A gazdaságtörténet központi témája az ipari forradalmat és egyáltalán a modern társadalmi-gazdasági rendszerek kialakulását meghatározó tényezők elemzése. A kérdést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy miért pont Angliában került sor az ipari forradalomra és a modern társadalom kialakulására, és miért nem Kínában, ahol nagyjából a XIV. században rendelkezésre állt a legtöbb olyan technológia, amely az ipari forradalom küszöbén álló Európában. Erősen kapcsolódik ehhez a fejlődésgazdaságtan alapkérdése is: miért növekedik olyan lassan a legtöbb szegény ország, miért nem tudják utolérni a fejlett országokat, miért nem tudják lemásolni a fejlett technológiákat és intézményeket?

A kínai és az angol fejlődés közötti különbséget sokáig abban látták, hogy – hasonló technológia mellett – az európai termékpiacok sokkal fejlettebbek voltak. Ezt azonban megcáfolta a több évszázados gabonaáradatok közelmúltban előkerült elemzése.

Charles Tilly nem elsősorban a piac, hanem az állam fejlettségében látja a két társadalom közötti különbséget. Nagy hatású elmélete szerint az európai politikai széttagoltság az államok erős – többek között katonai – versenyéhez vezetett, és ebben a versenyben az az állam tudott előnyre szert tenni, amely hatékonyabb intézményeket tudott kialakítani a háború finanszírozásához. Ez a verseny kényszerítette rá az európai államokat a tőkepiacok, a tulajdon védelme és a hatékony államigazgatás kialakítására.

Más megközelítések szerint a természeti erőforrások vagy a demográfia különbségei magyarázzák az ipari forradalmat és a modern államok megjelenését. Kenneth Pomeranz például azt állítja, hogy Anglia és Kína majdnem az ipari forradalom kezdetéig hasonlóan fejlett volt. Anglia nagy előnyét az amerikai gyarmatok jelentették, ahonnan könnyen lehetett importálni a területigényes terményeket. A növekvő népesség ellátása így kevesebb erőforrást igényelt, és a megmaradt erdőkből származó faszén, majd a nagy mennyiségben rendelkezésre álló kőszén segített beindítani az ipari forradalmat. Gregory Clark az Európa – különösen Anglia – és a világ más részei közötti demográfiai és kulturális különbséget hangsúlyozza. Azt írja, hogy Angliában sokkal inkább domináns volt a lefelé irányuló mobilitás, mint Kínában: a szigetországban sokkal több gyerekük született a gazdag embereknek, mint a szegényeknek, és ezeknek a gyerekeknek egy része törvényszerűen lejjebb került a társadalmi ranglétrán; Kínában viszont pont fordított volt a helyzet. A lefelé mobil emberek közvetítették azokat a kulturális értékeket, amelyek támogatták a kapitalista fejlődést.

Ebbe az irodalomba tartozik Douglass North (az új intézményi közgazdaságtan Nobel-díjas megalapítója), John Wallis és Barry Weingast Violence and Social Orders című új könyve. Fő állításuk az, hogy a történelmi és jelenlegi társadalmakat alapvetően két csoportba lehet sorolni: az első, igen népes halmazba a korlátozott hozzáférésű társadalmak tartoznak (a mai fejlődő országok nagyjából Oroszországgal bezárólag), a másodikba pedig a nyílt hozzáférésű társadalmak (amilyenné először Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok vált). A fő megkülönböztető jegy az, hogy a nyílt hozzáférésű társadalmakban a gazdasági és a politikai szférába is szabadon be lehet lépni, és a két szférában folyó verseny biztosítja a társadalom számára előnyös kimenetet. A korlátozott hozzáférésű társadalmakban viszont az elitcsoportok fenntartanak maguknak bizonyos tevékenységeket, és az ebből származó járadékok szétosztásával tartják fenn az erőegyensúlyt az elit tagjai között.

A korlátozott hozzáférésű társadalmak leírása igen érzékletes. Az ilyen társadalmakban az állam nem képes az erőszak monopóliumának megszerzésére, tehát a katonai erők megoszlanak az elit tagjai között; ezért a központi kérdés a fegyveres konfliktus elkerülése. Ehhez pedig az elitnek fenntartott tevékenységekből (például a földtulajdonlásból vagy a kereskedelemből) származó jövedelmeket mindig az eliten belüli aktuális erőviszonyoknak megfelelően kell elosztani. Egyszerű példával: egy kora középkori társadalomban a király elveszi a meggyengült arisztokratáktól a földjeiket, és szétosztja az éppen erősebbé váló főurak között.

A korlátozott hozzáférésű társadalmak azonban nem ugyanolyanok. A szerzők szerint a fő különbség az, hogy milyen szervezetek, jogok jönnek létre az eliten belül. A király előbb leírt eljárása például csak egy olyan fejletlen állapotban képzelhető el, ahol a földesuraknak nincsenek stabil jogaik a földre vonatkozóan. Az eliten belüli szervezetek és jogok megteremtése azzal az előnnyel jár, hogy a gazdaság hatékonyabban működik, és több járadékot termel: ha a főurak biztosak lehetnek benne, hogy nem veszik el tőlük a földet, akkor több figyelmet fordítanak a befektetésekre.

Ennek a logikának fontos tanulságai vannak a fejlődés-gazdaságtan számára is. A korlátozott hozzáférésű társadalmakat érő sokkok – például a fő exporttermék árának komoly megváltozása – felboríthatja az eliten belüli egyensúlyt, az alkupozíciók és a járadékok arányos megoszlását. Ilyenkor az eliten belüli konfliktusok erőszakhoz, polgárháborúhoz vezethetnek – ezt a sztenderd fejlődés-gazdaságtani modellek nem veszik figyelembe. Ugyanez a logika igaz a külső beavatkozásokra is: az országba áramló segélyek is felboríthatják az egyensúlyt, és nem szándékolt következményekkel járhatnak.

A legérdekesebb kérdés azonban a nyílt hozzáférésű társadalmakba való átmenet. A könyv gondolatmenete szerint a fejlett korlátozott hozzáférésű társadalmakban olyan intézmények alakulnak ki, amelyeknek mindenkire való kiterjesztésével már elképzelhető a két társadalmi rend közötti átmenet. Az első ilyen intézmény a jogbiztonság az elit tagjainak: a király nem veheti el tőlük földjüket, vállalatukat stb. Ráadásul ezek a jogok nem konkrét személyekhez kötődnek, hanem személytelenek. A második feltétel az államon belüli és azon kívüli korlátlan élettartamú szervezetek kialakulása. Vagyis az állam szervei képesek olyan kötelezettségeket vállalni, amelyeket az állam vezetőinek megváltozása után is betart; és a vállalatok élete sem ér véget alapítójuk halálával. Végül a hadsereg egységes politikai irányítás alá kerül, és nem tarthatnak fenn az emberek magánhadseregeket.

A szerzők bemutatják, hogy a nyílt hozzáférés Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban nagyjából a XIX. század közepére alakult ki. Ennek a késői időpontnak a hangsúlyozásával vitatkoznak az ipari forradalom előzményeit vizsgáló szerzőkkel, akik szerint az ipari forradalmat megelőző változások – például a fejlett pénzügyi piacok kialakulása – már elindította a nyugati társadalmakat a modern állam és társadalom kialakulása felé vezető úton. Ezek között a szerzők között inkább arról van vita, hogy mennyivel előzték meg az ipari forradalmat ezek a kulcsfontosságú változások: a középkor óta folyamatosan zajlottak le (mint például a Clark által hangsúlyozott demográfiai folyamatok), vagy Anglia és Kína párhuzamos fejlődése csak az ipari forradalmat nem sokkal megelőzően vált el egymástól az eltérő erőforráskorlátok következtében (mint Pomeranz elméletében).

North, Wallis és Weingast könyve érdekes és provokatív abból a szempontból, hogy hangsúlyozza: a szegény és a fejlett társadalmak működési logikája alapvetően eltér egymástól, és ezért a segélyek beáramlása vagy egy-egy intézményi elem (választások, független jegybank stb.) átvétele valószínűleg nem jár tartós pozitív hatással. Az átmenet folyamatát illetően nemcsak szkeptikus, hanem meglehetősen agnosztikus is a könyv. Azt mondja, hogy a fejlődés nem törvényszerű: ha a domináns koalíciónak éppen érdeke, akkor átlépnek a társadalmak a következő fejlődési fázisba; de ugyanígy a visszalépés is gyakran előfordul. Ebből nem sokat tudunk meg az igazán érdekes kérdésről, a fejlődés okairól. De talán éppen emiatt indulnak majd el további kutatások.