Az ünnep kezdete mindig nehéz. Főleg ha az ember az év folyamán kicsit többet költött a kelleténél. Hiába csapta be a családi ezüstöt a zaciba, még így sem jön ki a bejgli. De még van egy lehetőség. A gyerek immár két éve gyűjtöget számítógépre. Igen, pontosan emlékszik a pillanatra, amikor elmagyarázta neki, hogy akkor tud saját számítógépet venni, ha minden héten félretesz a zsebpénzéből egy ötszázast a gépre. És milyen fontos, hogy megtanuljon a pénzzel bánni. Persze gondos családapaként nem bízta a gyerekre a takarékoskodást, hanem ő maga rakta be minden héten az ötszázast a malacba a zsebpénz kiosztásakor. Ettől mondjuk nem fejlődött exponenciális ütemben a gyerek pénzügyi tudatossága, de mégis ért valamit.

Nem könnyű a gyerek szemébe nézni a malac cserepei fölött. „Miért kell a pénzt abban a hülye malacban tartani?” – kezdi, de rájön, hogy nem szabad indulatosnak lennie. „Mi van, ha jön a rabló bácsi, és elviszi? Hm – köszörülte meg a torkát –, sokkal jobb, ha én vigyázok majd a pénzre. Mostantól én magam teszek majd félre ötszáz forintot a zsebpénzedből – legalábbis felírom majd egy füzetbe, gondolta –, és ha összegyűlik a pénzed, akkor veszek neked egy számítógépet. De nem muszáj odaadnod. Csak ha nem adod oda, akkor kiiratkozol a családból, és persze nem is kapsz zsebpénzt jövőre.”

Az értékekkel kapcsolatos kutatások gyakran rámutatnak arra, hogy a magyar társadalom attitűdjei sok szempontból nem segítik az ország modernizálását. Ezek közé tartozik a pénzügyekhez való hozzáállás is, ami szorosan összekapcsolódik a pénzügyi ismeretekkel. Magyarországon alacsonyabb a pénzügyi tudatosság a visegrádi országok átlagánál, de jobb, mint Kelet-Európa más országaiban, ahogy ez például a GfK kutatásából kiderül. Nálunk a 15–69 éves emberek 19 százalékának nincs banki kapcsolata (ez Szlovéniában 0, Csehországban 10, Szlovákiában 12 és Lengyelországban 24 százalék). Még figyelmeztetőbb, hogy az emberek 80 százaléka teljesen vagy nagyon egyetért azzal az állítással, hogy „ha pénzről van szó, csak a legbiztonságosabb befektetések jöhetnek szóba számomra”. Ettől nyilván nem független, hogy a válaszadók csupán 42 százaléka használja rendszeresen a bankok szolgáltatásait, a többiek közül 10 százalékot ez nem érdekel, 22 százalék szerint „az egész rendszer egy összeesküvés a pénzének elvételére”, további 22 százalék pedig kizárólag takarékbetétkönyvként használja a bankokat.

De miért érdekes mindez? Egyrészt a pénzügyi műveltséggel nem rendelkező emberek rosszabb pénzügyi döntéseket hoznak, így kiszolgáltatottabbá válnak, és romlik az életminőségük. Ha például az emberek nem értik a kamatos kamat jelentését, akkor túl sokat vásárolnak személyi kölcsönből. Másodszor, a kevés pénzügyi ismerettel rendelkező emberek valós vagy csupán vélt gazdasági kiszolgáltatottsága megteremti a paternalizmus iránti igényt: arra számítanak, hogy az állam majd valahogy megoldja problémáikat. Például abban reménykednek, hogy a kormány populista ígéreteit betartva „kimenti” őket a devizahitelből, és ezért kisebb erőfeszítést tesznek a részletek befizetésére. Harmadrészt az ilyen szavazók kevésbé tudják megítélni a gazdaságpolitikai döntéseket, és így sokkal több tér nyílik a populista és hosszú távon káros gazdaságpolitika folytatására, vagy nagyobb eséllyel jutnak hatalomra az egyszerű magyarázatokat és megoldásokat kínáló szélsőséges pártok. Egyszóval az alacsony pénzügyi-gazdasági műveltség megteremti a populizmus és a paternalizmus iránti igényt, ami önmagát igazolja a mindezt kiszolgáló gazdaságpolitikán keresztül. Ez a kombináció nagyban hozzájárult a magyar fiskális alkoholizmus kialakulásához.

A gazdaságpolitika kétféleképpen reagálhat erre a helyzetre. A felelősségteljes politikusok felismerik, hogy ez az attitűd és a tudatlanság rossz, és megpróbálnak tenni valamit a helyzet megváltoztatására. Például támogatják a pénzügyi-gazdasági ismeretek oktatását a középiskolában. Különféle eszközökkel próbálják átláthatóbbá tenni a költségvetés szerkezetét. Vagy – a cikk elején szereplő apukához hasonlóan – létrehoznak olyan intézményeket, amelyek valamennyire növelik az öngondoskodást. A magánnyugdíjpénztár nyilván nem az öngondoskodás legszebb példája volt, de legalább valamennyire tudatosította az emberekben, hogy mostani befizetéseik és jövőbeli nyugdíjuk között van némi kapcsolat, és az utóbbi nem csak a kormányzat jóindulatától függ.

A másik lehetőség, hogy a pénzügyi és közgazdasági tudatlanság a kisebb ellenállás felé mozdítja el a gazdaságpolitikát: „Ne féljetek, kiment titeket a devizahitelből az állam. Egyébként is egyre jobb lesz, mert a kormány teremt majd egymillió új munkahelyet. Hogyan is? Állami pénzből támogatni kell a vállalkozásokat, és a minimálbér is megnő. Adót se az embereknek kell fizetni, hanem a multiknak, akik viszont nem emelhetnek árat, mert az állam majd megakadályozza.”

Mindennek az eddig mélypontja a magánnyugdíjpénztárak kezelése és az ehhez kapcsolódó kommunikáció, például kaszinóhoz hasonlításuk. Először is érdemes megemlíteni, hogy ez az állam önkritikája. A magánnyugdíjpénztárak tőkéjének nagy része ugyanis államkötvényben van. Továbbá azt az üzenetet hordozza, hogy nem szabad kockázatos értékpapírokat venni: marad a takarékbetétkönyv és a gazdasági szükségállapot-kölcsön. A nyugdíjakra meg majd vigyáz az állam, és persze a szokásos politikai gazdaságtani folyamatok alapján alakul ki, hogy ki mennyit kap majd öregkorában: ostoba volt, aki sokat fizetett be.

Az emberek tudatlanságára, félelmeire és régről örökölt, paternalizmus iránti igényére rájátszani rövid távon vonzó, de rendkívül felelőtlen és igénytelen politika. A modern, versenyképes Magyarországnak olyan polgárokra van szüksége, akik eszközként és nem valami ellenségként tekintenek a pénzügyekre. Ezzel a tudással magabiztosan képesek alakítani saját helyzetüket. Az ilyen emberek büszkék arra, hogy maguk el is tudnak érni dolgokat, és nem bambán reménykednek abban, hogy valaki más megoldja a problémáikat.