Tavasszal az Európai Unió azért adott Görögországnak 110 milliárd euró hitelt, hogy elkerülje az euróövezet szétesését és az adósságválság átterjedését Írországra és a dél-európai országokra. Novemberre úgy tűnik, ez sem volt elég; az ír segélycsomag a várakozások szerint még 2010-ben megérkezik.

Írországnak a pénzügyi válság két okból is komoly gondokat okozott. Először is összeomlott az ingatlanpiac és az építőipar, melyeket a gyors gazdasági növekedést követő ingatlan- és pénzügyi spekuláció hajtott. Másrészt bajba került a bankrendszer is, amely egyrészt az ingatlanpiacot finanszírozta, másrészt az izlandihoz hasonlóan az ország méretét messze meghaladóan vett részt a nemzetközi pénzügyi életben. A válság aztán padlóra küldött három nagy ír bankot (Anglo Irish Bank, Allied Irish Banks and Bank of Ireland), és gyorsan szétzilálta a költségvetést. Az EU-ban ma már Írország számít a második legkockázatosabb országnak, az államkötvényei után fizetendő kockázati prémium egy szinten van Ukrajnáéval.

Hogyan is ment csődbe két év alatt az európai bezzeggazdaság? Érdekes módon az európai államok (ukrán, görög, magyar, lett stb.) válságai közül az ír összeomlás hasonlítható leginkább az amerikaihoz: gyors fejlődés, ingatlanpiaci boom, rengeteg svindli, bankok vak hitelezése, amit az ingatlanpiac összeomlása, a bankok tönkremenetele, állami mentőakciók sora követett; mindez már törvényszerűen vezetett költségvetési problémák megjelenéséhez.

Közismert az ír gazdaság lendületes fejlődése a 2008-as pénzügyi válság előtti évtizedben; a kelta tigrist példaképként állították az új piacgazdaságok elé. Az ír GDP éves szinten 6 százalékkal növekedett egy évtizedig, és az egy főre jutó GDP ezalatt megduplázódott. 

A gazdasági fejlődés hatására beindult az ingatlanpiac is: 1997 és 2008 között az ír bankok a nemzeti jövedelem 200 százalékát hitelezték a lakosságnak és a vállalatoknak, ez az euróövezet átlagának kétszerese. Az ingatlanfejlesztőknek és az építőiparnak nyújtott új bankhitelek az 1999-es 5,5 milliárd euróról indulva 2007-re elérték a 96,2 milliárd eurót, ami tizenhétszeres növekedésnek felel meg. A lakóingatlanárak 2000 és 2006 között megduplázódtak, és 2008-ig tovább emelkedtek. 2004 után különösen felpörgött a hitelezés, a rengeteg kelet-európai bevándorló fűtötte az ingatlanpiacot – hiszen rövid távon olcsó munkaerőt biztosítottak, hosszú távon lakás iránti keresletet teremtettek.

A szédületes növekedésnek azonban brutális módon vetett véget a 2008-as pénzügyi válság. A válság megmutatta, hogy az ír ingatlanspekuláció mérete nemcsak felvette a versenyt számos amerikai tagállaméval, de túl is szárnyalta azokat. Ráadásul a válság hatására megnőtt a munkanélküliség, sok bevándorló hazament, az elkészült vagy félkész ingatlanok pedig nem kellettek senkinek. A külföldi bankok egyre nehezebben és drágábban voltak hajlandók az ír bankrendszert és az ír államot finanszírozni.

Az ír ingatlanárak a válság két éve alatt több mint 50 százalékot estek, ami nagyon ritka a fejlett világban, csak az 1997-es ázsiai válsághoz hasonlítható. Az ingatlanpiac összeomlása – az amerikai eseményekhez hasonlóan – felszínre hozta, hogy milyen felelőtlenül hiteleztek a bankok. Az árak esésével, valamint a törlesztőrészletek elmaradásával párhuzamosan kezdett összedőlni a bankrendszer. Az ingatlanlufi kipukkadt, és a hazai tulajdonú bankrendszer magára maradt.

Először az ingatlanfejlesztéshez ezer szállal kötődő Anglo Irish Bank ment tönkre; 2008-ban az állam kénytelen volt 1,5 milliárd eurós tőkeemelést végrehajtani és államosítani a bankot. 2009-ben és 2010-ben újabb több lépésben kellett kisegíteni a bankot: ez összesen 25,2 milliárd eurót, vagyis az ír GDP 15,5 százalékát emésztette fel. Az Allied Irish Banks a második legnagyobb kereskedelmi bank Írországban. Nemzetközi terjeszkedésben is részt vett: 2008-ig brit, amerikai, lengyel és balti bankok is tartoztak hozzá, a válság hatására azonban kénytelen volt eladni a részesedéseit. A bankot 2009-ben még kisegítette az állam, majd 2010-ben már államosítani kellett. A teljes várható veszteségek itt is elérik a 15-20 milliárd eurót. Ha a fentiekhez hozzáadjuk a harmadik – egyelőre magántulajdonban lévő – nagybank, a Bank of Ireland veszteségeit és várható költségeit, a nagybankok veszteségei jelenleg összesen 50-70 milliárd euróra tehetőek. A jegybank elnöke szerint a teljes veszteség 2008 és 2012 között elérheti a 85 milliárd eurót, vagyis a GDP 55 százalékát.

A bankok veszteségei tehát szinte teljes mértékben az államot terhelték. Írország eladósodott, ami különösen nagy baj, ha tekintetbe vesszük a gazdaság súlyos visszaesését és a munkanélküliség megugrását. Az ír államadósság jövőre eléri a GDP 100 százalékát, és jelen cikk írásakor a kormány európai mentőakcióról tárgyal. A következő generáció sok évig fizeti majd a terheket, így jogosan merül fel a kérdés, vajon volt-e alternatívája a banki veszteségek állami finanszírozásának.

Bizony volt. A bankok államosítása és állami finanszírozása helyett a kormányzat megtehette volna, hogy megvonja a bankoktól az állami garanciát, és nem fizeti vissza teljes mértékben a bankok külföldi és hazai hitelezőit (kötvényeseit), hanem a kötvényeket részvényekké alakítja. Így a hitelezők csak akkor jutnak pénzükhöz, ha a bank eszközei meghaladják a kötelezettségeit. Joggal hivatkozhatott volna arra, hogy a bankok a tulajdonszerzést, vagyis az államosítást megelőzően lényeges információkat titkoltak el. Ugyancsak megtehette volna, hogy a gondok megjelenése után gyorsan feldarabolja a bankokat, elválasztva az értékes lakossági üzletágakat a veszteséges (pl. lakossági jelzálog és ingatlanfejlesztői) hitelezési csomagtól. A jó bank-rossz bank szétválasztás hatására tartósan rendeződtek volna a viszonyok, és nem érnék évről évre kiszámíthatatlan értékű veszteségek az államot. Ehelyett csak későn (2010 közepén) és csak részben (csak ingatlanhitelek esetében) történt meg a szétválasztás. Vajon miért nem a gyors és határozott megoldást választotta a kormányzat?

Írország kicsi, és közismert baráti szálak kötötték össze a két legnagyobb és az ingatlanpiacra specializálódott középbank vezetését, valamint a helyi nagyvállalkozókat, ingatlanfejlesztőket. A kormányzó Fianna Fáil párt híresen jó kapcsolatban állt mindkét csoporttal, és a miniszterelnök a fellendülés évei alatt számos esetben ecsetelte a pénzügyi rendszer megengedő szabályozásának előnyeit. Nem meglepő tehát, hogy az állam a bankok és így részben az üzletemberek megmentését választotta. Érdekes lesz megnézni, hogy a formálódó európai mentőcsomag keretében milyen egyezség alakul ki a banki hitelezőkkel szemben.

Az ír politika szerepe a bankok és vállalatok megmentésében nem egyedi eset. Egy 2006-os Journal of Finance folyóiratban publikált tanulmány 35 ország tőzsdei cégeit elemezve azt vizsgálta, hogy fontosak voltak-e a politikai kapcsolatok a kormányzat által megmentett cégek esetében. Nem meglepő módon az derült ki, hogy ezeknek igen nagy a szerepük. Háromszor nagyobb annak a valószínűsége, hogy egy politikai kapcsolatokkal rendelkező céget ment meg az állam, mint a kapcsolatokkal nem rendelkező cég megsegítésének. Ráadásul a politikai kapcsolatnak köszönhető megmentésük után a vállalatok sokkal rosszabbul teljesítettek, mint független társaik.

Ezek szerint a hazai tulajdonú bankrendszernek, illetve a bankárok és politikusok kapcsolatának komoly kockázatai és mellékhatásai vannak. Először is a laza szabályozás és a politikai hátszél eredményeképpen könnyebben kialakulhatnak ingatlanpiaci buborékok. Másodszor egy válság alatt sokkal nagyobb a veszteségek áthárításának valószínűsége, vagyis a társadalom magasabb árat fizet a vakmerő üzleti tervek sikertelenségéért. Írország a következő években fizet majd a fellendülés mámorában telt évtized mulasztásaiért.

Na de miért érdekes egy távoli kis ország az Atlanti-óceán partján? Talán azért, mert arra figyelmeztet, hogy hosszú távon nem feltétlenül szolgálja a polgárok érdekeit, ha egy kis országban a pénzintézetek hazai tulajdonban vannak, a bankok vezetősége, az ingatlanfejlesztők és politikusok pedig rögbimeccseken ápolják barátságukat.