Az önkormányzati választások előtti hetekben több párt is különféle elképzeléseket jelentett be a devizahitelesek megmentésére. A téma sok mindenkit érint, ráadásul a kormány árfolyamgyengítő hatású kommunikációja fontos muníciót ad az ellenzéknek. Érthető tehát a Fidesz politikusainak – Kósa Lajosnak és Rogán Antalnak – az igyekezete, hogy egy terv segítségével felcsillantsa a reményt a rossz helyzetben lévő devizahitelesek számára. Válaszként az MSZP budapesti polgármesterjelöltje, Horváth Csaba 10 milliárdos keret létrehozását helyezte kilátásba a bajba került fővárosi lakástulajdonosok megsegítésére. Az MNB – a Kósa–Rogán-csomag kritikájaként – saját javaslatot dolgozott ki.

Miközben a javaslatok a bajba jutott hitelesek explicit támogatására is tartalmaznak intézkedéseket, sok tekintetben inkább a devizahitel-piac újraszabályozását tartalmazzák. De milyen elvekből érdemes kiindulni az új szabályok kialakításakor? Ennek megértéséhez érdemes megkülönböztetni a hitelek piacán a szerződéskötés előtti és utáni versenyt.

A szerződéskötés előtt viszonylag nagy volt a verseny, sok bank kínált devizahiteleket. A már megszerzett ügyfelekkel szemben viszont nagy a bankok alkuereje, mert az emberek csak nagy költséggel tudnak bankot váltani. Az ilyen piacokon akkor jön létre a fogyasztók – és a társadalom – szempontjából előnyös kimenet, ha a szerződéskötés előtti verseny során a fogyasztók pontosan látják, hogy melyik bank ajánlata mit foglal magában. Épp ezért rendkívül lényeges, hogy a szabályozás biztosítsa a feltételek átláthatóságát, és megakadályozza a szerződések egyoldalú, önkényes módosítását. Ha ilyen szabályozás van érvényben, akkor a szerződéskötés előtti verseny biztosíthatja a hatékony kimenetet.

Természetesen más piacok is léteznek, amelyeken szerződés előtt verseny van, azután viszont a fogyasztók a választott termékhez kötötten vásárolnak. Ilyen például a játékkonzolok és -programok, a telefon-előfizetések és -percdíjak vagy a borotvák és borotvapengék piaca. Nézzük például ez utóbbit! Nem nehéz észrevenni, hogy a néhány pengét is tartalmazó borotvák nem kerülnek sokkal többe, mint a pengék. Ennek az az oka, hogy a cégek a borotvavásárlás előtt versenyeznek egymással, de aki már vett egy borotvát, azzal szemben nagy piaci erővel bírnak a pengék piacán. De ha ez nem elég meggyőző példa, akkor megemlíthetjük a minibárok „piacát” is. A szállodák a szobaárakkal versenyeznek egymással, viszont a már leszerződött vendégekkel szemben elég erős a piaci erejük ahhoz, hogy a minibár termékeiért nagyon magas árat számoljanak fel.

A borotvák vagy a minibárok piaca nem kíván különösebb szabályozást, mert nem annyira fontosak a fogyasztók életében, és nem is nehéz átlátni őket. Van azonban egy kevésbé nyilvánvaló szempont is. Amikor a borotvák gyártója megemeli a penge árát, akkor kevesebben vásárolnak borotvát is. Vagyis a szerződés előtti és a szerződés utáni piac összekapcsolódik egymással, és az új borotvák piaca korlátot jelent a pengék piacán is. Ez igaz volt a devizahitelek piacán is a válság előtt, amikor sok új devizahitelesért versenyeztek a bankok: a meglévő ügyfeleknek felszámított kamatokat nem lehetett túlságosan megemelni anélkül, hogy ne romlott volna egy-egy bank helyzete az új ügyfelekért folytatott versenyben. Ez a versenynyomás még gyenge szabályozás mellett is elég volt a kamatok viszonylag alacsonyan tartásához. A válság elmúltával, különösen a devizában jegyzett jelzálog-hitelezés megszüntetése után eltűntek a piacról az új ügyfelek, és ezért az értük folyó verseny nem korlátozta a bankok árazását a meglévő ügyfelekkel szemben. A szabályozás hiányosságai ekkor váltak érezhetővé: jelentős kamatemelésre került sor, amely egy ideig talán indokolható volt a válsággal, de a devizahitel-kamatok az irányadó kamatok csökkenése után sem süllyedtek érezhető mértékben.

A Kósa–Rogán adósmentő terv több eleme ezt a piaci erőt próbálja ellensúlyozni: legyenek világosak a szerződési feltételek, és a bankok úgy viselkedjenek, ahogyan az ügyfelek a szerződés idején elvárhatták. Idetartozik például a deviza átváltási árfolyamának szabályozása. A bankok ezt eddig – nem túlságosan átlátható módon – maguk alakították. A javaslat szerint ez a jövőben az MNB által hivatalosan megállapított középárfolyamhoz igazodna. Hasonló ehhez az előtörlesztés díjának eltörlése. Ez a díj ugyan szerepelt a szerződésekben, de sokan nem vették figyelembe a hitel felvételekor. Lehet tehát amellett érvelni, hogy a szerződések összehasonlíthatóságát segíti, ha az állam egységesíti a díjat. De a nulla nem biztos, hogy a legjobb ár. Az előtörlesztés költséggel jár a banknak: nemcsak az adminisztráció, hanem a bevételek és kiadások tervezhetősége miatt is. Ha a bankok nem tudják pontosan, hogy mennyi pénzre lesz szükségük, akkor több, azonnal mozgósítható tartalékot kell felhalmozniuk, mint egyébként. A likvid tartalékok pedig kevesebbet kamatoznak, mint a hosszú távú kihelyezések. Nem ördögtől való tehát, ha ezt a költséget elkérik az ügyfelektől, mert különben drágábbá válik a hitelezés. Persze olyan szabályozás is elképzelhető, amikor az ügyfeleknek néhány héttel előre be kell jelenteni előtörlesztési szándékukat, és akkor a likviditásmenedzsment költsége sem lesz olyan magas. 

A tervnek vannak még ellentmondásosabb pontjai is. A késedelmi kamat eltörlése és a futamidő automatikus meghosszabbítása rövid távon kedvező az adósoknak, de hosszú távon drágábbá teszi a hitelezést. A Kósa–Rogán-javaslatok bizonyos értelemben tüneti kezelést jelentenek. A strukturális problémát a megnőtt piaci erő és az ebből adódó magasabb kamatok jelentik. Megoldási kísérlet volt erre a banki magatartási kódex, ez azonban sok szempontból nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Kósa–Rogán-javaslatban ezt az egyoldalú, az adós számára hátrányos szerződésmódosítás tilalma próbálja kezelni. Ez azonban egyrészt elkésett, másrészt nehezen értelmezhető. A megoldásnak erősebben kellene beavatkozni a kamatok alakulásába – ahogy azt az MNB is javasolja. Talán olyan szabályozást kellene kialakítani, amely a szerződéskötés időpontjában érvényes kamatból indul ki, és abból számolja ki egy egyszerű szabály alapján az aktuális kamatot (pl. svájci alapkamat + x százalék). Ez a szabályozás erős és átlátható: a bankok nem élhetnek piaci erejükkel, és ez meglehetősen méltányosnak is tűnik. 

A devizahitelek szabályozása sajnos nem akadályozta meg a bankokat piaci erejük kihasználásában. Nem a legjobb utólag kialakítani ezeket a szabályokat, de a piaci probléma ténylegesen indokolja a jelenleginél erősebb szabályozást. Fontos, hogy a beavatkozás hosszú távú, átlátható megoldást jelentsen a versenyproblémára; a szabályozás változásait el kell választani a bajba jutott ügyfelek megmentésének módjától. Ha a szabályok kialakításakor nem veszik figyelembe a bankok indokolt költségeit és érdekeit, akkor néhány éves távon csökken a pénzügyi közvetítés hatékonysága és ezen keresztül a gazdasági növekedés is.