Az Országgyűlés június 14-én politikai nyilatkozatot fogadott el, amely szerint a magyar nemzet 2010 tavaszán „a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez”. A kormány július 2-án határozatban elrendelte, hogy az államigazgatási és a katonai szervek középületeikben helyezzék ki a forradalmi nyilatkozatot. A közélet színterein élénk vita bontakozott ki a forradalmi deklaráció értelméről. A miniszterelnök támogatóinak többsége arról beszélt, hogy a „forradalom” szó a politikai változás nagyságára és jelentőségére utaló retorikai fordulat.

Ezzel szemben a kritikusok álláspontja úgy összegezhető, hogy ha nem változik meg a hatalom forrása és az ország alkotmányos alapstruktúrája, akkor semmilyen forradalomról nem beszélhetünk. A forradalmak ugyanis véget vetnek egy rendszernek, és újat hoznak létre. A választás azonban nem a parlamentáris rendszerről szólt, hanem a parlamenti mandátumok megosztásáról. A dilemma tehát az, hogy melyik történeti olvasat a helytálló: a kormányfő és pártja jogi dokumentumokban megjelenített nézete a sikertelen rendszerváltás „politikai paktumairól” és a „szavazás forradalmáról” vagy a másik felfogás az 1989-es forradalmi rendszerváltásról és az alkotmányos demokráciáról.

Sokat segíthet a közös gondolkodásban Timothy Garton Ash újabb tézise az 1989-es átmenetekről. Ash, a posztkommunista átalakulások és a közép-európai régió egyik legelismertebb megfigyelője és elemzője, közelmúltban megjelent dolgozatában azt a feltevést fogalmazta meg, hogy a húsz évvel ezelőtti közép-európai demokratikus átalakulás a forradalmak egy új modelljét alapította meg.

A klasszikus forradalom ideáltípusa az 1789-es francia fordulat. Köztudott, hogy ez erőszakos, utópikus, osztályalapú, folyamatosan radikalizálódó és terrorba torkolló folyamat volt. Ezzel szemben az 1989-es típusú forradalom erőszakmentes, antiutópikus, széles társadalmi koalíción alapul, és megegyezéssel végződik. „Míg a francia forradalom szimbóluma a guillotine, addig a közép-európaiaké a kerekasztal” – fogalmaz Ash. Az 1789-es francia, az 1917-es orosz és a 1949-es kínai forradalom azt ígérte, hogy megteremti a földi mennyországot, az 1989-es átalakulás viszont olyan jogi, politikai és gazdasági intézményeket eredményezett, amelyek máshol (a liberális demokráciákban) már régóta léteztek és beváltak.

A közismertté vált elnevezések, „bársonyos” vagy „tárgyalásos” forradalom, „koordinált” átmenet, mind arra utalnak, hogy a közép-európai egypárti uralmakat nem klasszikus forradalom döntötte romba, hanem a régi rendszer képviselői és a demokratikus ellenzéki tömörülések tárgyalásai és kompromisszumai szüntették meg. Az átalakulás erőszakos forradalom nélkül hozott létre forradalmi politikai és jogi változást: egypárti uralom helyett szabad választásokon alapuló többpárti demokráciát, titkos pártdirektívák helyett parlamentáris intézményrendszert, központosított tervgazdálkodás helyett piacgazdaságot, a „dolgozók jogai” helyett emberi jogokat és bírói jogvédelmet. Az átalakulás elkerülhetetlen ára volt, hogy meg kellett egyezni a kommunistákkal. Ash ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozza, hogy forradalmi katarzis és kommunistaüldözés nélkül is lehetséges éles határvonalat húzni a régi és az új rendszer között. Ennek legfontosabb módja a nyilvános, szimbolikus és őszinte szembenézés a bonyolult történelmi örökséggel.

Ash nem azt állítja, hogy 1989 az első ilyen típusú átalakulás, hiszen Gandhi eszméitől a portugáliai demokratikus átmenetig számos előzménye volt. Ám 1989 vált a meghatározó történeti hivatkozási ponttá, és az elmúlt két évtizedben jóval több új típusú forradalom (vagy forradalmi kísérlet) bontakozott ki a világ különböző részein a balti államoktól („éneklő forradalom”) Grúzián keresztül („rózsaforradalom”) Iránig („zöld forradalom”). Ezek között találjuk az úgynevezett „választási forradalmakat”, amelyek jellemzője, hogy önkényuralmi rezsimben választásokat rendeznek nem teljesen szabad feltételek között, ami alkalmat teremt az ellenzéki erők mobilizálására és rendszerváltás követelésére. Vagyis a „választási forradalmakban” az egyik oldalon egy autoriter vezető és a neki elkötelezett választási intézmények, erőszakszervezetek és sajtó található, a másikon a demokratikus elkötelezettségű választópolgárok és civil szervezetek sokasága.

1989 és hatása azt bizonyítja, hogy elérhető cél a diktatúrából a demokráciába való békés átmenet. Ash arra hívja fel a figyelmet, hogy bár egy-egy ország sorsa az ott élő emberek akaratán és képességein múlik, sok függ a nyugati államok hozzáállásától is. Hosszú távon eredményes lehet, ha a nagy befolyású liberális államok az erőszakmentes demokratikus kezdeményezéseket részesítik előnyben a véres megoldások helyett.

A forradalom kikiáltása lehet retorikai játék. A cipődizájnban, a sütés-főzésben, a porszívózásban és ezernyi más területen beszélhetünk forradalmi újításokról. A politikai és jogi intézményrendszer átalakítása azonban nem stílusgyakorlat. Timothy Garton Ash fogalmai azt erősítik, hogy 1989 az önkényuralomból és a tervgazdaságból az alkotmányos demokráciába és a piacgazdaságba vezető forradalom volt. 2010-ben a választópolgárok nem cserélték le ezt a jogi-politikai-gazdasági rendszert, vagyis nem volt forradalom.