A hazai nyilvánosságban több hónapja folyik vita arról, hogy mekkora a mozgástér a demokratikus alkotmányosság helyreállítására. Több alapos és legitim elgondolás is napvilágot látott már. Ez az írás nem ehhez az egyébként kulcsfontosságú alkotmányozási eljárási vitához kíván hozzászólni, hanem egy tartalmi kérdést próbál körbejárni. A demokratikus politikai spektrum jobb és bal oldali pártjait és mozgalmait tömörítő ellenzék egy választási sikert követően akkor lesz képes eredménnyel is kecsegtető alkotmányozási folyamat beindítására, ha tagjai legalább az alkotmányos alapértékekben minimális konszenzusra jutnak. Mik ezek az alkotmányos alapértékek? Ez a cikk erre a kérdésre keresi a választ.

Egy mai alkotmány előtt kettős kihívás áll. Egyfelől összhangban kell lennie az alkotmányosság univerzális elveivel: az emberi jogok védelmével, a demokrácia és a jogállamiság követelményeivel. Másfelől tükröznie kell a politikai közösség tagjait összekötő sajátos alapértékeket. Vannak, akik ezt az alkotmány integratív funkciójának vagy alkotmányos identitásnak hívják, mások alkotmányos patriotizmusról beszélnek. Nevezhetjük ezeknek a lokális közösségi értékeknek az előtérbe helyezését partikularizmusnak is. A kettős kihívás az, hogy egy mai alkotmánynak egyszerre kell az univerzalitás igényének megfelelnie és bizonyos mértékig partikulárisnak maradnia.

A partikularizmus felfogható úgy, ahogyan azt a magyar hivatalos kormánypropaganda teszi: önfeldicsérő módban hirdeti, hogy az ember a saját „fajtájához”, nemzetéhez kapcsolódik kizárólagosan. Ebben az értelemben azonban a partikularizmus kirekesztő és etnikai felsőbbrendűséget hirdet. Én mást értek partikularizmus alatt. Az egyetemes alkotmányosság elvei, így például az emberi jogok értelmezése az egyes politikai közösségekben a történelmi és kulturális sajátosságoknak megfelelő irányokat vehet. A nemzeti történelmi kontextus hatással van arra, hogy mi kerül az alkotmányba és arra is, ahogyan a hazai jogalkalmazók az egyetemes elveket alkalmazzák.

Az így felfogott partikularizmus az alkotmány szövegében kétféle módon tükröződhet. Az alkotmány elismerheti az egyetemes elvek érvényességét és absztrakt szinten biztosíthatja azokat, anélkül, hogy kitérne a politikai közösséget megosztó kérdésekre, és a bíróságokra bízhatja a partikuláris szempontok érvényesítését. Eltérő megoldás, amikor az alkotmány megjeleníti a közösségben meglévő alkotmányos tradíciók sokféleségét. Az új magyar alkotmány esetében például ez azt jelentené, hogy a szöveg egyszerre utalna a köztársasági demokratikus hagyományokra és a kereszténységnek a magyar államiság történetében betöltött szerepére, ideértve akár a Szent Korona alkotmánybeli megjelenését is. Fontos azonban, hogy az alkotmány ne azonosuljon az egyetemes alkotmányos elvekkel szembemenő hagyománnyal. Egy ilyen hagyománynak az alkotmányba gravírozása ugyanis megkérdőjelezné az univerzális elvek iránti komoly elköteleződést.

Egy korszerű alkotmány partikularitása csak az univerzális elvek tiszteletben tartásával, azok keretei között képzelhető el. Ezért elfogadhatatlan, hogy a jelenlegi alaptörvény etnokulturális és történeti mítoszokat tartalmaz: a köztársasági államforma legitimitását soha el nem ismerő Szent Korona-tant a történeti alkotmánnyal, miközben a magyar népet a „tömeges bevándorlás” egzisztenciális veszélye miatt jogi védelemre szoruló, etnikailag, nyelvileg és kulturálisan homogén közösségként mutatja.

A konstruktív értelemben felfogott partikularizmus nemcsak az alkotmány szintjén jelenhet meg, hanem a jogalkalmazásban is. Egy olyan univerzális jog, mint a szólásszabadság konkrét jelentése ugyanis eltérhet az egyes országokban. Németországban például a nácizmust követően kialakult „önvédő” alkotmányos rend megengedi a náci beszéd betiltását. Ezzel szemben Magyarországon 1989 után a szólás felszabadítása került a fókuszba, így a joggyakorlat többnyire csak a szólás tartalomsemleges szabályozását tartotta az alkotmánnyal összeegyeztethetőnek, tágabb védelmet nyújtva a meghökkentő, olykor sokkoló vélemények megjelenítésének. Fontos hangsúlyozni, hogy e két felfogás ugyan a szabad szólást eltérő módon, de az egyetemes alkotmányos elvek által kijelölt kereteken belül maradva védi.

Más a helyzet akkor, ha a jogalkalmazók az univerzális elveket etnokulturális megfontolásokkal és történeti mítoszokkal magyarázzák. Az utóbbi időkben alkotmánybírósági döntések az alaptörvény nemzeti áldozatnarratíváját tekintik a magyar alkotmányos identitás kulcsának. Ennek megfelelően egy legutóbbi értelmezés gyakorlatilag zöld jelzést adott a magyar kormánynak az uniós kötelezettségek nem teljesítésére, a menekülő emberek, az elesettek iránti szolidaritás megtagadására.

Ez a fajta kirekesztő partikularizmus azonban összeegyeztethetetlen az alkotmányos demokráciák működése alapjául szolgáló elvvel: a minden egyes személy szabadságának és egyenlő méltóságának tiszteletével és védelmével. Egyfelől, mert ez a partikularizmus privilegizált helyzetbe hozza az alaptörvény által előírt, kereszténynek minősített kulturális hagyományt követőket és az alaptörvény által felkínált történeti mítoszt igaznak gondolókat. Másfelől viszont nem képes integrálni a lakosság minden tagját, mert az etnokulturális szempontok által behatárolt partikularizmus csak bizonyos személyek számára teszi lehetővé a politikai közösséghez kapcsolódást. Emiatt elengedhetetlen egy új, minden országlakost megfelelően integrálni képes demokratikus alkotmány elfogadása ahhoz, hogy a magyar politikai közösség alapdokumentuma az egyetemes alkotmányos elvekkel ismét összhangba kerüljön.

Az új alkotmány megszövegezésekor az alkotmányosság egyetemes elvei biztosan nem lesznek megkerülhetők. Nemcsak azért, mert egy 21. századi Magyarország csak az európai alkotmányos hagyományokba ágyazottan képzelhető el, hanem azért is, mert az univerzális elvek iránti elköteleződés már a magyar alkotmányos tradíció része. A legbeszédesebb példa az 1989-es alkotmánymódosításnak az a rendelkezése, amely elismerte minden ember veleszületett jogát az élethez és emberi méltósághoz. Az egyetemes elvek iránti elköteleződés mellett az univerzális alkotmányosság elveinek helyi értelmezései és alkalmazásai legalább olyan fontosak.

E kettős magyar alkotmányos tradíciót követve a jövőbeli alkotmány a következő értékekre építhető: (1) az alkotmányosság egyetemes elveire, amelyek sajátos és konkrét jelentéssel már a hazai alkotmányos hagyományok részei váltak, (2) az 1989 utáni magyar demokrácia sikeresnek bizonyult politikai intézményeire, és (3) a magyar jogrend részét alkotó uniós jognak az alapjogi, demokratikus és jogállami vívmányaira. A cikk utolsó része ezekről az alkotóelemekről mond pár szót.

Az első pillér azokat az alkotmányos elveket tartalmazza, amelyeket a demokratikus két évtized politikai intézményei (parlament, bíróság stb.) a hazai viszonyainknak megfelelően adaptáltak. A magyar alkotmányos hagyományoknak például régóta része a szólás- és vallásszabadság. A közhatalmi önkénytől mentes szólás-és sajtószabadság 1848 óta az 1956-as forradalmon keresztül a 1989-es demokratikus átmeneten át napjainkig a politikai gondolkodás egyik központi követelése. Jó ok ez arra, hogy a jövőbeli alkotmány hangsúlyosan garantálja és védje e két szabadságot. A lelkiismereti és vallásszabadság talán még hosszabb utat járt be, amíg a vallási türelem törvénybe iktatásától eljutott addig, hogy egy 1993-as alkotmánybírósági döntés az állam semlegességét és a vallási pluralizmust az alkotmányos demokrácia fundamentumaiként ismerte el.

A második pillérbe azok a politikai intézmények tartoznak, amelyek meghatározták a magyar demokrácia alkotmányos arculatát. Mindenekelőtt a képviseleti kormányzatot említem, amelynek a modern hagyománya a reformkorig nyúlik vissza. Része az alkotmányos tradíciónak a parlamenti demokrácia annak minden fontos alkotóelemével együtt: deliberatív parlamenttel, szabad, tisztességes és kompetitív választásokkal, és egy kellően arányos választási rendszerrel. Persze az építmény hamar törékennyé válhat, ha nem védi független bíróság, a magyar demokratikus hagyományok részévé vált erős jogvédelmet nyújtó omdus-rendszer, továbbá olyan intézmények, amelyek a polgárok érdemi részvételét biztosítják a politikai döntéshozatalban és a döntések felülvizsgálatában.

Végül, mivel Magyarország már majd két évtizede az Európai Unió tagja, érdemes az új alkotmánynak figyelemmel lennie azokra az uniós vívmányokra, amelyek az alkotmányosság egyetemes elveit konkretizálják. Ilyenek például azok az uniós irányelvek, amelyek a faji, etnikai, nemi és szexuális diszkriminációt tiltják. 2003-ban, amikor Magyarország ezeket az irányelveket a belső jogba ültette, olyan törvényt fogadott el az egyenlő bánásmódról, amely az uniós jog által követelteken túl a hátrányos megkülönböztetést nemcsak a foglalkozásban és munkavállalásban, hanem az élet más területein, például a lakhatáshoz, a javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés során is tiltotta. Ez a mindennapi életben megvalósuló egyenlő bánásmód iránti elköteleződés az új alkotmány egyik alappillérévé tehető. Persze ez csak egy példa, említhetném még a szolidaritásnak az uniós jogban kiemelkedő védelemben részesített elemeit, a munkavállalói jogokat vagy éppen a szociális biztonság jogát.

Most még nem tudjuk, hogy mikor és milyen lesz a következő magyar alkotmány. Azt viszont tudjuk, hogy csak akkor lehet tartósan életképes, ha összhangban lesz az alkotmányosság egyetemes elveivel és visszatalál a magyar alkotmányos hagyományokhoz. A partikularizmus nem homogén, az ország alkotmányos hagyománya egyaránt tartalmaz egyenlőségelvű demokratikus és kirekesztő autokratikus elemeket. Ez utóbbitól az új alkotmánynak el kell határolódnia, és valamennyi országlakost egyenlően értékesként kell elismernie és védenie akkor is, ha olykor a többségi törvényhozás ezt máshogy ítéli meg.