„Az alkotmánybíráskodás nincs ínyére a diktatórikus rezsimeknek” – írta nagy sikerű tankönyvében Mauro Cappelletti és William Cohen. Természetesen Magyarország nem diktatúra, a kormánytöbbség hangadó politikusainak nyilatkozatai és tettei azonban kétségessé teszik, hogy demokraták kezében van az ország. Először érdemes röviden összefoglalni, mi zajlik itt, majd kitekinteni, hogy milyen külföldi folyamatokhoz hasonlítanak az itthoni események.

Emlékezetes, hogy egy órával az Alkotmánybíróság különadó-határozatának kihirdetése után a Fidesz frakcióvezetője sajtótájékoztatón jelentette be az alkotmányvédő testület hatáskörének megnyirbálását. Az első terv úgy szólt, hogy az Alkotmánybíróság nem dönthet azokban a kérdésekben, amelyekben nincs helye népszavazásnak sem. Idetartoznak az adótörvények, a költségvetés, az állami szervezeteket létrehozó, átalakító vagy megszüntető szabályok, a nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségek, és így tovább. A bejelentett reváns annyira durva beavatkozás volt, hogy civilszervezetek és alkotmányjogi elemzők mellett jobboldali publicisták is élesen bírálták, és az Alkotmánybíróság közleményben próbálta védeni integritásának maradékát.

Az éles visszhangokra kétféle reakció jött a kormánypárttól. Orbán megerősítette, hogy az alkotmánybíráskodás felszámolására készül, amikor arról beszélt, hogy itt a régi, igazságtalan rezsim utolsó védelmezői hadakoznak az „emberek igazságérzetét” képviselő új rendszerrel szemben. Ugyanakkor Lázár frakcióvezető és Balsai bizottsági elnök új javaslattal állt elő. A minden jel szerint végleges változat úgy módosítja az alkotmányt, hogy az Alkotmánybíróság csak akkor semmisíthet meg költségvetési törvényt vagy adókról, illetékekről, járulékokról, vámokról szóló törvényt, ha az sérti az élethez és emberi méltósághoz való jogot, a személyes adatok védelméhez való jogot, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadságát vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokat. Erről a módosításról az az értékelés terjedt el a sajtóban, hogy a Fidesz „visszavett”, mert mérsékeltebb megoldást dolgozott ki.

Nos, a kormánytöbbség nem visszakozott, hanem – sajnos nincs rá jobb szó – még egyet bemázolt az alkotmányos intézményrendszernek. A fiskális és adópolitikai tárgyú törvények eddig alkotmányossági kontroll alatt álltak, és megsemmisíthetők voltak, de nem a felsorolt alapjogok védelme érdekében. Az ilyen tárgykörű szabályok legfőképpen azért lehetnek alkotmányellenesek, mert diszkriminatívak, sértik a tulajdonhoz való jogot, az arányos közteherviselés elvét, az úgynevezett szerzett jogok védelmét, a visszamenőleges hatály tilalmát vagy a jogszabályok alkalmazhatóságának követelményét. Nehéz azonban olyan költségvetési vagy adótörvényt elképzelni, amely ellentétes az élethez való joggal vagy a magyar állampolgárok hazatéréshez való jogával. Vagyis a Fidesz döntnökei kiválasztottak néhány alapjogot, amelyről azt feltételezik, hogy nem akadályozza majd a szabad garázdálkodást a jogrendszerben. Ez a cinikus megoldás példátlan a világon.

A másik hungarikum az alkotmánybíráskodás felszámolásának előkészítése. Navracsics miniszter például arról beszélt a Gazeta Wyborczában, hogy Finnország és Anglia is jól megvan a törvények alkotmányossági kontrollja nélkül. Ezt azt álláspontot igyekeznek alátámasztani partizán think tankek is, mondván, csak egy másik demokratikus modellt követne az ország, ha a testületet kiiktatnák az intézményrendszerből. Hogy is van ez?

Köztudott, hogy a modern alkotmánybíráskodás az Egyesült Államok legfelső bíróságának kétszáz évvel ezelőtti találmánya. Az úgynevezett amerikai modellt az jellemzi, hogy minden konkrét peres ügyben minden tagállami és szövetségi bíró felülvizsgálhatja a jogszabályok alkotmányosságát. Az alkotmány az ottani jogélet szerves része, hiszen különleges procedúra nélkül is alkalmazandó jogként jelenik meg a gyakorlatban. Ugye könnyű belátni, hogy Orbánékat nem az a cél vezérli, hogy a Kisvárdai Városi Bíróságtól a Szombathelyi Munkaügyi Bíróságon át a Legfelsőbb Bíróságig mindegyik ítélkező fórum alkotmányellenesnek nyilváníthassa a törvényeket?

Az alkotmányvédelem másik, úgynevezett európai modellje közel százéves. Az első világháború után először a fiatal Osztrák Köztársaságban alakult meg a bírói intézményrendszertől elkülönült alkotmánybíróság. Ebben az időszakban Csehszlovákiában, a Spanyol Köztársaságban és a weimari Németországban is megjelentek a jogalkotás bírói felülvizsgálatának csírái. Hitler és Franco színre lépése azonban véget vetett az alkotmányosságnak. Jól szemlélteti a változásokat az osztrák modell kidolgozójának, Hans Kelsennek a sorsa: miután alkotmánybíróként arra voksolt, hogy az osztrák állami jogrendben engedni kell a katolikusok újraházasodását, 1930-ban mennie kellett az országból. Kölnben tanított, amikor Hitler hatalomra került, így ismét csomagolhatott, és néhány éves genfi tartózkodás után – a világháború kitörésekor – Amerikába költözött.

Ahogy a háború után újjászülettek a demokratikus államok, úgy terjedt el az alkotmánybíráskodás is. Először Németországban, majd Olaszországban jött létre az amerikai tapasztalatokat hasznosító, de az európai modellnek megfelelő, különálló intézmény. Szintén a demokratikus rendszerváltás eredményezte a spanyol (1979) és a portugál (1982) alkotmánybíróság megalakítását. A szakirodalomban az európai harmadik hullámként emlegetik a posztkommunista országok alkotmánybíróságainak megjelenését, köztük a hamar nemzetközi elismertséget szerző magyar testület működését. Így ma már Albániától Törökországon át Üzbegisztánig hasznosítják Hans Kelsen licencét.

Vannak persze szerencsésebb történelmű demokratikus országok is, amelyekben nem kellett intézményesíteni elkülönült alkotmánybíróságot. A tendencia azonban egyértelműen az, hogy előbb-utóbb mindenütt kibontakozik a törvényhozás és a hatósági jogalkalmazás bírói kontrollja a magasabb rendű alkotmányos, illetve nemzetközi jogi elvek alapján. A cél a többség zsarnokságának elkerülése és mindenki jogainak egyenlő figyelembevétele. Például Belgiumban 2007-ben alakították át – az alkotmány módosításával – az egyik főbíróságot alkotmánybírósággá. Az Egyesült Királyságban 2010-ben kezdte meg működését a független legfelső bíróság, amely – a többi bírósághoz hasonlóan – az Emberi jogok európai egyezményének alkalmazásával is dönthet az alkotmányjogi esetekben. Más országokban, például Finnországban, Svédországban és Svájcban a rendes bíróságok alkotmányossági és nemzetközi jogi hatásköreinek fokozatos bővítésével juttatják érvényre a felsőbbrendű jogelveket. A változások dinamikáját jól mutatja, hogy az intézményi megoldásokat összehangoló Velence Bizottságot 1990-ben 18 európai ország hozta létre, és 2002-től már négy földrészről közel 70 állam küld jelentéseket és esetösszefoglalókat az alkotmányossági ítélkezési gyakorlatról.

Sokféle átalakulásra találunk tehát példát, egyre nem: sehol nem sorvasztanak el létező alkotmánybíróságot. Illetve mégis: Kirgizisztánban néhány hónapja súlyos zavargás tört ki, amely során elkergették az egyeduralomra törő elnököt, és feloszlatták az államfőt kiszolgáló alkotmánybíróságot.

Az alkotmánybíráskodás veszélyeztetett jószág. A demokratikus politikai kultúra fokmérője, hogy miként alakul a története. Lehet formálni intézményi átalakításokkal és precedensekkel, és fel is lehet számolni az intézményt. Tényleg mindenre van külföldi példa.