Az elmúlt hetekben kibontakozó tiltakozási hullám hatására egyre többekben fogalmazódnak meg arra vonatkozó kérdések, hogy hova futhatnak ki ezek az események. Mi várható a polgári engedetlenségtől, a sporadikus sztrájkoktól, a heti rendszerességű tüntetésektől? Ki fog az élére állni a folyamatoknak, milyen szerepe lehet a tavasz óta tetszhalott ellenzéki pártoknak? Mit tekinthetnek a tiltakozók sikernek: a pedagógusbérek azonnali megemelését, az oktatásirányítás átszervezését, az iskola szerepének – az érintettek bevonásával történő – újragondolását? Megannyi kérdés, amire alighanem a tüntetők egyre gyarapodó tömegén belül is sokféle választ kapnánk.

Az oktatásirányítás részben tettetett közönnyel, részben az elrettentés különböző formáival reagált az eddigi eseményekre, ami érezhetően feltüzelte az elégedetlenséget. A protestálás különböző megnyilvánulása köré intézményesülő együttműködések épültek ki. Az önszerveződő hálózatoknak több látványos és nagy tömeget megmozgató rendezvényt sikerült megszervezniük. Mellettük az oktatási szakszervezetek is egyre aktívabbá váltak, október 23. óta az oktatáson kívüli ágazatok szakszervezetei is mobilizálódtak. Ebből a perspektívából úgy tűnik, hogy az ellenállás határozottan felívelő pályán mozog: vannak még tartalékok mind a pedagógusok, mind az őket támogató diákok és szülők, mind pedig a velük szolidaritást vállaló szélesebb társadalmi csoportok szintjén.

E látszólag ígéretes kilátások ugyanakkor korántsem írják le a teljes képet. Mellettük számos olyan tényezőt is érdemes figyelembe venni, melyek árnyalják a tiltakozások lehetőségteréről alkotott képet. Ebből a szempontból különösen fontos, hogy milyen idősíkon értelmezzük a tiltakozások hatását: az, ami lokálisan sikernek tűnik, könnyen demoralizáló csalódás forrásává válhat középtávon; az viszont, ami most kevésnek tűnik, könnyen válhat formatív tapasztalattá a jövőben.

Az október 23-ai tüntetés résztvevői kilenc pontban foglalták össze céljaikat: párbeszédet, hiteles tájékoztatást, megbecsülést, sztrájkjogot, felelős oktatási tárcát, pedagógus-béremelést, az iskolai élet reformját, nagyobb oktatási autonómiát követelnek. A listán végig tekintve belátható, hogy annak legtöbb pontja olyasmire irányul, ami nem szigorúan az oktatás világához köthető. Sokkal inkább a NER túlcentralizált, társadalmi párbeszédet semmibe vevő politikai kultúrájára irányuló kritikaként értelmezhető. Ebből következik az is, hogy az oktatási tiltakozások – a NER hatalomfelfogásának következményeként – akaratuktól függetlenül rendszerellenes felhangot kapnak.

Az iskola átfogó reformja nem lehetséges a NER keretei között, hiszen minden reformtörekvés központi eleme kellene, hogy legyen az érintettek bevonásával történő párbeszéd – ez pedig rendszeridegen. Mindez jól ismert csapdahelyzetet teremt, amivel az elmúlt évtized megannyi társadalmi mozgalma tehetetlennek bizonyult: a tüntetés pártpolitikai dimenzióját nem lehet sem felvállalni (hiszen azzal az ügy általános, társadalmi jellege kérdőjeleződik meg), sem eltagadni (hiszen ez esetben nem lehet őszinte célokat megfogalmazni).

Reális esély van arra, hogy ezt a kihívást a mostani tiltakozók sem fogják tudni kezelni, és a megfogalmazhatatlan közös célok miatt az ellenállás fokozatosan elhal. Ebben az esetben a várakozások fokozódásával párhuzamosan a kitűzött célok megvalósításának kudarca miatti csalódás mértéke is megnő. Ha a tiltakozásba bevonódottak között kialakul az a hangulat, hogy a társadalmi támogatás olyan nagyra nőtt, aminek már igazán át kellene törnie az oktatásirányítás ingerküszöbét (márpedig erre valós esély van), azonban a NER képviselői mégsem tesznek szimbolikus vagy érdemi lépéseket (amire szintén valós esély van), úgy okkal alakul ki, erősödik meg sokakban a kilátástalanság érzése.

Ugyanakkor a jelenlegi megmozdulások esetében azonosítható néhány olyan körülmény is, ami alapján e lehetőséghez képest alternatív forgatókönyvek is felvázolhatók. Noha a tiltakozók között számos társadalmi csoport képviselteti magát, újdonság, hogy főszereplővé léptek elő a jellemzően középiskolás fiatalok. Talán nem túlzás azt állítani, hogy bevonódásuknak döntő jelentősége van, nemcsak a protestálás eddigi történetében, hanem még inkább a lehetséges kifutásának megítélésében.

Abban az értelemben meglepő a fiatalok aktivizálódása, hogy a rendszerváltás óta folyó szocializációs kutatások döntően egy passzív állampolgári kultúra újratermelődését írják le. A középiskolás és felsőoktatási hallgatói mozgalmak nem példa nélküliek ugyan, jellemzőnek mégsem tekinthetők a közelmúltban. Elsőként azt kell megértenünk, hogy mik azok a feltételek, melyek megváltozása most mégis egy közéletileg nagy arányban aktivizálódó, generációs alapon szerveződő csoport felbukkanását eredményezte.

Az oktatással kapcsolatos problémák nem újak: az elmúlt évtizedben újabb és újabb évfolyamok voltak kénytelenek szembesülni az iskolai túlterheltség, túlbürokratizáltság és korszerűtlenség következményeivel. E tapasztalatok azonban sokáig a megszokottság sajátos keretébe ágyazódtak: a fiatalok abba nőttek bele, hogy a fennálló viszonyok az iskola magától értetődő, természetes adottságai, ennyiben megkérdőjelezhetetlenek és megváltoztathatatlanok. Ebben a perspektívában az elégedetlenség esetén a tiltakozás helyett a beletörődés vagy az egyéni kiútkeresés (szimbolikus vagy szó szerinti „kilépés”) jellemzik a cselekvőhorizontot.

A most aktivizálódó fiatalok perspektíváját azonban átrajzolta egy az oktatás világától teljesen független esemény. A szocializációs szempontból kulcsfontosságú éveikben első kézből szereztek tapasztalatot arról, hogy mit is jelent az, hogy a „váratlan lesz az elvárható”. A hétköznapi tapasztalatok szintjén a covid az iskolás generáció számára mindenekelőtt a válság kézzel fogható tapasztalatával járt. Az iskolák bezárása generációk óta példa nélküli – ennek megtörténte elemi szinten fejezte ki a fennálló intézmények és szokások törékenységét. Azok után, hogy egyik pillanatról a másikra felborult a hétköznapok legalapvetőbb rendje, maguk a korábban állandónak hitt intézmények sem tűnhetnek többé „természetes adottságnak”.

Azt követően, hogy létük és működésük is felfüggeszthetőnek bizonyult, tulajdonságaik is más fénytörésben látszódnak: immár nem tűnnek megkérdőjelezhetetlennek, sem szükségszerűnek. Ha úgy tetszik, kinyílik az értelmezési tartományuk: elképzelhetővé válnak más formában is. Ennek a perspektívaváltásnak alighanem döntő szerepe van a fiatalok aktivizálódása szempontjából. Visszatérve az iskolába, objektíve nem sokkal élhetetlenebb viszonyok fogadták őket, mint amikor megszakadt az oktatás – azonban ezeket jó eséllyel szubjektíve mégis teljesen máshogy élték meg. Immár nem egy természetes, megváltozhatatlan rend megterhelő következményeként tekintettek az iskolai diszfunkciókra, melyekhez – jobb híján – alkalmazkodni kénytelenek, hanem egy elfogadhatatlan állapotként, amit a fenntartóknak kötelességük lenne megváltoztatni.

Ez az a tapasztalat, ami igazán erőt ad a tavasz óta kibontakozó tiltakozási hullámnak. Ugyanis ez egy generációsan átélt, alapvető élményből táplálkozik. Olyasmi, amiben egyaránt osztozik mindenki, aki a leromló körülmények között működtetett oktatási rendszerrel kapcsolatba kerül. Ezt a perspektívaváltást nem lehet visszacsinálni: az a generáció, ami első kézből szerzett tapasztalatokat arról, hogy az őt körülvevő intézményi közeg nincs kőbe vésve, aligha győzhető meg arról, hogy a fennálló elviselhetetlen működési körülmények szükségszerűek.

Az ehhez hasonló, helyi sajátosságokon átívelő konszenzusoknak különös jelentősége van a közéleti aktivizálódás szempontjából: olyan meggyőződésként funkcionálnak, melyekre tartós kollektív cselekvés építhető. A válságtapasztalat generációs élménye ilyenformán kivételes erőforrásnak tekinthető: relatíve különböző hátterű cselekvők, hosszútávú együttműködését képes megalapozni. Az, hogy e potenciálból mi realizálódik a jelenlegi tiltakozási hullámban csupán egy – bár kétségtelenül lényeges – aspektusa a kérdésnek. Emellett legalább olyan fontos az is, hogy hosszútávon milyen lehetőségek nyílnak meg a születőfélben lévő generáció számára – itthon és globálisan.

A generációs forradalmak paradigmatikus esete a ’68-asok lázadása. Ez megmutatja, hogy milyen mélyreható hatása lehet a formatív években átélt – többnyire traumatikus – kollektív tapasztalatoknak. Annak ellenére, hogy különböző helyi kontextusokba ágyazódtak, a II. világháború utáni világba belenövő fiatalok közös élménye volt a fennálló viszonyok alakíthatósága. Ezzel összefüggésben vált alapvető követeléssé a domináns kultúra, értékek és intézmények radikális átszabása. Talán nem túlzás azt állítani, hogy hasonló, globális generációképző élménnyé válhat a covid a most felnövők számára. Egy olyan tapasztalattá, ami döntő mértékben meghatározza, hogy létrejön-e középtávon egy olyan politikai cselekvési potenciál, ami az érezhetően új megoldásokat igénylő globális kihívásokhoz (pl. klímakatasztrófa) alternatív módon közelít.

Ez a tágabb perspektíva segít megérteni a jelenlegi iskolai tiltakozások általánosabb tétjét. Az elmúlt hetekben zajló tüntetések és megmozdulások, amellett hogy a tarthatatlan iskolai állapotok mielőbbi átalakítását próbálják elérni, egyúttal kiemelt szocializációs terepek is. Ha úgy tetszik, gyakorlóterepként szolgálnak egy olyan generáció számára, aminek a NER-rel szembeni fellépésnél jóval súlyosabb és nehezebb kihívásokkal kell megbirkóznia a közeljövőben. Ebből a szempontból sem mellékes, hogy miként zajlanak a következő hetek.

Az, hogy sikerül-e a közös cselekvés és szolidaritásba vetett hitet megerősíteni vagy a megkeseredett beletörődés perspektívája nyer igazolást, nem csak az oktatás közvetlen jövőjét befolyásolja. Ebből a szempontból másodlagos jelentőségű, hogy a konkrét követelések milyen arányban valósulnak meg. Sokkal fontosabb, hogy a szolidaritás minél átfogóbb és minél tartósabb hálózatait működtessük. Ha már csak ennyit sikerül elérni, nagy lépést tettünk előre.