A Legfelső Bíróság (LB) bíráit az elnök jelöli, a Szenátus igazságügyi bizottsága meghallgatja, a Szenátus szavaz róla, és végül az elnök nevezi ki. A szokásjog alapján az alkotmánybíróság szerepét is betöltő LB kilenc bírája élethosszig vagy önkéntes visszavonulásig tartó megbízatást kap, így hatalmas jelentősége van, kiből lesz főbíró.
A bizottsági meghallgatás előtt az elnök jelöltje végiglátogatja a szenátorokat, hogy személyesen bemutatkozzon nekik, és hogy meggyőzze őket alkalmasságáról. Ezt követi a napokig tartó nyilvános meghallgatás, több száz, szóban és írásban feltett kérdéssel. Az igazságügyi bizottság előtt tanúk és szakértők vallomásai is elhangzanak a jelöltről. A szenátusi eljárás, amely az alkotmány szavai szerint „tanács és hozzájárulás”, jó példája a hatalmi ágak egymást kölcsönösen ellenőrző rendszerének.

Alexander Hamilton eredetileg azzal indokolta a szenátusi együttműködést, hogy az „jól semlegesíti az esetleges elnöki protekciót, és nagymértékben megnehezíti, hogy – állami hovatartozás, családi kapcsolatok, személyi kedvezések vagy népszerűséghajhászás miatt – alkalmatlan személyek neveztessenek ki”. A föderalista szerzője azt állítja, hogy ez a jelölési korlát hatékony eszköz a szakmailag alkalmatlan és a személyükben korrupt jelöltek kinevezésének megakadályozására. A föderalista 76. számú levele hangsúlyozza, hogy a felsőház szerepe komplementer, hiszen a jelölés az elnök joga, aki szenátusi vétó esetén újra jelölhet egy másik személyt. Így az eljárás nem eredményez patthelyzetet, viszont az alkalmatlan vagy méltatlan jelöltek kiesnek.

Egy további érv is felhozható a meghallgatás mellett, ami a XVIII. századi Amerika óta még jelentősebbé vált: ez a demokratikus nyilvánosság szerepe. Amikor a jelölt a Szenátus igazságügyi bizottsága előtt válaszol a szenátorok kérdéseire, tulajdonképpen utoljára kell a nyilvánosság előtt, közvetlenül, nem bíróként számot adnia nézeteiről. Az elnöki jelölés és a szenátusi végszavazás közötti több hónapos idő is a jelölt átláthatóvá tételét szolgálja. Kis túlzással a jelöltnek nincs olyan hivatalos e-mailje, szakmai feljegyzése, amely titokban maradhatna. A nyilvánosság ellenőrző szerepén túl Ronald Dworkin azt emeli ki, hogy ez azon ritka pillantok egyike, amikor a széles amerikai közönség látókörébe kerülnek az aktuálpolitikán túli, alkotmányjogi kérdések. A szenátusi meghallgatásokat tévécsatornák közvetítik, elemzők magyarázzák, bloggerek kommentálják. Összességében tehát az eljárás célja a főbírójelölt alkalmasságának és jogi nézeteinek megismerése.

Obama jelöltjével, Elena Kagannal sem történt ez másképp. Szakmai alkalmasságát a republikánus képviselők azért kérdőjelezték meg, mert Kagan soha nem volt bíró vagy gyakorló jogász. Igaz, ez így volt az eddig szolgáló száztizenegy bíró majdnem felénél is. A Harvard Egyetem jogi karának dékánsága, több évtizedes egyetemi tanári pálya és Solicitor General pozíciója nyomta a mérleg másik serpenyőjét. (A Solicitor General a kormányt képviseli az LB előtt.) Természetesen a személyi pártatlanság kérdése is felvetődött, mivel Elena Kagan a Clinton-kormányzatnak adott jogi tanácsokat, később pedig az Obama-adminisztráció „ügyvédje” lett. Mindez azonban nem bizonyította, hogy jogászbőrbe bújtatott politikusról van szó, hiszen a jelölt elismert alkotmányjogász.

A „személyében korrupt jelölt” kiszűrésének hamiltoni célja a jelölt becsületességére és pártatlanságára, nem pedig értékmentességére vonatkozik. Az elnök nyilvánvalóan olyan személyt támogat, akivel valamilyen szinten hasonló nézeteket vall. Hamilton szerint ez az egyszemélyi jelölés azért is jobb, mint ha egy testület jelölne, mert így elkerülhetők az obskúrus háttéralkuk. A Szenátus feladata arra korlátozódik, hogy ne pártkatona vagy az elnök személyes lekötelezettje üljön a főbírói székbe.

A szenátusi napok leghevesebb vitákat kiváltó, egyben Kagan nézeteinek megismerését lehetővé tevő témáját a hadsereg úgynevezett „Don’t ask, don’t tell” szabálya elleni tiltakozása adta. A katonaságban formálisan nem tiltott a homoszexuális katonák felvétele, így nem is kérdeznek rá (don’t ask) a szexuális orientációra a seregben, de ha kiderül (don’t tell), úgy az elbocsátási ok lehet. Kagan úgy tiltakozott a szabály ellen, hogy a Harvard dékánjaként akadályozta a toborzást az egyetemi diákok körében. A homofóbia elleni fellépést kritikusai úgy értékelték, hogy helytelenül viselkedett a háborút vívó katonasággal szemben. A szenátusi eljárás nagyszerű alkalom lett volna Kagan számára, hogy kifejtse nézeteit az általa korábban „elsőrendű morális igazságtalanságnak” nevezett diszkriminációról és általában az alapvető jogokról. Ehelyett azonban azzal próbálta megnyugtatni bírálóit, hogy dékáni időszaka alatt jelentkeztek a legtöbben a katonaságba, és diszkriminációellenes politikáját több egyetemhez hasonlóan alakította.

Több elemző, köztük Dworkin, ilyen esetek miatt élesen kritizálja a meghallgatások újabb gyakorlatát. Ez a kivételesen fontos ellenőrző intézmény ugyanis veszélybe kerül, ha a kitérő válaszok miatt nem válnak ismertté a jelölt jogi nézetei, így a Szenátus és a nyilvánosság nem tud megalapozottan állást foglalni a jelöltről. Márpedig ez az eljárás éppen azért hatékonyabb más megoldásoknál, mert a demokratikus nyilvánosság olyan alkotmányos akadályt jelent az elnök számára, amely kizárhatja a nepotizmust és az alkalmatlan jelölteket.

Nemes példával járt elöl Lindsey Graham republikánus szenátor, aki egyedüli ellenzékiként támogatta a jelöltet a demokrata többségű szenátusi bizottságban. A dél-karolinai szenátor elmondta, hogy tiszteletben tartja az alkotmányos szerepeket: az elnök jelöl, a Szenátus pedig jóváhagy, kivéve ha a jelölt személyi vagy szakmai okból alkalmatlan. Graham elmondta, száz ok van, amiért mást választott volna az LB tagjának, de Obama választási győzelme őt ruházta fel a jelölés és a kinevezés jogával. A hosszú szenátusi meghallgatások végére pedig kiderült: a jelölt alkalmas, és kiállta a nyilvánosság próbáját. Kagant támogatta a szenátusi bizottság, majd 63:37 arányban megerősítette jelölését az egész Szenátus is.