Az omikron által okozott ötödik hullám újabb fordulópontot jelent a koronavírus járvány hazai történetében. A minden korábbinál gyorsabban terjedő variáns enyhébb tünetekkel jár ugyan, ám összességében nem megjósolható, hogy a megugró esetszámot mennyire fogja tudni kezelni az egészségügyi rendszer. Annak ellenére, hogy ebből a szempontból továbbra is kulcsfontosságú az átoltottság kérdése, úgy tűnik a kérdést mostanra teljesen elengedte az állami kommunikáció. Míg több európai országban a veszélyeztetettekre vagy a lakosság egészére kiterjedő oltási kötelezettség van napirenden, a magyar kormány – az őszi munkaadókra történő felemás felelősséghárítási kísérletek után – a választásokhoz közeledve végképp feladni látszik az átoltottság növelésére irányuló, népszerűségvesztéssel fenyegető törekvéseket.

A miniszterelnök néhány hónapja még így nyilatkozott a Covid-oltással kapcsolatban: „A kormány nem tudott több embert meggyőzni, és nem is fogunk tudni.” Akaratán kívül lényeges pontra tapintott rá e kudarc beismerésével: hisz a kormány csakugyan képtelen állampolgárait „meggyőzni” az oltás fontosságáról, ahogy azt a május vége óta lényegében véve stagnáló átoltottsági ráta bizonyítja. Más kérdés, hogy mennyire felelnek meg a kormány kommunikációs kísérletei a „meggyőzés” kritériumainak. És ebben az értelemben beszélhetünk-e egyáltalán arról, hogy bárkit is a kormány „győzött volna meg” az oltás fontosságáról. E kérdések a járvány szűkebb kontextusán túlmutatnak: a mindenkori állam és polgárai közti viszony általános feltételei felől válaszolhatók meg. Ennyiben kiemelt jelentőséggel bírnak a jelenlegi rendszert meghaladni kívánó törekvések, így mindenekelőtt a 2022-ben paradigmaváltásra készülő ellenzéki összefogás számára is.

Az adatok első pillantásra magukért beszélnek. Európa kettészakadt: a posztszocialista államokban 60%-nál alig sikerült nagyobb átoltottságot elérni, míg Európa többi részén jellemzően 70% feletti arányszámot találunk. E szakadás felülírja az EU-n belüli – egyébként korántsem elhanyagolható – gazdasági és kulturális különbségeket: az élbolyban – 80% feletti átoltottsággal – egyaránt találunk mediterrán és skandináv országokat, míg a sereghajtók között hasonló szinten találhatók az európai integrációban élenjárók (pl. Szlovákia) és lemaradók (pl. Szerbia). Úgy tűnik tehát, hogy az oltási kampány sikeressége egy olyan közös sajátossággal hozható összefüggésbe, ami a posztszocialista országokat elválasztja Európa többi részétől. E sajátosság nem más, mint az állami intézmények iránti bizalom.

A korábbi és a legújabb kutatásokból egyaránt jól ismert az összefüggés, hogy a posztszocialista országokban nem csupán alacsonyabb a közintézményekbe vetett bizalom európai összehasonlításban, de egyúttal sokkal nagyobb kilengések is jellemzik azt. Válsághelyzetekben mindkét tényezőnek kulcsszerepe van: a posztszocialista országokban az állami intézkedésekkel szemben eleve gyanakvóbbak a polgárok, ráadásul sokkal érzékenyebben reagálnak az elbizonytalanító jelenségekre. A Covid-oltás vonatkozásában praktikusan ez azt jelenti, hogy az állami kampányok eleve nagyobb kétellyel néznek szembe, miközben az esetleges aggasztó hírek (pl. ritka, de veszélyes mellékhatások), illetve valótlan híresztelések (pl. összeesküvéselméletek) könnyebben erodálják azok hitelességét. Mindezek alapján talán nem túlzó a feltételezés, hogy a posztszocialista országok oltási kudarcának hátterében álló okok között az állammal szembeni bizalmatlanság központi szerepet játszik (ez az összefüggés annál is inkább megalapozottnak tűnik, hogy a legnagyobb bizalmi deficittel küzdő posztszocialista országokban a legnagyobb az oltatlanok aránya.)

Első látásra úgy tűnik, ebből a tágabb perspektívából érthető meg a hazai helyzet is: az állam és polgárok közti bizalmatlansággal terhelt viszony alighanem kijelöli a korlátait egy a mostanihoz hasonló vészhelyzeti oltási kampánynak. Ugyanakkor pusztán ezzel a történelmi örökséggel mégsem magyarázható a jelenség. Magyarország utóbbi tíz éve ugyanis sok szempontból atipikus a régión belül. Az egymás után három kétharmados többséget elnyerő Fidesz-kormányba vetett bizalom – nem függetlenül a Covid előtti években tapasztalt gazdasági növekedéstől – regionális összehasonlításban folyamatosan nőtt az elmúlt évtizedben. Ennek fényében meglepő, hogy ezt a bizalmi tőkét mégsem tudta a szükséges pillanatban ténylegesen is felhasználni a kormány. Hiába a választási sikeresség, az úgy tűnik mégsem váltható át olyasfajta többlet-legitimitásra, melyre támaszkodva több embert lehetett volna „meggyőzni” egy kényes, ám annál nagyobb téttel bíró vészhelyzetben.

Ahhoz, hogy a választási siker ellenére fennálló meggyőzési-kudarc hátterét jobban megértsük mindenekelőtt a Fidesz nyilvánosságbeli kommunikációs stratégiája által kijelölt mozgástérre kell utalnunk. A „meggyőzés” a polgári „okoskodó” nyilvánosság keretei között értelmezhető tevékenység. Előfeltétele, hogy egymás racionalitását kölcsönösen elismerő felek lépnek egymással kapcsolatba. A meggyőzés ugyanis nem más, mint arra tett kísérlet, hogy a másik racionalitásában bízva, logikailag koherens érvek segítségével mutassunk rá álláspontja hiányosságaira, és ezáltal motiváljuk annak megváltoztatását. A hazai politikai nyilvánosság közelmúltbeli átalakulását nyomon követők számára aligha igényel bizonyítást, hogy milyen távol áll a Fidesz kommunikációs stratégiája ettől az ideáltól. A „nemzeti konzultációk” által fémjelzett időszakban egyre inkább világossá vált, hogy a kormány nem feltétlenül tekinti racionálisnak célközönségét, ennek megfelelően nem is törekszik érvek segítségével történő „meggyőzésükre”. Ehelyett a valóságtól teljesen elrugaszkodott nézeteket – nem ritkán explicit összeesküvéselméleteket – sulykol, az információs technológiák által lehetővé tett „elárasztásban” bízva.

Ilyenformán némiképp meglepő, hogy a miniszterelnök mégis a „meggyőzés” korlátairól beszélt. Az elmúlt években a kormány szinte egyáltalán nem mutatta jelét annak, hogy bármilyen kérdésben is érvelő vitát kívánna folytatni a nyilvánosságban. Sőt, amiért a nyilvánosságból eltűnt az érvelő vita lehetősége, jelentős részben az üzemszerűen megszervezett és működtetett kormányzati propaganda tehető felelőssé.

Valójában saját stratégiája üt most vissza a kormányra. A szavazatmaximálás érdekében a polgári nyilvánosság kereteit felszámolta: ettől remélve, hogy – stabil erőforrás-fölény birtokában – jó esélye van álláspontjával elárasztani a kommunikációs teret, és egyúttal uralni a közbeszédet. Egy ilyen rendszer nem arra van optimalizálva, hogy bárkit is „meggyőzzön” valamiről. Ehelyett célja a választói többség elérése, és a témák egy korlátozott köre mentén történő – elsősorban érzelmi – „hangolása”. Ez a folyamat akkor sikeres, ha a kormány képes a legerősebb hatást kiváltó üzenetet megtalálni, és azt a leghangosabban tudja közvetíteni. Ez vezetett az utóbbi évek érzelmileg egyre felfokozottabb, a valóságtól egyre inkább elrugaszkodott információs kampányaihoz.

A Covid-oltás esetében az effajta kommunikáció azonban kudarcot vallott. Hiába veti be teljes kommunikációs gépezetét a kormány, hogy akár pozitív (pl. „az oltás működik”), akár negatív üzenetekkel (pl. „az oltatlanok életveszélyben vannak”) árassza el a nyilvánosságot, ez csak korlátozottan működik. Egyrészt azért, mert minden igyekezet ellenére, a választói többség megszólítására alkalmas kommunikációs technika korántsem ér el mindenkit. (A különbséget jól érzékelteti, hogy választást hárommilliónál is kevesebb (listás) szavazattal is lehet nyerni, míg a nyájimmunitáshoz legalább nyolcmillió beoltottra lenne szükség.) Másrészt azért, mert a járvány és oltás körül kialakult diskurzusban a kormány számára szokatlan pozícióban találta magát. Míg a politikai vitákban bátran helyezkedik szélsőséges, akár összeesküvéselméleti álláspontra, addig ebben a kérdésben a tudományos racionalitás talaján kell állnia (más kérdés, hogy e tekintetben is adódtak kérdéses kommunikációs panelek, így például az oltás kizárólagos hangsúlyozása, szembe állítva a maszkviselés és tesztelés gyakorlataival).

A saját maga által formált pálya ezúttal nem a kormány felé lejt. A tudományos érvekkel szemben mindig felbukkanhatnak olyan hangok, melyek olyan erős érzelmi hatást képesek kiváltani, ami felülírja a racionális meggyőzés kereteit. Vagyis itt nem lehetséges a valóságtól elrugaszkodott eszközökre támaszkodva, saját álláspontjának megfelelően hangolnia az egyéneket. Érvekre, vagyis „meggyőzésre” lenne szükség – csakhogy annak a tere épp az elmúlt évtizedben erodálódott drasztikus mértékben. (Fontos megjegyezni persze, hogy ez az erózió hosszabb távú folyamat, és semmiképp sem pusztán a Fidesz-kormány tevékenységének tudható be – még akkor sem, ha a párt az elmúlt évtizedben kimondottan erre alapozta stratégiáját, és ennyiben minősített felelősség terheli.)

A járványhelyzet ilyenformán felvillantja a politikai kommunikáció kiüresedésének általánosabb tétjeit. Kétségtelen, hogy az állammal szembeni bizalmi vákuumot a rendszerváltás óta nem sikerült stabil alapokra helyezni. A 2010-es években tapasztalt bizalomnövekedés valójában látszólagos sikert takart: nem egy „meggyőzéssel” kivívott elismerésre, sokkal inkább egy elárasztásos kommunikációval fenntartott „jobb híján” történő elfogadásra utal. Ez azonban összeomolni látszik abban a pillanatban, hogy a bizalom tényleges próba elé áll.

Mindennek különös jelentősége van azon kezdeményezések számára, melyek nem csupán a hatalmi pozíciók újraelosztására törekszenek, hanem strukturális szinten is szeretnék meghaladni a fennálló viszonyokat. A Fidesz által is gyakorolt populista hatalomtechnológia kísértése kétségtelenül nagy – hiszen választásokat lehet nyerni ily módon, és láthatólag hosszabb távon is be lehet rendezkedni az információs csatornákat uralva. Kétségtelen az is, hogy e stratégia bármilyen alternatívájához rögös út vezet – hiszen a bizalom „meggyőzés” révén történő kivívása buktatókkal teli tanulási folyamatot feltételez. Ennek ellenére belátható, hogy ezt az utat nem lehet megspórolni. Az állam és a polgárok közti viszony nem szükségszerűen mozog valamiféle „posztszocialista kényszerpályán” – csupán addig, amíg nem teszünk újabb és újabb kísérleteket megváltoztatására.