A rendszerváltás utáni magyar társadalom integrációja az államszocializmusból örökölt problémákkal küzd. Erre utal a hétköznapi viszonyok bizalmatlansága, a politikai törésvonalak és a bénító gazdasági és politikai korrupció. Kommunikációjának tanúsága szerint a kormányzat oly módon próbál úrrá lenni e nehézségeken, hogy a nemzeti egység formájában igyekszik közös identitást teremteni, és erre alapozva hoz intézményi reformokat. Ezt tükrözik az új kezdetre vonatkozó narratívák, amelyek „szavazófülkék forradalmáról” beszélnek, vagy éppen az új alkotmányozás fontosságát hangsúlyozzák, valamint az olyan szimbolikus gesztusok, mint a nemzeti együttműködési nyilatkozat.

Vitatott, hogy alkalmas-e a kormányzati beszédben kirajzolódó nemzetfogalom arra, hogy segítsen egy modern, plurális demokrácia problémáinak megoldásában, s az is kétséges, hogy van-e helyük ezeknek az elveknek az alkotmányos intézményekben. Ez a cikk más irányból közelít: azt a szociológiai kérdést vizsgálja, hogy a kormány stratégiája mennyire célravezető, pusztán a társadalmi integráció szempontjából.

Ahhoz, hogy ezt a kérdést körbejárjuk, elengedhetetlen röviden eltöprengeni, vajon mit is értsünk társadalmon és annak integrációján. A sokféle megközelítés közül érdemes olyat kiválasztani, amely kellőképp kézzelfogható, ezért tekintsük a továbbiakban a társadalmat egyszerűen interakciók sűrűsödési pontjának. Eszerint társadalmat alkotnak egy település lakói, amennyiben relatíve több közös cselekvés és több kommunikáció jellemzi kapcsolataikat, mint a lakók és a településen kívüliek kapcsolatait. Hasonlóképp társadalmat alkotnak egy ország lakói is, más országok viszonylatában. Az így felfogott társadalom integrációja nem más, mint azoknak a mechanizmusoknak az összessége, amelyek létrehozzák és fenntartják a sűrűsödéseket. Más szóval, amelyek azért felelősek, hogy bizonyos személyekkel nagyobb valószínűséggel lépjen kapcsolatba az egyén, mint másokkal.

A társadalmi integrációs mechanizmusok többféle formát ölthetnek, melyek közül három típus jól elkülöníthető. Legelemibb formában a személyes kapcsolatok integrálnak egy közösséget. Akit már személyesen ismerünk, azzal nagyobb valószínűséggel lépünk kapcsolatba a jövőben is. Ezen a módon azonban csak igen kis méretű társadalmak tarthatók fenn.

A következő integrációs forma a közös gondolkodási, világértelmezési sémákon, nyelven alapul. Aki hozzám hasonlóan látja a világot, azzal szintén nagyobb valószínűséggel lépek kapcsolatba. Ezen a szinten már emberek olyan sokasága is társadalmat alkothat, akik közvetlenül nem ismerik egymást, csupán közös nyelvhez és kultúrához tartoznak.

Végül a társadalmi integráció megvalósítható olyan intézmények segítségével is, amelyek a tőlük való eltérést automatikusan szankcionálják, és ily módon kikényszerítik a közös cselekvési formákat (aki hozzám hasonló kényszereknek van kitéve, azzal nagyobb valószínűséggel tudok közösen cselekedni). Ilyen intézménynek tekinthető a cselekvéseket általános elvek alapján megítélő jog, a cserefolyamatokat egységes keretbe ágyazó piacgazdaság vagy a hétköznapjainkat apró részletekbe menően átható technikai környezet. Ezek segítségével minden korábbinál nagyobb és összetettebb társadalmak jöttek létre, ideértve a globális társadalmat is. Ilyen intézmények léte esetén ugyanis már közös gondolkodási sémák és nyelv sem szükséges az együttműködéshez. Elég, ha azokhoz a szempontokhoz alkalmazkodunk, amelyek megszegése jogi (büntetés), gazdasági (profithiány) vagy technikai (nemműködés) szankciót vonnak maguk után.

A különböző integrációs formák a modern társadalmakban ideális esetben egyensúlyi helyzetben vannak. Belátható, hogy az interakciók csak akkor lehetnek szabadok, ha a világértelmezés és az intézményrendszer ezt nem korlátozza. Egy világértelmezés csak akkor fejthet ki integrációs hatást, ha nincs alárendelve az intézmények automatizmusának. Az intézményrendszer pedig csak akkor működhet hatékonyan, ha nincs alávetve semmilyen világértelmezés partikuláris logikájának. Ennek megfelelően önmagában problematikus, ha a különböző integrációs formák közötti egyensúly felborul, és valamelyik forma túlsúlyba kerül.

Ebből az átfogó – mindhárom szintet szem előtt tartó – perspektívából érdemes megvizsgálni a kérdést, hogy vajon célravezető-e a kormány társadalmi integráció növelésére irányuló stratégiája. A társadalmi integráció hazai problémái e különböző szintek szerint értelmezhetők. A hétköznapok bizalmatlansága a személyes kapcsolatok válságaként. A szemben álló politikai oldalak problémája arra való képtelenségként, hogy egymást a közös demokratikus politikai rendet együttesen működtető felekként lássák. A politikai és gazdasági korrupció az intézményi integráció válságaként. Ebben a megközelítésben a kormányzati stratégia úgy értelmezhető, mint amely a kulturális nemzet fogalma segítségével egy közös identitás, világértelmezés megerősítésére és ezen alapuló intézményi reformokra tesz kísérletet.

Úgy tűnik tehát, hogy a kormány alapvetően az egyik integrációs forma kiemelt megerősítésétől várja a különböző integrációs szinteken jelentkező problémák megoldását. E megoldás sikeressége több szempontból is kérdéses. Nem csupán azon – demokráciaelméleti – okból kifolyólag, hogy ma már aligha tekinthető legitimnek a polgárok identitásának a nemzet vagy bármi más nevében történő homogenizálásra tett kísérlet, hanem azon – szociológiai – okból kifolyólag is, hogy egy ilyen kísérlet szükségképpen újabb integrációs problémákat szül. Azáltal ugyanis, hogy alapvetően a világértelmezésnek rendelik alá az intézményi integrációt, felborul a különböző formák közti egyensúly.

Ha dominánssá válik egy adott integrációs forma, a másik kettő autonómiája sérül, ami össztársadalmi szinten komoly problémákat vet fel. Sem az interakciók nem lesznek többé elég szabadok ahhoz, hogy a világértelmezés kritikai kontrolljának feladatát elláthassák; sem az intézmények nem lesznek kellően függetlenek ahhoz, hogy rendeltetésszerűen működjenek, és a globális struktúrákba integrálják az országot.