Akarat és alkotmány

Jog  |  2010. szeptember 19.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A parlamenti többség új alkotmányt akar. Az alkotmányról hangoztatott nézetek azonban homályosak és zavarosak, az új alkotmányos szokások pedig rendkívül aggasztóak. Nem sugárzik belőlük a megegyezés készsége, csak a változtatás akarása.

A tavaszi és nyári alkotmánymódosítások után az alkotmányozás programja a folytatódó hatalompolitikai játszmák látványos kommunikációs epizódjának tűnik, amely nemcsak a politikai verseny korlátozását célozza, hanem a hosszú távú intézményes reformok hiányát is leplezi.

Ahogy a szocialisták, úgy a Fidesz sem szerette a jelenlegi alkotmányt. A szocialisták folyton új alkotmányról ábrándoztak, miközben a hatályban lévőt rendszerint megkerülték. A Fidesz korábban nem kergethetett ábrándokat az új alkotmányról, de a jelenlegi kijátszásának bajnoka volt. Most eljött az ő idejük. Ők írhatják az új alkotmányt. De meg kell barátkozniuk a gondolattal, ha alkotmányt akarnak, az nem lehet akármilyen. Az alkotmány rögzíti a politikai közösség alapvető, közmegegyezést biztosító elveit és a politikai közösségen belüli viták megoldásának az eljárásait. Ezzel összeköti a különböző érdekű és meggyőződésű tagokat, képessé teszi őket arra, hogy békésen rendezzék nézeteltéréseiket, és megkönnyíti a vereség elfogadását. A kormányzat eddigi nyilatkozatai alapján azonban erősen kétséges, hogy ez a közmegegyezés az új alkotmány elveiben létrehozható.

A köztársasági elnök szerint a parlament „a magyar nép egységes akaratából” kapott felhatalmazást az alkotmányozásra. Ez a kétharmados egység a miniszterelnök értelmezésében inkább „utasítás”, mint „lehetőség”. Álláspontja szerint a nép többsége úgy döntött, zárják le és számolják fel ezt az átmeneti korszakot, és hozzanak létre egy új rendszert. Ezt követeli meg a választáson, mint új társadalmi szerződésben kinyilvánított közakarat. Az új alkotmányt akarók célja egy széles konszenzuson alapuló új alkotmány létrehozása, amely nem csupán „jogi alaptörvény, de a társadalom értékrendszerének foglalata, egy nemzet fő erkölcsi normája is”. Ehhez a társadalmi értékrendszerhez pedig hozzátartozik a kereszténység és a Szent Korona is, amelyek kifejezik a magyarság európaiságát és az európai értékekkel való mély összetartozását.

Az alkotmányozás előkészítésére kijelölt politikusok nyugtatónak szánt rövid nyilatkozatai azért leszögezték, hogy az új alkotmány tartalmazni fogja a klasszikus alkotmányelemeket, a demokratikus fékek és garanciák rendszerét, az alapjogok védelmét pedig a nemzetközi szerződésekre való utalással rendeznék.

Az így körvonalazódó szándékok azért homályosak, mert az alkotmánnyal kapcsolatos elvárásaikat nem alkotmányos elvek mentén fejtik ki. Nem árulják el, hogy mit értenek jogállamiságon vagy demokrácián, mit gondolnak az alapjogok jelentőségéről, az egyenlő méltóság elvének fontosságáról vagy éppen a szociális igazságosságról. Nem derül ki belőlük, hogy mit is gondolnak a közhatalom-gyakorlás mikéntjéről. Zavarosnak pedig azért mondhatóak, mert a megnyilatkozásokban használt fogalmak nem mutatnak egy irányba, egymással összeegyeztethetetlen hagyományokból táplálkoznak.

Az egyik legalapvetőbb feszültség a preambulumban tervezett Szent Korona-tanra való utalás és a köztársasági demokratikus alkotmány védendőnek ígért klasszikus elvei között húzódik. Az alkotmány preambulumában azokat az elveket és célokat szokták rögzíteni, amelyeket az alkotmányozók az alkotmány értelmezése szempontjából alapvető fontosságúnak tartanak. Éppen ezért a preambulumban és az alkotmányban egyébként rögzített elveknek (és szabályoknak) egymással összeegyeztethetőeknek kell lenniük.

A jelenlegi alkotmány is utal a Szent Koronára az ország címerének leírásában, azonban a Szent Korona-tanra jó okkal nem, az ugyanis eredendően a rendi-feudális viszonyokra szabott szuverenitáselmélet, amelynek lényege a nemesi szabadsággal korlátozott királyi hatalom és a koronához tartozó területek egységének elve. A Horthy-korszakban a Szent Korona, szembeállítva a rövid életű köztársasággal, a rendi-feudális Magyarország államrendjének folytonosságát szimbolizálta, illetve ennek az államrendnek és a Trianon előtti államterületének a vágyott egységét. Ebben az értelemben elválaszthatatlanul kapcsolódott a Szent István-i állameszme illuzórikus gondolataihoz, amelyek a történeti Magyarország békés revíziójáról álmodtak.

A „király és a nemzet egysége a koronában (és főleg a korona területeiben)” eszme azonban semmilyen módon nem tud kapcsolódni azokhoz az elvekhez, amelyeken a modern alkotmányos demokráciák alapulnak. Ezen alkotmányok legfontosabb eleme, hogy a közhatalom-gyakorlás nem magától értetődő, hanem igazolásra szoruló gyakorlat. Az igazolás forrásai pedig az egyének alapvető jogai életük szabad alakítására. Az állam legfontosabb feladata, hogy biztosítsa minden polgár számára alapjoggyakorlásának feltételeit. Ez egyfelől az alapvető jogok garantálását és hatékony védelmét jelenti, másfelől pedig az állam működtetésében és annak ellenőrzésében való lehető legnagyobb mértékű részvétel biztosítását is. A mai alkotmányok az egyének és a közhatalom-gyakorlás viszonyait rendezik, nem a király és a nemzet dolgait.

A kormányzat új alkotmányt ígérő nyilatkozatainak másik súlyos kétséget keltő eleme, hogy az új alaptörvényt egy egységes erkölcsi közösség eszméjéhez kapcsolják. Nem világos azonban, hogy itt milyen erkölcsi közösségről van szó. Vannak olyan alapvető erkölcsi szabályok, amelyek tisztelete nélkül aligha képzelhető el közösségi együttélés (pl. ne ölj, ne lopj). A modern alkotmányos demokráciák is szilárd erkölcsi talapzaton állnak, az egyenlő méltóság és szabadság politikai elvein. A jó és értékes életvezetés elveit azonban nem az alkotmányban kell keresni, hanem a vallások tanításaiban és az erényes életről szóló fejtegetésekben. A politikai közösségnek különböző vallású, a helyes életvezetés elveiről egymástól eltérő felfogásokat valló tagjai vannak. Az alkotmány nem képes ezekben a kérdésekben egy egységes közösséget létrehozni.

A Szent Korona eszméje és az erkölcsi egység gondolatai sajátos módon az alkotmányozás katartikus pillanatait igénylő – eredendően republikánus – forradalmi retorikával társulnak. Ennek nyilvánvaló szándéka, hogy a nagyarányú választási győzelem teremtette alkotmányozási lehetőséget alkotmányozásra való biankó felhatalmazásra fordítsák le. Egy alkotmány legitimitásának nem feltétele azonban az alkotmányozó felhatalmazást adó nép teátrális tetszésnyilvánítása. Természetesen az alkotmányoknak szükségük van az utólagos megerősítésre. De az alkotmány megerősítéséhez nem a mélyen átélt közösségi élmények a legfontosabbak, hanem a politikai cselekvők és a politikai intézmények alkotmány elveit tisztelő gyakorlatai.

Először is azokban az elvekben kell (újra) megegyezni, amelyek egy alkotmány alapjai lehetnek. Az alkotmányozás ugyanis nem szólóműfaj. Komolyan úgy nem vehető.