Úgy tűnik, a kormány adótervei kezdenek véglegessé válni. Kiderült, hogy a 16 százalékos személyi jövedelemadó valójában 20,3 százalékos lesz. Hosszú távon ennél is fontosabb, hogy az egykulcsos adónak valójában végtelen sok kulcsa lesz, ugyanis a tervek szerint 2013 után is megmarad az adójóváírás: a jövedelmek nagyjából 50 ezer forintig adómentesek maradnak, a minimálbér után néhány százalékos adót kell fizetni, és e fölött fokozatosan nő a tényleges (átlagos) adókulcs, amíg el nem éri a 16 százalékot. Ahhoz, hogy így alakuljon az átlagos adókulcs, minden forint után fizetendő adó kulcsának meglehetősen bonyolult pályát kell leírnia. Tehát a kormány egykulcsos adója valójában több kulccsal jellemezhető. Miért alakult ez így? És mit ér az az egykulcsos adó, amelynek több kulcsa van?

Az igazi egykulcsos adó bevezetésének volna egy nagyon nagy hátránya: feltehetően politikailag elfogadhatatlan lenne bevezetni jelentős minimálbér-emelés nélkül. Például ahhoz, hogy ne járjon rosszul a kutatások szerint nagyszámú tényleges minimálbéres (vagyis akik csak legális jövedelmet kapnak), nagyjából 18 százalékkal kellene megemelni a minimálbért. A bérköltség emelkedése után a vállalatoknak kevesebb embert érné meg alkalmazni, és ezért jelentősen nőhetne a munkanélküliség az alacsony képzettséget igénylő szektorokban. A korábbi minimálbér-emelések ilyen jellegű hatását határozottan mutatják Kertesi Gábor és Köllő János vizsgálatai. Ezek a hatások nemcsak az 1 millió munkahely megteremtését tennék lehetlenné, hanem valószínűleg tovább csökkentenék a foglalkoztatottak világszinten is majdhogynem példátlanul alacsony számát.

Az adójóváírással kapcsolatos tervek azt mutatják, hogy a kormány felismerte ezt a problémát, viszont cserébe feláldozta az egykulcsos adó legfontosabb előnyét: az egyszerűségét. Erre az előnyre hivatkozott a miniszterelnök az egykulcsos adó meghirdetésekor, amikor azt mondta, hogy az adóbevallásnak el kell férnie egy söralátéten. Az adójóváírás bevezetése, az évről évre változó adóalap, valamint a családi adókedvezmények nem nagyon teszik a jelenleginél egyszerűbbé az adózást. A kormány tehát egy súlyos átváltással szembesül: vagy tényleges egykulcsos adót vezet be, és akkor jelentősen romolhat a foglalkoztatás, vagy adójóváírást is alkalmaz, és oda a söralátét.

Az egykulcsos adók másik előnye a gazdaság fehérebbé tétele lehet. Ennek felbecsüléséhez fontos megkülönböztetnünk az egykulcsos jövedelemadót az általános egykulcsos adótól – amit például Szlovákiában alkalmaznak –, amikor a különféle adónemeknek (társasági adó, áfa) ugyanaz a kulcsa. A szlovák típusú adó előnye, hogy az embereknek nem érdekük tőkejövedelemnek álcázni munkajövedelmüket, és ezzel jelentősen csökkennek a különféle adómachinációk. Magyarországon azonban ez egyelőre nem tűnik reálisnak, ezért nálunk ilyen jellegű fehéredésre nem lehet számítani.

Más jellegű fehéredés azonban megjelenhet. Ha a minimálbér környékén nagyon erősen emelkedik a további forintokat terhelő adókulcs (mint például a mostani rendszerben), akkor az emberek hajlamosak lehetnek jövedelmük minimálbér fölötti részét eltitkolni. Az érv szerint az egykulcsos adó „kisimítja” a minimálbér körül az adókulcsokat, és ezért magasabb jövedelmet vallanak be az emberek. Fontos látni azonban, hogy a minimálbérre bejelentett, de valamennyit zsebbe kapó emberek aránya valójában jelentősen alacsonyabb, mint amennyire súlyosnak érzékeljük az álminimálbéresek problémáját. Elek Péter és szerzőtársai szerint a 2000-es évek közepén a foglalkoztatottak nagyjából 8-9 százalékát tették ki az ilyen emberek. Az újabb adatok arra utalnak, hogy azóta ez az arány érezhetően csökkent a különféle adószabály-változások miatt. Ráadásul ha ez fontos szempont, akkor egy progresszív adórendszer is megfelelhet neki: például lehetséges egy alacsony adókulcs a minimálbér felétől a minimálbér duplájáig.

Ugyanez igaz a minimálbér megadóztatásának egy elvontabb előnye esetében is. Ha a minimálbéresek is fizetnek valamekkora adót, akkor talán nagyobb mértékben érzik magukénak a közösség ügyeit. Ha ez erősíti a közügyek iránti érdeklődésüket, akkor javulhat a demokratikus intézmények működése. Itt megint hangsúlyozni kell azonban, hogy ehhez nem kell egykulcsos adó, hanem egy, az alacsony jövedelműekre vonatkozó alacsony adókulcs is megteszi.

Úgy tűnik tehát, hogy a magyar egykulcsos jövedelemadó nem lesz egyszerűbb, mint a mostani rendszer. Valamekkora fehéredést okozhat, de közben növeli majd az alacsony képzettségűek bérköltségét, és ezért egy részük még nehezebben találhat majd munkát. Nagyjából azt mondhatjuk tehát, hogy jelentős hatékonysági érv nem szól az egykulcsos adó mellett – ellentétben az alacsony adókkal, amelyeknek viszont az egykulcsos adórendszer nem szükséges és nem is elégséges feltétele (az adórendszer hatékonyságának további összetevőiről lásd Scharle Ágota és szerzőtársai tanulmányát).

A fő kérdés ezért az, hogy igazságosnak tartjuk-e a Fidesz-féle jövedelemadót. Miközben ez az adó nem egykulcsos, a jelen tervek szerint csak a nagyon kis jövedelműek adóznak majd alacsonyabb adókulcs szerint. Ez nem egy igazi progresszív adórendszer: az alsó középosztály tagjai ugyanakkora kulccsal adóznak, mint a társadalom leggazdagabbjai. Lehet talán érvelni amellett, hogy ez megfelel valamiféle konzervatív értékrendnek, csak hát Nyugat-Európában a konzervatív pártok sem ezt képviselik. És ez azért van, mert a piacgazdaságok egyenlőtlenségei és feszültségei indokolják a szolidaritás erősítését, amelynek mind szimbolikusan, mind praktikusan az egyik legfontosabb kifejezési formája a progresszív adózás.