A megtakarítással kapcsolatos elméletek kiindulópontja, hogy az emberek szeretik kisimítani a fogyasztásukat: jobb minden évben tisztes kispolgári körülmények között élni, mint az egyik évben kastélyban, a másikban híd alatt. Ezért az emberek fiatal korukban hiteleket vesznek fel, és amikor jól keresnek, visszafizetik. Kölcsönök felvételével és a betétek elhelyezésével arra törekszenek, hogy minden évben hasonló mennyiséget fogyasszanak.

Egy másik érdekes következmény, hogy az emberek másképpen kezelik az egyszeri bevételeiket, mint az állandó fizetésemelést. Ha egy – igen racionális – fogyasztó nyer a lottón, akkor a nyereményt beteszi a bankba, és csak lassan éli fel, hiszen így biztosíthatja magának a legnagyobb megelégedettséget. Ez azt jelenti, hogy a lottónyereménynek csak egy kis részét költi el a nyerés évében, és utána sok évig magasabb lesz a fogyasztása.

Ha viszont tartósan megnő a jövedelme, mert váratlanul előléptetik, akkor az éves fizetésemelés nagy részét érdemes elköltenie az adott évben, hiszen a jövőben is magasabb lesz a jövedelme, ezért nincs szüksége az extra megtakarításra. A modell persze nem igaz szó szerint, de a fő következtetése empirikusan is megáll: ha az emberek jövedelme tartósan nő meg, akkor az éves növekedésnek sokkal nagyobb részét elfogyasztják, mint az egyszeri, ölükbe hullott összegeknek.

Az elméletnek még egy részletét érdemes elmondani. Képzeljük el azt, hogy most 80 egység a jövedelmünk, és nyugdíjunk 60 egység. Ahhoz, hogy kisimítsuk a jövedelmünket, 10 egységet kell megtakarítanunk. De mi a helyzet akkor, ha a nyugdíjunk 50 százalék eséllyel 0; 50 százalék eséllyel pedig 120 lesz? Ebben az esetben nyilván nem 10 egységet érdemes megtakarítanunk, hanem mondjuk 40-et, mert nem túl vonzó az a perspektíva, hogy nyugdíjba menetelünkkor jó eséllyel 10 egységből kellene tengődnünk. A jövőbeli jövedelmünkkel kapcsolatos bizonytalanság tehát növeli a megtakarítást.

Ezeknek a gondolatoknak az erejét David Ricardo mutatta be az adózás esetében. Képzeljük el azt, hogy egy újonnan hatalomra került kormány egyáltalán nem szed adót egy évig, hanem eladósodásból finanszírozza a kiadásokat. Mit tegyenek ilyenkor az egyszerű állampolgárok? Nos, szembe kell nézniük a kellemetlen ténnyel, hogy az államadósságot előbb-utóbb vissza kell fizetni. Sőt, azt sem nehéz felismerni, hogy ehhez adóemelésre lesz szükség. Ebből az következik, hogy a választás évében kapott pénz csak ideiglenes jövedelemnek tekinthető: egy idő után visszaveszi majd az állam. Az emberek ezért akkor járnak el racionálisan, ha az adócsökkentésből származó pénzt berakják a bankba, és csak akkor veszik ki, amikor az állam ismét megemeli az adót. Ezt hívják ricardói ekvivalenciának. Ha eladósodásból adót csökkent az állam, akkor a fogyasztásnak egyáltalán nem kell változnia: racionális fogyasztók az egészet megtakarítják.

Jogosan veti fel az olvasó, hogy az emberek nem ilyenek, és ebben teljesen igaza van. A ricardói ekvivalencia érvényesüléséhez a tökéletes racionalitás mellett szükség van például arra, hogy az emberek örökké éljenek, és hogy a bankok ugyanolyan kamatot kérjenek a kölcsönért, mint amennyit a betétek után fizetnek. Éppen ezért a jelenség nem érvényesül szó szerint, de nem is ez a lényeg. Elég, ha egy tendenciára rámutat. A logika, hogy az ideiglenes adócsökkentés hatására kevésbé nő a fogyasztás, mint a tartósak esetében, jó kiindulópontot jelent az adók fogyasztásra és megtakarításra gyakorolt hatásának végiggondolásakor.

A legjobb példa a nyugdíjjárulékok „kölcsönvétele”. A kormány azt mondja, hogy most ezt a pénzt kölcsön kell kérnie az emberektől, de majd valahogyan visszaadja. Hogy pontosan hogyan, azt egyelőre nem is kell tudni – fejtette ki a nyugdíjvédelmi megbízott. Mit tegyen ilyenkor egy racionális polgár? Egyrészt fel kell ismernie, hogy alapvető különbség van a kölcsönvett összeg és a korábban a nyugdíjpénztárakba befizetett pénzek között. A különbség úgy foglalható össze velősen, hogy a kormány a jövő évi járulékot elkölti jövőre, és cserébe megígéri, hogy egyszer majd több adót szed be, és abból megadja nekünk (más szóval segít nekünk, hogy megadjuk magunknak) a hiányzó összeget.

A ricardói tudatosságú embereknek tisztában kell lenniük azzal, hogy akkor marad változatlan a pénzügyi helyzetük nyugdíjas korukra, ha a 8 százalékot most rögtön beteszik a bankba, és csak akkor veszik ki onnan, amikor a kormány adóként beszedi ezt az összeget. Vagy praktikusan ennyivel többet fizetnek vissza devizahitelükből. A lényeg, hogy még véletlenül sem vásárolják meg belőle a legújabb iPadet. Mindez annak a felismerését jelenti, hogy a nyugdíjak kölcsönvétele valójában 8 százalékos extra adóterhelést jelent (a 20 százalékos adókulcs fölött), és ennek megfelelően cselekszenek.

A feltevések persze nem teljesülnek tökéletesen. Egyrészt lehet abban reménykedni, hogy majd másoknak, például a nálunk fiatalabbaknak kell megfizetniük az adót. Másrészt az emberek nem feltétlenül látják át a helyzetet. Erre láthatóan rájátszik a kormány, hiszen valószínűleg abban reménykedik, hogy a 20 százalék szja plusz 8 százalék nyugdíjjárulék mellett többet költenek az emberek, mint 28 százalék szja mellett. A kormányzat továbbá bízik abban, hogy az alacsony jövedelműek nem veszik észre az őket sújtó komoly adóemelést. Az átláthatatlanság miatt azonban az emberek feltehetően kevesebbet takarítanak majd meg, e kevésnek pedig az az ára, hogy megtévesztik őket. Harmadrészt az állam konfúz tevékenysége a nyugdíjak körül növeli a nyugdíjak mértékével kapcsolatos bizonytalanságot. Kiderült, hogy súlyos politikai kockázatokkal kell szembenéznie mindenkinek: elképzelhető, hogy mégsem lesz arányos a nyugdíja azzal, amennyit befizet a nyugdíjszámlájára. A növekvő bizonytalanság viszont növeli a megtakarításokat.

A nyugdíj kölcsönvételéhez hasonlóan elemezhetjük az adócsökkentés hatását. Itt a fő kérdés az, hogy az emberek ideiglenesnek vagy tartósnak fogadják-e el az adócsökkentést. Az ideiglenesség mellett szól az, hogy a Költségvetési Tanács számításai szerint 2013-ra a jelenlegi folyamatok alapján 700 milliárdos hiány jelenik majd meg a költségvetésben. Ha elfogadjuk ezt a helyzetértékelést, akkor érdemes az adócsökkentés eredményeként nálunk maradó pénz jó részét bankbetétbe tenni vagy hitelünket visszafizetni. Ekkor azonban szembe kell nézünk azzal, hogy az általunk befizetett pénzt bankunk esetleg egy olyan országban fogja befektetni, ahol nem olyan tehénként kezelik, amelyet először levágnak, és utána még meg is akarják fejni. A bankbetéttel továbbá nem járulunk hozzá a hazai kereslet felpörgésére épülő – nyitott gazdaságban egyébként meglehetősen kétséges – növekedéshez.

Ha viszont abban bízunk, hogy a kormány radikális kiadáscsökkentést hajt végre, vagy elhisszük Matolcsynak, hogy az adócsökkentésből származó fogyasztásnövekedés hatására 2013-ra „az ország belép az EU legnagyobb növekedéssel és legjobb államháztartási hiánnyal rendelkező tagállamai közé”, akkor tartósnak is ítélhetjük az adócsökkentést. Az abból fakadó pénzekből pedig elkezdhetjük felvásárolni a magyar kis- és középvállalkozások termékeit, hogy ezzel is támogassuk az optimista szcenárió megvalósulását. És itt harap saját farkába az önbeteljesítő várakozások kígyója.