mind a négy pisztolyt autentikusnak nevezni.

Mi következik a szarajevói pisztolyok hamis pluralitásából? Először is, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet megúszni, hogy egy pisztolyra azt mondjuk, az a valódi pisztoly. Nem lehet plurálisnak és befogadónak lenni, amikor a józan ész is azt súgja, hogy az adott kérdésre csak egy megoldás van. Meg kell mondani, melyik pisztoly az a pisztoly. Ugyanígy nem lehet elkenni azt, hogy ezt a kérdést csak olyan valaki tudja eldönteni, aki ismeri a korszak történetét és forrásait, azaz szakértője a kérdésnek. Szakértővé pedig valaki úgy válik, hogy az illetőt erre kiképezik és a szakma fortélyaira megtanítják. Ez a folyamat bármennyire is egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, ma már egyáltalán nem az. A tudomány művelői, intézményei és a tudományos tudás ellen indítottak támadást azok, akiknek nemcsak, hogy nem érdekük, hogy tudják, melyik pisztoly volt az a pisztoly, hanem azokat, akik szeretnék tudni vagy már tudják is, bírálják, nevetségessé teszik, sőt néha testi épségüket is fenyegetik. De vajon mi vezeti ezeket az erőket?

Az a magyarázat, hogy a támadók buta, igénytelen és képzetlen emberek lennének, akik nem becsülik meg a tudást, nem állja meg a helyét. Magyarországon például a Soros György alapította CEU-t bécsi emigrációba kényszerítő, a társadalmi nemek szakot betiltó kormány tagjainak éppen a Soros György alapította Nyílt Társadalom Alapítvány finanszírozta külföldi tanulmányútjait Oxfordtól New Yorkig. Akkor pedig jogosan levonható a következtetés, hogy valami stratégiai céljuk volt mindezekkel az intézkedésekkel, vagyis azzal, hogy az állami oktatási monopóliummal, tehát az elvvel, hogy az oktatás az EU-ben nemzeti hatáskör, így visszaéltek. Tervük egy olyan oktatási rendszer létrehozása, amelyben azt, hogy mi a szükséges és társadalmilag fontos tudás, a szakmai érdekképviselet bevonása nélkül az általuk megszállt állam dönti el. Hosszabb távon pedig a tudás létrehozásának és átadásának joga is a politikai megbízhatóság alapján szétosztott és nem pedig állampolgári jog lesz. A politikai megbízhatóság alapján igyekeznek meghatározni, hogy ki, mikor és mit gondolhat a saját közösségéről, múltjáról vagy akár a szarajevói merényletben használt pisztolyról.

Jelenleg Európában működnek olyan választott kormányok, amelyek kutatási projektektől visszavonják a megnyert pénzügyi támogatást minden magyarázat vagy konzultáció nélkül (Bulgária), az akreditált képzések listájáról oktatási programot húznak ki (Magyarország), vagy megszüntetnek tudományágat (Lengyelország). Az egyetemek évszázados, még a kommunizmus idején is figyelembe vett hagyományát semmibe véve politikai alapon döntenek tudománypolitikai kérdésekben. Ez a folyamat a felsőoktatás és tágabban a tudomány de-demokratizálása. Ahogyan nem lehet politikai elkötezettség alapján dönteni arról, hogy melyik pisztoly az igazi pisztoly, ugyanúgy nem lehet mindegyik pisztolyt egyformán autentikusnak nevezni. Jelenleg harc folyik azért, hogy a szaktudás, a humán- és társadalomtudományok meg tudják-e őrizni demokratikus működésüket.

A demokratikus tudománypolitika azt jelenti, hogy a tudomány művelése emberi jog; a tudás pedig, hogy az autentikus pisztoly szakmai alapú beazonosítása minőségileg jobb tudás, mintha politikai alapon kinevezettek működnek pisztolyszakértőként és döntenek tudományos kérdésekben. Valójában sok olyan tudományos kérdés van a társadalom- és humántudományokban, amelyeket egyérteműen el lehet dönteni. A kérdés az, hogy ezek eldöntésének jogát harc nélkül átadjuk-e azoknak, akik nem arra kíváncsiak, hogy melyik pisztolyból lőttek Szarajevóban, hanem arra, hogy aki ezt eldönti, hűséges-e a hatalmon lévő párthoz. Kérdés az is, hogy amikor együttműködésről van szó, van-e az ilyen ideológiai alapon létrejött intézményeknek helye az európai egyetemek és kutatóintézetek között? Mert végül csak olyan valaki ítéletét fogadhatjuk el arról, hogy melyik pisztoly az autentikus, aki az életét és szakmai karrierjét tette ennek a kérdésnek az eldöntésére. Bármennyire is nem demokratikus a döntés, hogy melyik az igazi pisztoly, demokratikus az a mód, ahogyan a döntéshez eljutunk, ahogyan kiválasztjuk, ki dönthet. És a tudás létrehozásának ezt a demokratikus módját meg kell óvnunk azoktól, akik hatalmi szóval akarják eldönteni, hogy melyik pisztoly volt az, amelynek ravaszát Gavrilo Princip meghúzta.

(A szerző 2018-ben az Európai Akadémiák Madame de Staël díját kapta munkássága elismerésül. Az írást a Project Syndicate engedélyével közöljük a szerző saját fordításában.)