Kósa Lajos és Rogán Antal a különféle érdekcsoportokkal, például az úgynevezett radikálisokkal való egyeztetés után beterjesztette a devizahitelesek megmentéséről szóló törvényjavaslatát. Úgy tűnik, a két legsúlyosabb pont közül az egyik, a „tiszta lap” – vagyis az, hogy a bankok nem követelhetnek többet az ingatlan értékénél – kikerült a javaslatból. Az pedig továbbra sem világos, hogy mit jelent az adósnak előnytelen szerződésmódosítás tilalma.

Mint ahogyan sejthető volt, a Kósa–Rogán-javaslat nem oldja meg a bankok erőfölényének strukturális problémáját, és nem jelent jelentős segítséget a bajba került devizahiteleseknek sem. Mégis úgy tűnik, folynak az előkészületek a bajba jutó hitelesek lakását megvásárló Nemzeti Eszközkezelő felállítására. A nemzetgazdasági miniszter nyilatkozata szerint az eszközkezelő annyi pénzből fog gazdálkodni, „amennyire szükség van”, hiszen a bankok fogják finanszírozni, mert az államnak nincs rá pénze. De miért kell megmenteni a bajba jutott devizahiteleseket az adófizetők pénzéből? És mit mondanak a közgazdasági elméletek egy ilyen, piactól idegennek tűnő intézmény működtetéséről?

Az állami segítség mellett két fontos érv szól. Az első az igazságossághoz kapcsolódik. E szerint az állam is felelős azért, hogy a devizahitelesek bajba jutottak. Egyrészt úgy tűnik, hogy a devizahitelek szabályozása nem volt megfelelő – elsősorban azért nem, mert nem kezelte a bankok szerződéskötés utáni erőfölényének problémáját. Másrészt azért terheli felelősség az államot, mert a felelőtlen költségvetési politika miatt nagyon magas forintkamatok alakultak ki, emiatt az emberek érthető módon a sokkal alacsonyabb kamatozású devizahiteleket választották. Az állam ezért – természetesen a bankok és a hitelfelvevők mellett – felelős a kialakult helyzetért, így elvárható, hogy szerepet vállaljon a súlyos helyzetbe került emberek megsegítésében. Ez az érv azonban nem túl erős, mert a devizahiteleseket csak az adófizetők pénzéből tudja megsegíteni az állam; ezért csak az igazán nagy bajban lévőkre jogos költeni, a többieket a szabályozás javításával lehet megvédeni a bankok erőfölényétől.

Az állami beavatkozás bizonyos mértékben indokolható hatékonysági érvekkel is. A válság és az árfolyam gyengülése olyan helyzethez vezetett, amelyben az érdekelt felek – a bank, a ténylegesen bajba került adós és az adósokat kisegíteni igyekvő kormányzat – összességében jobban járnak, ha újragondolják azt a szerződésben rögzített eljárást, melyben az adós nemfizetése esetében a lakást a bank eladja. A lakás elárverezése költséges volna az ügyfélnek, a bank is csak a pénz egy részét szerezné meg, az államnak pedig nagy költséggel segítenie kellene a hajléktalanná vált embereknek. Ehelyett a három fél számára összességében előnyös az, ha az állam által létrehozott eszközkezelő megveszi a fizetésképtelen adós lakását, és az adós visszabérli. Most úgy tűnik, ez fog történni. Az új szabályozás legfőbb kérdése az, hogyan osztoznak a felek a haszonból. Mennyit fizet az eszközkezelő a lakásért? Követelhet-e a bank további pénzt az adóstól, ha többel tartozik, mint a lakás értéke? Mely adósok élvezhetik az állam segítségét? Milyen feltételekkel szálljanak be a bankok az eszközkezelő finanszírozásába?

Ez utóbbi kérdés kulcsfontosságú. A bankok természetesen nem fogják teljes egészében önként finanszírozni az eszközkezelőt, mert ha ez megérné nekik, akkor máris kiadnák a rossz helyzetben lévő adósoknak a lakásokat. Figyelembe véve a bajba került adósok rossz anyagi helyzetét, ez a tevékenység feltehetőleg nem nyereséges. Az államnak tehát vagy olyan módon kell ebbe beszállnia, amely előbb-utóbb költséges lesz számára, vagy rá kell kényszerítenie a bankokat, hogy önként finanszírozzák az eszközkezelőt.

A devizahitelesek megmentésének költségét nagyban befolyásolja, hogy milyen feltételekkel segíti meg az embereket az új intézmény. A közgazdasági problémát az jelenti, hogy az állam vagy a bankok kevesebbet tudnak az adósok jövőbeli várható jövedelmi helyzetéről, mint maguk az adósok. Ilyenkor két lehetőség van. Az egyik, hogy nagyon pontos szabályokat dolgoznak ki arról, ki jogosult a mentésre, és ki nem. Ezzel két probléma van:egyrészt elkerülhetetlenül lesznek olyan adósok, akiket nem kellene megmenteni, és mégis megmentik, másrészt sok rászorulónak nem segítenek. Ha a szabályok kicsit kevésbé szigorúak, akkor persze a rászorulók közül többen jogosultak lesznek a segítségre, de a mentés költsége nagymértékben nőhet. Másrészt a bankok és a kormány által megfigyelhető változók nem külsődlegesek az adós szempontjából: például a legtöbb adós viszonylag kis erőfeszítéssel képes arra, hogy ne fizessen néhány hónapig, ha ez a mentés feltétele.

Éppen ezért a költségeket jelentősen csökkenti az olyan rendszer felállítása, amelyben a formális követelmények nem nagyon szigorúak, de az embereknek csak akkor éri meg a kimentést választani, ha tényleg rászorulnak – ezt nevezik a közgazdászok szűrésnek. Az ilyen rendszer arra épít, hogy az emberek a megfelelően kialakított alternatívák közül maguktól választják a nekik szánt lehetőséget, ilyen módon fedve fel rejtett „jellemzőiket”. Ennek az a módja, hogy a megmentés ne legyen vonzó a viszonylag jó helyzetben lévő adósok számára. Ebből a szempontból remek eszköz, hogy a megmentettek lakása állami tulajdonba kerül, vagy esetleg kisebb lakásba kell költözniük, ahogyan azt Rogán Antal javasolja.

A szűrés fontos elv az ilyen programok kidolgozásakor. Sok közgazdász gondolkodott ebben a keretben például az amerikai egészségügyi reform előkészítése során. Ott az volt a cél, hogy az esetleges állami biztosítást minél többen válasszák azok közül, akiknek egyébként nem lenne biztosításuk, de minél kevesebben azok közül, akiknek jól működő magánbiztosításuk van. Ez a logika felhívja a figyelmünket az alapvető átváltásra: a devizahitelesek megmentése során a rászorulókkal való nagyvonalúságnak nem csupán az az ára, hogy többet kell költeni rájuk, hanem az is, hogy sokkal több embert kell majd megmenteni. A rosszul kitalált rendszereknél az utóbbi költsége nagyságrendekkel magasabb lehet, mint az előbbié.