A médiatörvény módosítása kapcsán kibontakozni látszik egy közéleti dialógus a média és a politika viszonyáról. A reform egyik kulcseleme, hogy létrejött egy, a médiát felügyelő szuperszerv, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, amelynek élén a Médiatanács áll majd. Utóbbi szerv tagjait kilenc évre választja meg egy, a kormánypártok által dominált parlamenti bizottság. A testület az ORTT és a Nemzeti Hírközlési Hatóság összevonása által jött létre, és jogkörébe tartozik a médiapiac szabályozása mellett a közmédiák által sugárzott tartalmak felügyelete. Az ellenzéki kommentátorok narratívájában mindez jól illeszkedik az alkotmányosság felszámolásának folyamatába.

A média és a politikai szféra közötti viszony a politikatudományi és politikai gazdaságtani szakirodalomban is kiemelt érdeklődés tárgya. Az elmúlt néhány évtizedben a két fenti diszciplína forradalmi változáson ment keresztül: dominánssá vált az a megközelítés, amely a politikai összefüggéseket olyan formalizált (játékelméleten alapuló) modellekkel vizsgálja, amelyek előrejelzései statisztikai módszerekkel igazolhatóak, vagy elvethetőek.

A média és a politika összefüggésében két fő hipotézist érdemes bemutatni. Először is, a jól működő média alkalmas lehet arra, hogy a választókat informálja, és ezen keresztül javítsa a politikai elszámoltathatóságot (ezalatt a szakirodalom azt érti, hogy a mindenkori kormányzatot a szavazók a kormányzati munka minősége alapján értékelik). Másodszor, a jól működő média elengedhetetlen feltétele a médiák politikai függetlensége, mind gazdasági, mind pedig adminisztratív értelemben.

A fenti hipotézisek elméleti alapja a következő. Egy országban a kormányzati elszámoltathatóság akkor megfelelő, ha a jó kormányokat újraválasztják, a rosszakat pedig leváltják: ez csak akkor történhet meg (leszámítva a véletlent), ha a szavazók tisztában vannak a politikai döntések tartalmával és következményeivel. Az átlagember mindezekről a politikai döntésekről a médián keresztül értesül, így a választók informáltsága nagymértékben függ a média minőségétől. Végül, ahogyan a szakirodalom kiemeli, a hatalmon lévő politikai erők által „foglyul ejtett” médiák szisztematikusan torzítva mutatják be a kormányzat működését, és így nem tudják betölteni ideális szerepüket.

A társadalomtudósok számos empirikus tanulmányban igyekeznek bizonyítani a fenti hipotéziseket. Az első feltevés empirikus tesztje során a kutatók azt vizsgálták, hogy milyen összefüggés van a média elterjedtsége és a jó gazdaságpolitika között. Besley és Burgess 2002-es tanulmányában indiai adatokon keresztül azt mutatta meg, hogy azokban a tagállamokban, ahol magasabb volt az újságolvasók aránya, a kormányzat rugalmasabban reagált az élelmiszerhiányt kiváltó időjárási eseményekre: gyorsabban és nagyobb mértékben alakította át a segélyek elosztását. A szerzők magyarázata szerint ezekben a tagállamokban a választók informáltabbak voltak, és így a kormányzat – a közelgő választásokat szem előtt tartva – a szerencsétlenül járt szavazók segítségére sietett.

A jelenség azonban nem csak a fejlődő országokban mutatható ki. Egy valamelyest hasonló megközelítést alkalmazó cikkben Strömberg azt vizsgálta, hogyan befolyásolta az USA-ban a rádió elterjedése a kormányzati kiadásokat. A szerző megmutatta, hogy azok a megyék, amelyekben már a New Deal bevezetésekor magas volt a rádióhallgatók aránya, szignifikánsan nagyobb mértékben részesültek szövetségi forrású munkanélküli-segélyben. Mindkét elemzés igazolja az első hipotézist: a média elterjedése növeli a politikusok elszámoltathatóságát, és nyomást gyakorol rájuk, hogy többet tegyenek a szavazókért.

De mi a helyzet, ha a média elérhető, de egy politikai csoport megszerzi fölötte az irányítást? Djankov és szerzőtársai 2003-as cikkükben arra mutatnak rá, hogy azokban az országokban, ahol a média a kormányzatnak alárendelten működik (akár gazdasági, akár adminisztratív értelemben), ott a sajtószabadság gyengülése a demokratikus intézményrendszer erodálódásához vezethet. Ez utóbbit a korrupció elterjedtsége és a különféle nemzetközi szervezetek által számított, a politikai szabadság nem médiával összefüggő dimenzióit mérő indexekkel közelítették. Szintén érdekes eredményre jutott Besley és Pratt, akik azt mutatják meg, hogy a külföldi tulajdonú tömegtájékoztatási eszközök nagyobb aránya jótékony hatású, mivel a politikusok így nehezebben tudják a médiát kenőpénzekkel lecsendesíteni. Ez tágabb értelemben arra mutat rá, hogy a politika és média közötti gazdasági összefonódás éppen olyan káros lehet (lásd például a rádiófrekvenciák kiosztása), mint a média adminisztratív kontrollja.

A fenti eredmények természetesen statisztikailag igazak, egyes országok kivételt jelenthetnek: Olaszországban például a média a demokratikus intézményrendszer ellenére erősen függ a kormányzati politikától. A statisztikai eredmények azonban bizonyítják, hogy a média függetlenségének csökkenése általában kimutathatóan rontja a politikai elszámoltathatóságot.