Úgy tűnik például, hogy a kormányon belül sincs egyetértés a részletekben: a szélenergiát kell-e támogatni, vagy esetleg a több hazai munkahely megteremtésére alkalmas biomasszát? De hogyan működik a megújuló energia magyar támogatási rendszere? 2001 óta van jelen Magyarországon a kötelező átvétel (KÁT) rendszere. Ez azt jelenti, hogy az arra jogosult erőművektől a nagykereskedők kötelesek átvenni az energiát, és ezért szabályozott, kötelező átvételi árat fizetni. A kereskedők nem kénytelenek ezt lenyelni, hanem kiszámlázzák a fogyasztóknak. A felár igen jelentős: 2008-ban és 2009-ben a piaci ár 50–150 százalékát tette ki (az adatok forrása a Regionális Energiakutató Központ tanulmánya). A biztos, magas ár javítja a befektetések megtérülését, és így több megújuló erőművet hoznak létre. Ami igaz is, de a versenytől elzárt, folyamatos profitot termelő langyos dagonya kialakulása más (járadék)vadászok érdeklődését is felkeltette. Ahogy múltak az évek, egyre több szereplő próbált jó pozíciókat biztosítani magának. A nagy hatalmú vállalatok nyomására a pártok egymással együttműködve terjesztették ki a KÁT rendszerét olyan vállalatokra is, amelyek esetében nehéz jó indokot találni az állami beavatkozásra, és meghosszabbították olyanok esetében, akik beruházása már korábban megtérült. 2009-ben már a teljes energiatermelés több mint ötöde kötelező átvétel keretében történt.

Már a szélerőművek esetében sem ment hibátlanul a dolog. Tegyük fel, hogy az olvasót megbízzák azzal, támogassa a szélenergia elterjedését az adófizetők néhány milliárd forintjából. Vajon hogyan érdemes ezt a pénzt elkölteni? Mérnökök számolják ki, hogy várhatóan mekkora támogatásra lesz szükség, vagy egy árverést érdemes kiírni, és azt támogatni, aki a legkevesebb kedvezménnyel hajlandó építkezni?

A két eljárás persze elvben vezethet ugyanahhoz az eredményhez, ennek azonban meglehetősen szigorú feltételei vannak: például mindenkinek mindent tudnia kell. A tökéletlen információk világában azonban az árverés egyértelműen jobban működik, mert ennek során az árverésen részt vevők „felfedik” azokat az információkat, amelyeket a szabályozó csak pontatlanul ismer. A magyar döntéshozók viszont az első eljárást választották. És – láss csodát – a kiszámított ár „túl magas” lett, vagyis többen jelentkeztek, mint amennyi forrás rendelkezésre állt. Összességben így kevesebb szélerőmű épült, mint amennyit ugyanebből a forrásból létre lehetett volna hozni. Az újabb allokációk során már árverést alkalmaztak, viszont ezeken sok szereplőt kizártak az eljárás során.

Ennél is nagyobb problémákhoz vezetett azonban az, hogy a gazdaságpolitika egyre növekvő mértékben olyan célra használta ezt az eszközt, ami nem felelt meg eredeti céljának. A korszerűsítés fontosságára hivatkozva folyamatosan kiterjesztették a KÁT-ra jogosultak körét olyan erőművekre, amelyek kapcsolt módon állítanak elő áramot: egyszerre látják el a távfűtéses lakásokat hővel, és termelnek áramot. Az ilyen erőművek támogatása mellett – a megújuló energiával ellentétben – nem nagyon lehet közgazdasági érveket felhozni. A kapcsolt energiatermelés azonban alapvetően egy olyan beruházás, amely hatékonyabbá teszi ezeket az erőműveket, vagyis ha ésszerű, akkor támogatás nélkül is meg kell térülnie. Ha csökkenti a szén-dioxid kibocsátást, akkor ezt a szén-dioxid kvóták keretében kell elismerni, és nem egy külön támogatási rendszerben.

A kapcsolt erőművek azonban fontos gazdasági és politikai szereplők, és ezért fokozatosan bekerültek a kötelező átvétel körébe. Ezek az erőművek sokkal több áramot termelnek, mint megújuló energiaforrásokat használó társaik, és ezért 2009-ben már a teljes KÁT-támogatás háromnegyedét ezek tették ki.
Ez a nehezen indokolható támogatás nem csak közvetlenül, hanem közvetetten is megdrágítja az áramot. Ennek az energiának a kivonása a piacról csökkenti a versenyt, és így a nagy erőművek képesek magas árat elkérni a kereskedőktől. Az gyenge verseny könnyen okozhatja azt, hogy a 2008. január 1-el megtörtént piacnyitás egyáltalán nem vezetett az árak csökkenéséhez, sőt.

A KÁT példája jól mutatja, hogyan vált egy jó szándékú, hasznos támogatási forma versenykorlátozó, tízmilliárdokat felemésztő lobbieszközé. Jó volna, ha az új kormány és ellenzéke szembenézne ezekkel a problémákkal, és újragondolná a szektor szabályozását. A kvótákat piaci alapon kell értékesíteni, és csak olyan termelőknek, akiknél ez valóban indokolt. A kapcsolt termelést ki kell vonni ebből a rendszerből, és – ha szükséges – piackonform módon kell támogatni. A versenykorlátozó eszközök fenntartása és közben az energia árának kézi vezérlése ezekre a problémákra nem jelent hosszú távú megoldást.