A hétfő hajnalban Törökország és Szíria területén történt földrengés hírei megrázták a világot. Miközben a szenvedés sokkoló képei torkon ragadják a szemlélőt, nem maradnak el a mentésről és a nemzetközi segítségnyújtásról szóló híradások sem. A globális nyilvánosságban zajló dráma, Boltanski szavaival, a „távoli szenvedés” bejáratott forgatókönyve szerint zajlik. A szenvedés különböző formáinak már-már feldolgozhatatlanul sűrű médiareprezentációja következtében, általánosságban a nézők érzelmileg egyre kevésbé vonódnak be. Ám a mostanihoz hasonló elemi katasztrófák hatása alól mégsem könnyen vonják ki magukat.

Bár az áldozatokat ért traumával ez össze nem mérhető, a földrengés a globális nyilvánosságot követők elemi biztonságérzetét is alapjaiban megrázza. A mostanihoz hasonló pillanatokban egybemosódik a teodicea vallási problematikájával (ha Isten mindenható és végtelenül jó, hogyan lehetséges rossz a világban?) való szembesülés zavara, az emberi egzisztencia egyszerre kiszámíthatatlan és véges jellege miatti szorongás, valamint e zavart és szorongást talán egyedül enyhíteni képes segítési késztetés, illetve a távolságból fakadó tehetetlenségérzés keveréke. Mindezek a komponensek együttesen jelölik ki a katasztrófával kapcsolatos nyilvánosságbeli beszéd lehetőségterét: a felkavaró és szorongató képekkel való szembenézést követően fokozatosan helyeződik át a hangsúly a katasztrófa feletti kontroll visszavételét kifejező humanitárius összefogást kifejező panelekre.

Ilyenformán a katasztrófa dramaturgiája szerint az élet – az epizodikusan megrendült biztonság ellenére – a nézők számára végső soron folytathatóként mutatkozik meg. Bár közvetlenül nem tudnak hozzájárulni a bajbajutottak megsegítéséhez, a delegált humanitárius intézményeken keresztül mégis kifejezésre juttathatják elemi együttérzésüket. Az eddig leírtakból is jól látható, hogy a „távolból szemlélt szenvedés” következményei korántsem ellentmondásmentesek. A humanitarizmus és a mediatizált szenvedés kritikai elemzése ennek megfelelően az univerzálisként és megkérdőjelezhetetlenként pozicionált segítési folyamatok belső ellentmondásait és látens hatalmi dimenzióit igyekszik feltárni.

Miközben e visszás folyamatokra történő reflexió elengedhetetlen a humanitárius intervenciók minőségének javításához, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ezek a drámai segítési akciók milyen kivételes lehetőséget kínálnak a késő modernitásban egyre valószínűtlenebbé váló szolidaritás – igaz villanásszerű, mégis érdemi – kifejezésére. Ahogy a modernizáció következtében a közvetlen segítségnyújtás terepei általánosságban megritkulnak, úgy értékelődnek fel azok a helyzetek, amikor mégis lehetőség van ennek az elemi igénynek a megélésére.

A Durkheim által több mint száz éve leírt, kollektív tudatra épülő szolidaritás modernizálása korántsem feszültségektől mentes folyamat. Ahogy a közösségek közvetlen segítési gyakorlatai átadják helyüket az elsősorban szakértői intézmények által nyújtott, közvetett segítésnek, úgy egy fontos társadalmi kötelék is megszakad. A vészhelyzetekben magától értetődő jelleggel megszülető segítési késztetés kiélésének terepei eltűnnek. Bár a szakértői segítő intézmények (feltéve, hogy megfelelően finanszírozottak és felszereltek) kétségtelenül hatékonyabb intervenciós potenciállal bírnak a vészhelyzetekben, szándékolatlanul mégis megfosztják a segítés élményétől a cselekvőket.

A szolidaritás intézményekbe történő kiszervezése ennyiben egy elemi kompetencia gyakorlásának lehetőségét lehetetleníti el. Miközben személyes életútjuk során a késő modern cselekvők továbbra is szembesülnek katasztrófákkal, ráadásul a globális nyilvánosságon keresztül nyomasztó mértékű szenvedésről kapnak híradást, az elemi mechanizmus, ami e tapasztalatok kezelését lehetővé tenné kevéssé hozzáférhető számukra. A szenvedéssel kapcsolatos értelemvesztés és szorongás egyaránt a válasz lehetőségét magában rejtő tevékeny segítés révén lenne csökkenthető. Amennyiben erre nincs mód, úgy könnyen akuttá válik a létbiztonságba vetett hit megrendülése.

Mindez paradox helyzetet teremt: napjainkban egyszerre nő meg a szenvedő másikról szerzett tudás mértéke, és szűkül be az a cselekvési tér, ahol a szenvedésre adott elemi válaszra, vagyis közvetlen segítségnyújtásra lehetőség nyílna. A katasztrófák médiareprezentációja ebben a paradox helyzetben támadó elemi érzelmi igényre ad sajátos választ: a humanitárius intervenció közvetítésével lehetőséget teremt a segítségnyújtás virtuális megélésére. Noha ez az élmény közvetett csupán, cserébe kiszámítható keretek között mozog: a katasztrófák közvetítése, a drámai erejükből fakadó kitüntetett figyelem miatt központi médiatermékké válik. A mediatizált katasztrófák ilyenformán az egyébként megválaszolatlanul maradó egzisztenciális kérdések színre vitelét és egyúttal pacifikálását egyidejűleg teszik lehetővé. Egyszerre terelik a figyelmet kötött pályára és kínálnak érzelmi pótlékot a közvetlen segítségnyújtás lehetőségétől megfosztott cselekvők számára.

Mindeközben a katasztrófák médiareprezentációinak általánossá válása nem veszélytelen: a híráram rutinszerű részévé válva tér nyílik a „katasztrofizáció” számára. Szemben a természeti vagy háborús katasztrófák magától értetődőségével, számos kevésbé egyértelmű jelenség is értelmezhető a katasztrófa terminusaival. Egy alapvetően többértelmű jelenség katasztrofizációjakor a tényleges katasztrófatapasztalathoz hasonló hatásmechanizmusok lépnek életbe, azzal a különbséggel, hogy spontán reakció helyett, ebben az esetben a sokk, szorongás és feloldás érzelmi dramaturgiája tervezett pályán mozog.

A katasztrofizáció hátterében egyaránt meghúzódhatnak gazdasági és politikai érdekek. A figyelem puszta megragadása (és értékesítése) mellett a katasztrófák a társadalmi csoportok létrehozásához és egyben tartásához szükséges közös alap megteremtésében is kitüntetett szerepet tölthetnek be. Nem véletlen, hogy a kortárs, elsősorban populista politika eszköztárában fontos szerepet tölt be e stratégia. A kockázatok és veszélyek katasztrófaként történő átkeretezése olyan bejáratott dramaturgiai paneleket mozgósít, melyekre bátran lehet építeni a támogatás megszerzésekor. Továbbá ezek a panelek különleges felhatalmazásra is okot adhatnak: a katasztrófa narratívája magával vonja a „rendkívüli állapot” legitimálását, és akár hosszútávú kiterjesztését is.

Talán nem igényel különösebb indoklást, hogy a demokratikus intézmények perspektívájából milyen veszélyeket rejtenek magukban ezek a tendenciák: a szükségállapot normalizálása végső soron a fékek és ellensúlyok kiiktatását vonja magával. Emellett legalább olyan fontos ugyanakkor a morális következmények hangsúlyozása is. Ahogy a katasztrófa élménye elemi morális érzületeinket hozza mozgásba, úgy az ezekkel való visszaélés ugyanezeket sodorja veszélybe. Miközben a katasztrofizáció becsatornázza a morális érzelmeket a politika terébe, úgy egyúttal be is szűkíti azokat. A „humanitárius együttérzés” társadalmi kategóriákat felülíró, potenciálisan univerzális érzülete helyére, az „érdemesekkel való együttérzés” kizárási logikáját lépteti. Mindennek az ad különös jelentőséget, hogy katasztrofizációval visszaélő populizmus a szolidaritás – modernitásban egyre szűkösebben rendelkezésre álló – utolsó tartalékait éli fel.

E problémák sajnos a hazai kontextusban is jól ismertek. Egyrészt a 2010 óta tartó időszakban a katasztrófák nem kerülték el az országot, és ezeket a kormánypárt meg is próbálta a maga érdekei szerint színre vinni (pl. vörösiszap-katasztrófa). Másrészt a Fidesz eszköztárának a katasztrofizáció is központi elemét alkotja. Talán a legmaradandóbb nyomot ebből a szempontból a menekültválság hagyta az elmúlt évtizeden. A menekültek életútjában felsejlő – többnyire háborús – katasztrófák helyett, a kormány a menekültek megjelenését értelmezte katasztrófaként. Ezzel nem csak a menekültek szenvedéseit fokozta, hanem fontos morális tanulási lehetőségtől fosztotta meg a társadalmat.

E politikai stratégia a szolidaritási viszonyokat torzító, máig ható következményei jól ismertek. Ugyanakkor a katasztrófa és katasztrofizáció kontrasztjára irányuló reflexiónak nem csak társadalomkritikai tanulságai vannak. Ebből a perspektívából olyan gyakorlatok is megragadhatóvá válnak, melyek kulcsfontosságúak a késő modern egzisztenciális kihívások és szolidaritási zavarok kezelése szempontjából egyaránt.

Mindenekelőtt fontos felismerni a közvetlen segítségnyújtás tétjét: az nem csupán erőfeszítés, hanem elemi szükséglet is. Nem véletlen, hogy a kitartó kormányzati ellenszélben is töretlenül működik a hazai civil szektor (igaz egyre szűkösebb térben), a 2015-ös menekültválság idején megszerveződtek az önkéntes segítségnyújtás hálózatai, és az ukrajnai háború kitörése óta rendkívüli tömegek (a felnőtt lakosság hozzávetőlegesen 40%-a) vettek részt valamilyen formában az újonnan érkező menekültek segítésében. Mindez annak a jele, hogy katasztrófahelyzetekben elemi igény van a segítségnyújtásra: olyannyira, hogy ez képes felülírni akár az – egyébként individualizált, atomizált – hazai társadalomtörténeti örökséget is. A segítségnyújtásnak ugyanis egzisztenciális tétje van: a globális szenvedéstapasztalatok okozta sokk és szorongás csakis a tényleges segítésben oldható fel. A mostani földrengéshez hasonló helyzetekben ez az elem igény válik kézzelfoghatóvá. Éppen ezért kiemelt fontosságú a közvetlen segítési lehetőségek minél szélesebb körének megteremtése, a vészhelyzet idején és azon kívül is.

Másfelől fontos felismerni azt is, hogy a katasztrofizáció által tovább apasztott szolidaritási tartalékok végesek. Nem lehet a végtelenségig visszaélni társadalmi problémák katasztrófaként történő átkeretezésének és politikai érzületekbe való becsatornázásának logikájával. Bár jelen pillanatban akár érezheti úgy a kormány, hogy a 2015 óta politikai sikert hozó stratégia a végtelenségig folytatható, valójában nem ez a helyzet. Az inkluzív szolidaritás „társadalmi tőke”, aminek eróziója aláássa mindazoknak a rendszereknek a működését is, melyek látszólag autonóm módon működnek (pl. piac, bürokrácia, tudomány). Ebben az értelemben a katasztrofizáció fenntarthatatlan pályát jelöl ki. Ez pedig kitüntetett szempont kell legyen minden ellenzéki alternatíva számára, ami a Fidesz leváltását ellenkező előjelű, ám logikáját tekintve hasonlóképpen populista stratégia mentén képzeli el.