Több mint negyed év telt el az új kormány megalakulása óta – ez épp elegendő idő ahhoz, hogy átfogóbb perspektívából tekintsünk a NER tovább élő és új vonásaira. Annak ellenére, hogy az előttünk álló időszak kihívásai teljes mélységükben most még nem beláthatóak, azt kevesen vitatják, hogy egy minden korábbinál súlyosabb válsághelyzet töréstesztje vár nem csak a NER intézményeire, de a társadalom egészére is. Ebben a helyzetben különösen fontos kérdés, hogy milyen mozgástere marad – az ellenzék összeomlása és a kormánypárt immár leplezetlen hegemóniája következtében – magára maradt, kilátástalan helyzetbe sodródott állampolgároknak.

A kormány struktúrája önmagában is beszédes: a minisztériumok szerkezeteszimbolikusan kifejezi a politikai cselekvés súlypontjait. Miközben a legtöbb minisztérium a politikai hatalom érvényesítését, valamint a gazdaság politikai kontrollját hivatott megszervezni, addig az egyének immár „emberi erőforrásként” sem jelennek meg a döntéshozók problémahorizontján. A fennálló minisztériumi rendszer meglepő nyíltsággal közvetíti a kormány ars poeticáját: az egyénekre elsősorban mint igazgatandó, gazdasági teljesítőképességük vonatkozásában fejlesztendő entitásokra tekint. A súlypontok kijelölése mellett legalább annyira érdekes, hogy a politikai tekintet számára az emberi létezés mely dimenziói szorulnak háttérbe.

Nincs nevesítve sem a testi vagy lelki betegségek miatt szenvedő egyénért (egészségügy), sem az anyagi létfeltételeit ideiglenesen vagy tartósan megtermelni képtelen egyénért (szociális ügyek), sem pedig a lehetőségeit kiteljesíteni próbáló egyénért (oktatásügy) felelős minisztérium. A kérdés nem is annyira az, hogy miért állt elő ez a helyzet, hanem sokkal inkább az, hogy miért nem ütközik ez az állampolgárok széles rétegének ellenérzésébe? Miért vált többé-kevésbé természetessé az, hogy a politika virtuális ellenségekkel szemben folytatott, véget nem érő kommunikációs állóháború – nem pedig a kollektív és általános érdekek mentén történő összefogás, az együtt-cselekvés lehetősége.

A szolidaritás politika konstrukciója

A szociológia francia alapítója, Durkheim szerint a társadalmasulás legelemibb szinten a szolidaritás perspektívájából ragadható meg: azért hozunk létre és tartunk fenn társadalmi kötelékeket, mert ki vagyunk téve olyan kockázatoknak, melyeket egyedül nem, csupán társak segítségével tudunk kezelni. A szolidaritást, vagyis az egyéneket egymáshoz kötő felelősségek és kötelességek rendszerét, ilyenformán elemi kitettségünk hívja életre. Nem véletlen, hogy egyik leghíresebb munkájában, Durkheim az öngyilkosságot a szolidaritás zavarai felől vizsgálja: akár túlságosan „rátelepszik” a társadalom az egyénre, akár túlságosan magára hagyja, az szélsőséges esetben egyaránt élhetetlen életet eredményez. A társadalmi integráció és szabályozás zavarai – melyek végső soron a szolidaritás zavarai – ilyenformán élet és halál kérdései. 

Míg az archaikus és feudális társadalmakban a – társadalmi felelősségvállalásként és segítségnyújtásként – felfogott szolidaritás elsősorban a családi és közösségi viszonyokon keresztül érvényesült, addig a modern nemzetállam kialakulásával fokozatosan a politikailag szervezett, szakértői intézményrendszer vált annak hordozójává. A modern szubjektum elsősorban nem a családjától és közösségétől várhatja, hogy az életútjának betegségekkel, önellátással vagy éppen a saját képességek kibontakoztatásával kapcsolatos feladataiban segítse őt, hanem az egészségügyi, társadalombiztosítási és oktatási intézményrendszertől. Ezeket pedig, mindenkire egyformán érvényes, jogilag szabályozott keretek között, a modern állam hivatott működtetni és fenntartani.

A modern társadalmi szerződés Hobbes szerint azon az ígéreten alapul, hogy ha mindenki egyszerre lemond az egyéni érdekérvényesítésre vonatkozó jogáról, és kollektíve átruházza az államra, akkor egy sokkal élhetőbb, biztonságosabb viszonyrendszer jön létre, mintha külön-külön próbálná védeni érdekeit. Az, hogy az államnak pontosan milyen többletfeladatai vannak az erőszakmonopólium fenntartásán túl, vagyis milyen kollektív kockázatokért kell felelősséget vállaljon, a modernitás hajnala óta tartó politikai küzdelmek és társadalmi tanulás folyamataiban formálódott. Ennek eredményeként jöttek létre a kontinentális egészségügyi, társadalombiztosítási és oktatási intézményrendszerek, melyek egyfajta végpontja a „jóléti állam” modellje lett.

Elsődlegesen ezen intézmények közvetítik a szolidaritás modern formáját. Együttesen ezek teszik lehetővé, hogy az egyéni életet fenyegető olyan szenvedéstapasztalatoktól, mint a betegség, nélkülözés vagy értelemhiány, a tág értelemben vett, általánosított másokra támaszkodva, megvédje magát az egyén. A modernitásban ennek megfelelően a politikai cselekvés kitüntetett dimenzióját alkotják az egészségügyi, társadalombiztosítási és oktatási területek. Ezek erősítése a kormányzás egy olyan felfogására utal, ami felvállalja az állam felelősségét a közösségi szolidaritási hálók hiányában magára maradó modern szubjektumért – akár azon az áron is, hogy az integrációt és szabályozást fokozza. E területek negligálása ezzel szemben egy olyan szerepfelfogásra utal, ami az egyén felelősségét hangsúlyozza e hiányok pótlása kapcsán – ezzel összefüggésben az integrációt és szabályozást minimalizálja.

Durkheim segítségével belátható, hogy e két opció közötti választás tétje nem csekély: amennyiben egyik vagy másik kizárólagossá válik, úgy az integráció és szabályozás élhetetlen mintázatai (túl- ill. alul-integráltság és szabályozottság) jönnek létre. Ebből a perspektívából érthető meg a kirajzolódó kormányzati struktúra aggasztó jellege: ez alapján annak a – társadalompolitikai kutatások által már korábban is jól dokumentált – trendnek a kiteljesedésére következtethetünk, ami az állam jólléti dimenzióinak leépülését vetíti előre. Az, hogy sem az egészségügy, sem az oktatás, sem a szociális terület nem jelennek meg nevesítve a kormányzati struktúrában, miközben az egyének kormányzati kontrolljáért és a gazdaság politikai szervezéséért differenciált minisztériumi szervezetrendszer felelős, együttesen a szolidaritási funkciók teljes negligálására utal. Félő, hogy az egyén ebben a környezetben szélsőségesen magára marad az életútján megjelenő kockázatokkal, és végső soron kiágyazódik a társadalom szövetéből – ez pedig egy válságos időszakban különösen veszélyes lehetőség.

A szolidaritáshiány természetessé válása

A magárahagyottság nem csupán egy a lehetséges szenvedésteli tapasztalatok közül, hanem önmagán túlmutató jelentőségű. Az életút legkülönbözőbb (egészségügyi, megélhetési vagy éppen kiteljesedési) nehézségei kapcsán egyaránt kulcskérdés, hogy az egyén mennyire számíthat a társak segítségére. Amennyiben baj esetén a szolidaritási intézmények közbelépése valószínűsíthető, úgy a szenvedés egy közös értelmezési keretbe ágyazódik, világos kezdő és végpontjai vázolhatók fel, az okok és megoldások készletével egyetemben. Amennyiben viszont a társadalmi támogatás valószínűtlen, úgy tetszőleges forrásból származó szenvedés megbecsülhetetlen mértékben felfokozódik: hiszen a kiszámíthatatlanság, értelmezhetetlenség többletteherként rakódik az alapproblémára.

Ebből a perspektívából érthető meg a kiágyazódás általánosabb tétje: a szolidaritáshiány következtében tetszőleges kihívás könnyen megterhelő egzisztenciális válsággá nőhet – ezek szélsőséges esetben pedig mentális zavarokban fejeződnek ki. A kiágyazódás ilyenformán elemi szintű társadalmi szenvedéstapasztaltok forrása, ami indokolatlanul felfokozza az életút elkerülhetetlen nehézségeit. Annál nagyobb kérdés, hogy miért fogadják el tömegek azokat a politikai kereteket, melyek ilyen értelemben szenvedésteli életet eredményeznek számukra? Mi sem lenne természetesebb, mint hogy elutasítsák azokat – ehhez képest a hazai választók többsége, ha nem is feltétlenül azonosul, de legalábbis elfogadhatónak tartja az elidegenítő politikai tér alapvetéseit. Ahelyett, hogy saját szenvedéstapasztalatait tekintené irányadónak, és magárahagyottsága strukturális okait keresné, belakja a szenvedésteli élet struktúráit, és a saját tapasztalataitól többnyire független, virtuális démonokkal küzd.

Ahhoz, hogy a saját szenvedéstapasztalattól történő elidegenedés folyamatát pontosabban megérthessük mindenekelőtt általános modernizációs sajátosságokra kell utalnunk. Ezek között egyrészt arra a technikai expanziós folyamatra, aminek következtében maguk az észlelési folyamatok médiumok által közvetítődnek. Másrészt arra a szimbolikus értelemadás szintjén történő átalakulásra, ami az olyan társadalmi alrendszerek kialakulásához köthető, mint a (globális) gazdaság vagy (bürokratikus) jog. Ez utóbbiak térnyerése következtében a valóság kereteit egyre inkább a profitabilitás és jogszerűség, nem pedig morális vagy esztétikai kategóriák jelölik ki. E technikai-szimbolikus környezetet belakva, egyre többek számára vált meghatározóvá egyfajta paradox, elidegenedett viszony nem csupán a saját tapasztalatokhoz, de azon belül a saját szenvedéshez is. Miközben életstratégiáink, társas és intézményes viszonyaink szenvedésteli életet eredményeznek, mégsem tudunk megszabadulni azoktól, hanem valamiféle „kegyetlen optimizmustól” vezérelve, kitartunk mellettük.

Mindezen hatások következtében, egyfajta fásultsággal, közönnyel párosulva, a szenvedés végső soron természetes adottsággá válik. Megszűnik orientációs pontként szolgálni a cselekvők számára, akik azoktól a rutinoktól, technikáktól, szakértői és politikai szempontoktól várják helyzetük javulását, melyek valójában hozzájárulnak állapotuk konzerválásához. Ebben a helyzetben a kiágyazódás és magárahagyottság tapasztalatának kontúrjai is elmosódnak: egyre inkább olyan kortünetként tekintünk rájuk, ami ellen sem erőnk, sem esélyünk fellépni – amit, jobb híján, meg kell tanulnunk elviselni. Az alkalmazkodásra tett egyéni kísérletek széles skálán mozognak: kezdve a társadalmi szenvedés egyéni pszichoterápiás kezelésétől, a privát élet örömeiben való feloldódáson át, a feszültségcsökkentő és tudatmódosító szerekkel történő „öngyógyítás” – nem ritkán függőségbe átcsapó – gyakorlataiig. A közös pont bennük, hogy kollektív problémákra adott egyéni válaszként eleve korlátozott eredményességgel kecsegtetnek – ennyiben indirekt módon maguk is tovább erősítik a kiágyazó társadalmi viszonyokat. 

Szolidaritáshiány és populista válasz

Az ily módon természetes adottságnak tűnő szolidaritáshiány olyan szükségletet teremt, amire politikai stratégiák épülnek rá. Az itthon is oly ismerős „posztmodern populizmus” alapállása is e tapasztalat kihasználásaként érthető meg. E stratégia a magukra hagyott cselekvőknek a hiányzó szolidaritásélmény sajátos pótlékát kínálja: az általános összefogás lehetetlenségéből kiindulva, egyfajta kizáráson alapuló, cinikus szekértábor-realizmust ajánl fel. A Fidesz udvari politológusai immár lassan egy évtizede szövik azt a narratívát, miszerint a politika szükségszerűen és elkerülhetetlenül a barát-ellenség megkülönböztetésen alapul. A szolidaritás ebben a keretrendszerben csakis a „táborhoz” való feltétel nélküli hűség révén biztosítható, mely lojalitás kifejezésének legfontosabb eszköze a tábor álláspontjának kritika nélküli elfogadása, valamint a táboron kívüliek kizárása és szimbolikus semmibe vétele.

A populista politika által felkínált szolidaritáspótléknak ugyanakkor nagy ára van: cserébe a valahova tartozás érzéséért, a társadalmi felelősségvállalás megosztó, kizáró modelljével való azonosulást követeli meg. Ilyenformán egy belső feszültséggel terheli meg magát a relatív beágyazottság tapasztalatát: ahogy a befogadás feltételévé mások kizárása válik, úgy a politikum értelmezési kerete is átrendeződik. Az állammal szembeni elvárások nem annyira az általános jogként adott jólléti intézményrendszerre vonatkoznak, hanem sokkal inkább a „baráti” csoportok előnyben részesítésére, és ezzel párhuzamosan az „ellenségek” ellehetetlenítésére. Ebből a perspektívából a harc az elsődleges és legfontosabb szempont: nem csak azért, mert a táborhoz tartozás ezzel bizonyítható, hanem azért is, mert a jóléti támogatásokban való részesülés is ettől várható.

Ezen a ponton a saját szenvedéstapasztalatok másodlagossá lesznek. Függetlenül attól, hogy az egészségügyi, társadalombiztosítási és oktatási rendszerben személyesen szenvedésteli tapasztalatokat él át az egyén, azokra nem tekint kritikusan mindaddig, amíg kollektív szinten a barát-ellenség harci logika érvényesül. Ilyenformán a Fidesz által alkalmazott populizmus sajátosan politikai dimenziót ad a „kegyetlen optimizmusnak”: akár saját, első kézből származó negatív tapasztalataikat is háttérbe szorítják azok, akik a táborhoz való csatlakozástól remélik boldogulásukat. Eközben vakfoltban marad számukra, hogy egy csapdahelyzet áldozatai: az eredeti szolidaritás iránti igényüktől egyre csak távolítja őket a szolidaritáspótlékként elfogadott barát-ellenség rendjébe történő betagozódás, mégsem tudnak attól elszakadni.

Elidegenedett szenvedés

A totális politikai harc perspektívája aláássa a szolidaritás horizontját: naivitásnak minősít minden olyan elképzelést, mely túlmutat a saját tábor vélt érdekeinek szűklátókörű védelmezésén. Egyúttal annak is elveti a lehetőségét, hogy az állami intézmények felvállalják a társadalmi szenvedések általános kezelésének felelősségét. Ezekre az összefüggésekre utalva érthető meg, hogy mi lehet a Fidesz által képviselt politikai univerzum tényleges alternatívája. A politika nem önmagában álló zárvány, hanem ráépül a létezés egy sajátos alaptapasztalatára, más szóval egy egzisztenciális struktúrára. Ahhoz, hogy a politika szintjén változás történjen, hogy a barát-ellenség harcra redukált felfogás helyett a szolidaritás lehetőségét is magába foglaló elképzelés hozzáférhetővé váljon, elengedhetetlen e struktúrák átalakítása. A szolidaritás lehetőségfeltételeinek megteremtéséhez az „elidegenedett” szenvedéstapasztalatok rehabilitációja rejti magában a kulcsot.

Olyan társadalmi gyakorlatokra van szükség, melyek segítségével a „kegyetlen optimizmus” dinamikája semlegesíthető – nem csak a politikai térben, de egyúttal a tágabb gazdasági-technikai viszonyok szintjén is. Csakis a saját szenvedésünk forrásainak jobb megértése alapozhat meg bármilyen strukturálisan is új politikai cselekvést. Ez pedig nem könnyű feladat. Bár a nyilvánosságbeli tömegkommunikáció által felhangosított politikai különbség ezt hajlamos elfedni, kormánypárti és ellenzéki szavazók számos hasonló strukturális kényszernek vannak kitéve. A magárahagyottság és szolidaritáshiány nem csupán a populista politika tevékenységének következménye, hanem legalább annyira az elidegenedett munkából, az értelemvesztéssel fenyegető információs társadalomból, az egymásra való odafigyelés és gondoskodás ellehetetlenülő kereteiből és az addiktív technológiák egyre szorosabb hálójából is fakad. Ez utóbbi struktúrákat hétköznapi cselekvéseink során mi magunk tartjuk fenn, annak ellenére, hogy – a posztmodern populizmushoz hasonlóan – egy élhetetlen életet eredményeznek. E hatások folyományaként leszünk betegek, égünk ki, válunk depresszióssá, szorongóvá, függővé – vagyis egzisztenciális értelemben egy kiüresedett, értelemvesztett, kétségbeesett élet fenntartóivá. Késő modern szubjektumként mind egy hajóban evezünk – a különbség csupán abban áll, hogy politikai vagy egyéb képzetekre támaszkodva igazoljuk magunk számára az önsorsrontást.

Kétségtelen, hogy a posztmodern populizmus sokak számára rendkívül vonzó és egyúttal makacsul ellenálló horizontot tart fenn. Ez mit sem változtat ugyanakkor azon, hogy alapvetően mégis egy illúzión alapul. Hiába tűnik hatékonynak a kormányzati propaganda, valójában a szolidaritást teljes mértékben negligáló kormányzás nem képes egy élhető életet fenntartani. Ha közvetlenül nem is bizonyítják ezt az állítást, de közvetve erre utalnak azok a szociológiai indikátorok, melyekből a társadalmi szenvedés közelmúltbeli fokozódására következtethetünk.

Ha Durkheim elméletét irányadónak tekintjük, az öngyilkossági ráták a patologikus szolidaritási viszonyok legfontosabb indikátorának tekinthetők: növekedésük végzetes szolidaritási zavarokra utal. Az, hogy a Covid-járvány óta jól láthatóan megugrottak a hazai öngyilkossági ráták, ebből a perspektívából értelmezhető. Bár a magyar adatok nem egyediek, a nemzetközi trendekkel való összehasonlítás alapján mégis egy sajátos helyzetre utalnak. A járványhoz hasonló társadalmi válságok a szolidaritási rendszer próbájaként értelmezhetők: amennyiben a segítési hálózatok kielégítően működnek, úgy sikerrel előzik meg, hogy a válságból fakadó többletszenvedés végső kilátástalansággá fokozódjon. Úgy tűnik, a hazai szolidaritási rendszer ezt a próbát nem állta ki. Míg a legkülönbözőbb kulturális-gazdasági adottságú országokban találunk példát a Covid óta stagnáló öngyilkossági rátákra, addig a hazai növekvő öngyilkossági arányok a szolidaritási hálózataink kudarcára utalnak.

Természetesen e tragédiák nem közvetlenül következnek a kormányzati intézkedésekből, hátterükben a politikai okok mellett számos egyéb tényező meghúzódik. Azt ugyanakkor mindennél világosabban kifejezik, hogy azok a társadalmi viszonyok, melyek között a hazai posztmodern populizmus kitüntetett szerepet tölt be, sokak számára egy szenvedésteli élet feltételeit termelik újra. E „társadalmi tényt” nem írhatja felül, semmiféle kormányzati sikerpropaganda, bármilyen hangos legyen is. A barát-ellenség logika népszerűséget eredményezhet ugyan, ám ettől még a társadalmi szenvedés fokozódó mértéke tagadhatatlan marad. Ez pedig olyan alapigazság, amire a jelenlegi viszonyok tényleges alternatíváját kereső kezdeményezések is építhetnek.

A szenvedéstapasztalat rehabilitálása  

A legfőbb kihívás a – nem egyszerűen ellenzéki, hanem valójában – rendszeralternatívát kereső kezdeményezések számára ma nem csupán politikai jellegű, hanem egyúttal egy sürgető egzisztenciális feladat is: a szenvedéstapasztalat rehabilitálása és azon keresztül a szolidaritás horizontjának felmutatása. A barát-ellenség szolidaritástagadó politikafelfogása nem azonos a politika tág lehetőségterével. A szolidaritás nem csupán elvi lehetőség, hanem megvalósítható – politikai és hétköznapi – gyakorlat, melyen keresztül a szenvedéstapasztalatok segítési viszonyok keretei közé ágyazódnak be. E lehetőség felmutatásához olyan társadalmi építkezésre van szükség, amely révén a kegyetlen optimizmus különféle csapdái, így a posztmodern populizmus által kínált barát-ellenség politikai rend is, illúzióként lepleződnek le. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy a populista függés mellett a modern létezés számos hasonló csapdája azonosítható. Csakis akkor van lehetőségünk előbbi kiküszöbölésére, ha ez utóbbiakat sem kíméljük. Ehhez olyan alapvető tapasztalatok felmutatásán kell dolgoznunk, melyek a populista propaganda és a gazdasági-technikai önpusztítás igazolási eljárásait egyaránt felszámolják.

Jól látható, hogy ezen a ponton a megszokott – pártkoalíciókban, parlamenten belüli és kívüli akciókban gondolkodó – „ellenzéki útkeresés” keretei közül ki kell lépni. A politika egzisztenciális alapjaihoz visszatérve, a társadalmasulás eredeti célját felidézve láthatunk hozzá alternatív stratégiák kidolgozásához. A szenvedéstapasztalatokra adott kollektív válaszok horizontját kell újból megnyitni, amihez a perspektívánkat beszűkítő, szenvedésteli kényszerpályák rutinjait kell megtörni. Tekintve, hogy ezek többnyire észrevétlen automatizmusként szövik át, nemcsak a politikai szokásainkat, hanem a hétköznapi élet szövetét is, így e feladat nem egyszerű. Kísérletezést igényel, önmagunkkal és még inkább a társakhoz fűző viszonyainkkal.

Noha viszonylag részletesen leírható, hogy pontosan miként képzelhető el a szenvedéstapasztalatok rehabilitációjának és a hozzájuk kapcsolódószolidaritási hálózatok újra szövése különböző cselekvéshelyzetekben, széleskörben alkalmazható egyszerűbb gyakorlatokra is szükség van. A filozófia történetében hasonló problémaként bukkant fel az a kérdés, hogy a magától értetődő, evidens értelemadási folyamatokhoz miként férhetünk hozzá? Husserl javaslata ezen automatikus jelentéstulajdonítási folyamatok felfüggesztésére vonatkozott. Szerinte a valóság elemi értelmezési folyamataira irányuló reflexióhoz nem a világnak tulajdonított értelmezések tagadására van szükség, hanem sokkal inkább a tudatunk által folyamatosan felkínált, evidensnek tűnő értelmi mintázatok szüntelen felfüggesztésére (epokhé).

Ahhoz, hogy a szenvedéstapasztalatokhoz hozzáférhessünk, és a kegyetlen optimizmus csapdáiból kitörjünk hasonló gyakorlatra van szükség. Ráadásul nem egyszerűen az önmagunkra irányuló reflexió (introspekció) keretei között, hanem a társadalmi viszonyaink játékterében. A többiekkel, a természettel és a technikai eszközökkel való interakcióink során számos evidenciára támaszkodunk – ezek között olyanokra is, melyek természetessé teszik a szenvedésteli viszonyrendszert, és megváltoztathatatlannak vagy éppen igazolhatónak tüntetik fel a kilátástalan, megterhelő életet. Miközben ezen evidenciák szervezik és fenntartják a torzult társas viszonyokat, egyúttal maguk is megerősítésre kerülnek a közös használat során. Az ördögi kör megtöréséhez a gyakorlatok felfüggesztésére (epokhéjára) van szükség. A társas rutinok megakasztásának első pillanataiban felfordulás és zavar születik ugyan – ám korántsem csak az. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a jelentésadást felfüggesztő tudat számára feltárul az értelemadás automatizmusainak szintje (vagyis az arra irányuló késztetés, hogy értelmet adjunk a létezőknek), úgy mutatkoznak meg a társas kapcsolatait felfüggesztő, „bajkeverő” számára azok a társadalmi erők, melyek alapesetben kényszerpályán tartják. Ilyen értelemben vett felfüggesztésre van szükség a minket megnyomorító hatások felismeréshez, vagyis a szenvedéstapasztalatok rehabilitálásához.

A megszokott családi, munkahelyi, baráti viszonyainkból nem kilépni kell, hanem megakasztani: szokatlan kérdésekkel, kellemetlenkedésnek tűnő panaszokkal, akadékoskodásnak minősített kritikával. És várni, mi történik: nem is annyira a konkrét válaszok fontosak, hanem sokkal inkább az a tény, hogy közös gondolkodás indul be a társadalmi viszonyainkról. E reflexióban nyílik lehetőség fellazítani az egyébként természetesnek tekintett kényszerpályáinkat. A döntő kérdés éppen ezért az, hogy helyet tudunk-e teremteni ilyen párbeszédeknek vagy pedig tehetetlenül sodródunk a rutinjaink szabta keretek között. Az efféle mikro-nyilvánosságok létrejötte és művelése az a nulladik lépés, amire minden további ráépülhet. Ez kell ahhoz is, hogy a nehézségeinket csökkentő hatásokhoz hozzáférjünk, vagyis a szolidaritási horizontot újra-alapozzuk. Ebben a formában kell az egzisztenciális alapkérdéseket újból feltenni – nem egyéni reflexió, hanem társas kísérletezés keretében. Amennyiben e fronton sikerrel járunk, úgy a szolidaritás torzulásainak elhallgatására, a szenvedés elfedésére épülő politikai illúziók is kártyavárként omlanak össze.

Gondjaink sokkal súlyosabbak annál, hogy pusztán politikaiként tekintsünk rájuk. Az, hogy e dimenziót helyezzük előtérbe maga is egy tünet: azért lehetséges, mert a szenvedéstapasztalatok és az azokat potenciálisan körülölelő, értelemmel feltöltő szolidaritási viszonyok üressé váltak. E viszonyokat kell tehát mindenekelőtt újjáépíteni: a késő modernitás keretei között új értelmet kell fellelni, és azt a szolidaritási viszonyok új formáiban kell lehorgonyozni. Sem a korábbi társadalmi viszonyok puszta megidézése (regresszió), sem a közülük való menekülés (eszképizmus) nem válthatja ki e feladatot. Minden politikai rend mélyén egy egzisztenciális horizont található, egy válaszkísérlet az emberi lét alapkérdéseire. A posztmodern populizmus ennek egy sajátos, negatív változata: egy értelemvesztett korban, a közös értelem lehetőségének tagadására alapozott válaszkísérlet. Meghaladásának kulcsa a szembenézés korunk meghatározó társadalmi szenvedéstapasztalataira, és egy ahhoz igazított értelem felmutatása. Ez egyúttal az értelmes élet horizontjai is felvillantja: a szolidaritás új formáival való kísérletezés egyszerre teremt lehetőséget a saját elidegnedettségünk meghaladására, és a szenvedést újratermelő struktúrák szétzilálására – ez a politika visszavételének egzisztenciális tétje.