Vannak olyan országok, amelyekben előfordul, hogy az állam elveszi tulajdonosuktól a vállalatokat. Persze szerencséjük is lehet, ha nem az egész céget államosítják, hanem csak néhány évre vetnek ki rá „rendkívüli” vagy „Robin Hood” adót, és ilyen módon „csak” a tulajdonuk által generált hasznoktól esnek el. Ezeket a jelenségeket nevezik a közgazdászok – eufemisztikusan – kisajátításnak.

Államosításra sok országban volt már példa. Például Angliában állami tulajdonba vették a Northern Rock bankot, miután a csőd szélére került, és veszélyeztetni kezdte a pénzügyi rendszer stabilitását. A kisajátítás – közgazdasági értelemben – az államosítás egyik fajtája: ilyenkor az állam nem csődbe ment vállalatokat „szerez meg”, hanem éppen jövedelmező vállalatok tulajdonosait fosztja meg befektetésük gyümölcseitől. A kisajátítás alapvető célja, hogy pénzt szerezzen az állam vagy annak barátai számára. A magyar kormány által kivetett új adók nem tartoznak egy kategóriába a bolíviai államosítással, de logikájuk hasonló. Ezért amikor a befektetési döntésekre gyakorolt hatásukat szeretnénk megítélni, nem haszontalan az elsősorban fejlődő országok kisajátítási kockázataira megalkotott keretben gondolkodnunk.

A vállalatok tulajdonosainak minden befektetésnél mérlegelniük kell, hogy mekkora a kisajátítás veszélye. Ahhoz, hogy ezt felmérjék, az állam helyébe kell képzelniük magukat. Az állam összeveti egymással a kisajátítás hasznát és költségét, és akkor teszi rá kezét a vállalat eszközeire, ha az egyenleg pozitív.

A kisajátítás haszna a vállalat értéke, illetve néhány éves bevétele, ha csak Robin Hood-adót vetnek ki. Minél nagyobb ez a haszon, annál nagyobb a kisajátítás veszélye: a sikeres beruházásokat gyakrabban sajátítják ki a kormányok. Hasonlóan a kisajátítás valószínűsége a jól sikerült években nagyobb, mint a nem jól sikerültekben. Ha azt gondolnánk, hogy ez a magyar valóság cinikus megközelítése, akkor lássuk Orbán Viktor mondatait: „Eddig azoktól kértünk, akiknek nem volt profitjuk, ezért belátható, hogy méltányos, most azoktól kérünk, akiknek van.” Azt rabolja ki Robin Hood, akinél nagyobb bugyelláris van.

Az egyenlet másik oldalán van a kisajátítás állami költsége. Mit jelent ez? Elsősorban két tényezőt kell figyelembe venni. Egyrészt a jogállami értékekkel az ilyen cselekvések nem egyeztethetők össze, ezért a kisajátító kormány népszerűsége csökkenhet. Ráadásul a kormányzati embereknek is lelkiismereti problémákkal kell szembenézniük; néhány jó szakember akár le is mondhat a kisajátítást követően. Másrészt az állam egyfajta bizalmi tőkével rendelkezik: a befektetők elhiszik neki, hogy jogszerűen jár el. Ahol ez a bizalmi tőke nagy, ott az állam különösen figyel arra, hogy tiszteletben tartsa a tulajdonjogokat, ahol viszont kicsi – mert például a közelmúltban államosítottak néhány céget –, ott a kisajátítás költsége is viszonylag alacsony. A bizalmi tőke tehát önbeteljesítő: ahol sok van belőle, ott éppen a bizalmi tőke elvesztésétől való félelem sarkallja a kormányt a korrekt magatartásra. Ezért bizonyos országokban soha nem kerül sor kisajátításra, másutt meg elég gyakran.

A vállalat beruházási döntései során előre tudja tehát jelezni a kormány magatartását, ha megbecsüli ezt a két tényezőt. Mint láttuk, a kisajátításra nem véletlenszerűen kerül sor, hanem akkor, ha bejön a vállalat befektetése. Ezért – ahogyan Ephraim Clark írja – a befektetési döntéseknél úgy kell a kisajátításra tekinteni, mint egy reálopcióra. Az opció ebben az esetben vételi jogot jelent: az állam – a bizalmi tőke kifizetésével – megszerezheti a vállalatot, ha annak értéke magasabb, mint a kisajátítás költsége.

Ha egy vállalat meg tudja becsülni, mekkora költséggel jár az állam számára a kisajátítás, és ki tudja számolni, milyen folyamatot követ a vállalat nyeresége, akkor megbecsülheti az állam opciójának értékét. Kiterjedt irodalom foglalkozik azzal, hogyan kell kiszámítani a pénzügyi termékekre vonatkozó opciók értékét, és ezek a módszerek könnyen alkalmazhatók a reálopciókra is. A vállalatnak aztán le kell vonni az opció értékét a beruházás megtérüléséből, és csak azokat a befektetéseket érdemes megvalósítania, amelyek még így is nyereségesnek tűnnek.

Ha opcióként tekintünk a kisajátításra, akkor a következők állapíthatók meg. Egyrészt az állam „vételi jogának” értéke annál nagyobb, minél változékonyabb a vállalat értéke. Ezért ha viszonylag nagy a kisajátítás veszélye, akkor a vállalatnak nem éri meg olyan beruházásba fognia, amely kockázatos abban az értelemben, hogy nagyon magas és nagyon alacsony hozama is lehet. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az olyan országokban, ahol nagy a kisajátítás veszélye, kevésbé éri meg a technológiai élvonalba tartozó, innovatív iparágakba befektetni, mint a jól ismert, bejáratott technológiákba.

Másrészt számít az is, hogy mikor jelentkeznek a költségek és a hasznok. Ha nagy kezdeti befektetést később nagy bevétel követ, akkor nagyobb a veszélye, hogy a befektetés megtörténte után az állam kisajátítja a vállalat profitját. Ez igaz például a távközlésre, az energiaszektorra és valamennyire a kiskereskedelemre is. Nos, ha egy országban megnő a kisajátítás veszélye, akkor az ilyen tevékenységek területén esnek vissza leginkább a beruházások.

Orbán Viktor második gazdasági akcióterve kinyilvánította, hogy ez a fajta bizalmi tőke nem túl fontos a kormánynak. Az újabb Robin Hood-adók kockázata hosszú évekig meg fog jelenni a potenciális befektető számításaiban, és leginkább éppen a high-tech iparágakat és a nagy befektetéssel infrastruktúrát építő vállalatokat fogja elriasztani, ideértve a pénzügyi infrastruktúrát jelentő bankokat és biztosítókat is. Márpedig ezek a szolgáltatások kulcsfontosságúak ahhoz, hogy a magyar gazdaság versenyképessé váljon, és gyorsan tudjon növekedni.