Az országgyűlési választások előtt a Fidesz biztos kétharmadának tudatában éles viták folytak a nyilvánosságban arról, hogy vajon egy ekkora többség él-e a hatalmával, vagy visszaél azzal. A megszólaló gazdasági elemzők szinte mindegyike bízott abban, hogy egy ilyen világos felhatalmazással bíró kormány végre bevezeti a szükséges reformokat, és megszünteti az évtizedes egy helyben toporgást. Másképpen fogalmazva: az ország kikerül a túlköltekezések, eladósodás és kényszerű kiigazítások ördögi köréből.

A politikai gazdaságtan eszközei jól alkalmasak annak elemzésére, hogy miért reformálnak a politikai szereplők. Gyakran találkozunk a nyilvánosságban azzal az egyszerű feltételezéssel, hogy a fenntartható költségvetési pálya és a tartós gazdasági növekedés érdekében ésszerű vállalni a megszorításokat és akár a reformok miatti átmeneti visszaesést is. Tehát minden, ezzel ellentétes stratégia tartósan fenntarthatatlan állapot – szól a vélekedés –, és csakis a szereplők irracionalitásával (például rövidlátásával) vagy elvetemültségével, hatalommániájával magyarázható.

A reformok haszna azonban a jövőben jelentkezik, és bizonytalan, míg a költségei a különböző szereplők számára azonnalinak és biztosnak tűnnek. Minden reform nagyon is valós status quo ellen irányul, vagyis egy jelenbeli egyensúlyi állapot megváltoztatásával jár, így érdekeket sért. A reformokkal, különösen a gazdasági reformokkal kapcsolatban általános – és egyáltalán nem alaptalan, igaz, nem minden esetben érvényes – feltételezés, hogy a fellendülés összességében átmeneti áldozatokkal jár. Vagyis a reformfolyamat első időszakában a többség számára rosszabb lehet a helyzet, mintha nem történne semmi.

A hagyományos közgazdasági gondolkodás úgy tartja, a reformokat a vesztesektől kell védeni, illetve hogy az autoriter politikai rendszerek vagy a nagy többséggel rendelkező demokratikus kormányok képesek hatékonyan „fájó”, de a hosszú távú gazdasági racionalitást szolgáló intézkedéseket bevezetni. Ez a vélekedés természetesen nem alaptalan. Empirikus kutatások bizonyítják, hogy minél több politikai és intézményi aktor hozzájárulása kell a politikai döntések meghozatalához, annál inkább a felelőtlenség irányába tolódik el a rendszer. Ugyanígy összefüggést mutattak ki a kormányzati költekezés növekedése és a heterogén koalíciós kormányzás között.

Mi a baj a fenti megállapításokkal és modellekkel? Kezdjük az intézményi érvekkel. A „minél kevesebb a vétóval rendelkező szereplő, annál felelősebb a gazdaságpolitika” tétele a posztkommunista országokban éppen fordítva érvényes. A már említett politikai kohéziós modell Kelet-Európa esetében például arra szolgál bizonyítékkal, hogy azok az országok a legsikeresebb reformerek, ahol széles koalíciós kormányok váltják egymást, az egypárti dominanciájú politikai rendszerekkel szemben.

A több vétószereplő továbbá kisebb korrupciót és ellenőrizhetőbb politikai befolyást is jelent. Kelet-Európában a jogállami intézményrendszer és a civil társadalom viszonylagos gyengesége, valamint a demokratikus értékek a nyugati országokhoz képest kisebb elfogadottsága növeli a szakmai és gazdasági érdekcsoportok esélyét arra, hogy saját érdekeiket a közérdekkel szemben sikeresen érvényesítsék: ha nagy gyűjtőpártok vannak, akkor az érdekcsoportok alkuira a pártokon belül kerül sor, és nem a több, szűkebb csoportot képviselő párt között. További, a jogállamiság és korrupció összefüggését vizsgáló kutatások is azt mutatják, Közép- és Kelet-Európában azokban az országokban jobb a kormányzás, ahol egyetlen politikai szereplő sem képes „centrális erőteret” kiépíteni (erre talán az egyik legszemléletesebb példa, ami hazánkban a gyógyszertárakkal történik). A reformok visszafordításának lehetősége is fordított arányban áll a vétószereplők számával.

A reformokkal kapcsolatos bizonytalanság, az információ hiánya, valamint a társadalmi szereplők egymással szembeni bizalmatlansága más megvilágításba helyezi a racionalitás fogalmát is. A legismertebb játékelméleti modell, a fogolydilemma egy ilyen helyzetet mutat be. A tipikusan a reformokat megelőző helyzetekre alkalmazzák a fogolydilemma egy változatát is, a „war of attrition”-t („kivéreztető háborút”). A reform várható, ám bizonytalan hasznából mindenki részesülni akar, de az azonnali és biztosnak tűnő költségeket senki sem akarja viselni. A „harc” addig folyik, amíg valamelyik fél erőforrásai elfogynak, vereséget szenved (így a költségek nagy részét is kénytelen viselni), vagy beköszönt a válság, és a reform elkerülhetetlenné válik. Ritkán születik kompromisszumos megoldás, amikor a jövőbeni, mindenki számára előnyösebb helyzet érdekében a szereplők közösen vállalják az átalakulás terheit.

Az sem magától értetődő, hogy a reformokat a vesztesektől kell védeni, mint azt a hagyományos vélekedés tartja. Az úgynevezett részleges reformegyensúlyi állapot olyan helyzetet jelent, amikor a korai nyertesek, vagyis azok a szereplők, akik képesek kihasználni kapcsolataikon, tőkéjükön keresztül az átalakulás korai szakaszára jellemző zavaros helyzetet, akadályozzák a további reformokat. Ők ugyanis akkor maximalizálják hasznukat, amikor a recesszió a legmélyebben van, és ennek az időszaknak az elnyújtásában érdekeltek. A legfőbb ellenvetés a modellel kapcsolatban, hogy a korai nyertesek is, miután tisztességtelenül tetemes helyzeti előnyre tettek szert, a mihamarabbi konszolidációban érdekeltek, hogy vagyonukat és helyzetüket biztonságban érezhessék.

Az ellenvetés ellenére mégis jónak tartom a modellt. A magyar helyzet leginkább egy „kivéreztető háborús” modellel kombinált részleges reformegyensúlyi állapotra hasonlít. De a modellt módosítanunk kell. A részleges egyensúlyi modell ugyanis tipikusan a reformok első generációjának időszakát, azaz a piacgazdaság és a demokrácia megteremtésének és intézményesülésének időszakát írja le. Míg nálunk az ország valódi lehetőségeinél alacsonyabb gazdasági növekedést okozó részleges reformegyensúlyi állapot tipikusan azokon a területeken figyelhető meg, amelyek a második generációs reformok hatókörébe tartoznak – vagyis amelyek a fenntartható költségvetési és növekedési pályát, valamint a jogállami működés tényleges intézményesülését szolgálják. Ezekben pedig az ellenérdekelt fél nem egy szűk „oligarcha” réteg, hanem egy széles társadalmi csoport, a Kádár-rendszerben született mai magyar középosztály.

A nagy állami elosztó rendszerek már a rendszerváltás előtt is a középosztály érdekeinek voltak alárendelve. Ezek a rendszerek pazarlók, hatalmas teherrel nehezednek a költségvetésre, és nem utolsósorban rendkívül igazságtalanok. A változás mindegyik esetben jól szervezett, komoly politikai befolyással rendelkező középosztálybeli foglalkozási csoportokat érintene. Bár szinte mindenki egyetért azzal, hogy az egészségügytől az oktatáson keresztül az államigazgatásig minden szektor radikális átalakításra szorulna, fizetni ezért senki sem akar. A hálapénz miatt az egészségügyben a legszembetűnőbb, hogy a rendszer illegális mechanizmusok szerint működik, és a hozzáférés ellenőrizhetetlen. Hasonló logika szerint szegregál a közoktatás is, vagy a jóléti rendszer nem támogatja a valóban rászorulókat.

Az átgondolt szerkezeti átalakítások valójában minden érintett számára javulást jelenthetnek, de igazán soha nem kínáltak a választóknak ilyen csomagot. A kormányok eddig mindig a könnyebb elmozdulást, az állagmegőrzést választották. A Fidesz abban különbözik az MSZP-től, hogy már több mint egy évtizede még jelszavak szintjén sem próbál mást állítani magáról. Orbán Viktor pártja 2002 óta fokozatosan a részleges reformegyensúlyi állapot legfőbb védelmezőjévé vált, amely még az állagmegőrzést szolgáló kiigazítás szükségességét is tagadja.

A megoldást szolgáló politikai és társadalmi megegyezés elsősorban a szereplők közötti krónikus bizalomhiány miatt nem tud megszületni. Ez a bizalomhiány pedig nagyon is megalapozott. A társadalom működőképességét szolgáló bizalom ugyanis csak a megfelelő intézményeken és ezek működésének tapasztalatán alapulhat. Hiszen a közösséget érintő válságok megoldását szolgáló megállapodások – ahol valamennyit mindenkinek bele kell adnia a közösbe – csak akkor működnek, ha legalább abban biztosak vagyunk, hogy – ha már a költség és a nyereség is bizonytalan – ezeket senki sem fogja egyoldalúan felrúgni.

Valamikor persze eljön az a pont, amikor a részleges reform egyensúlyi állapotától várható előny minden érintett számára kisebb lesz, mint a leszakadásból következő hátrányok. A kérdés tehát nem az, hogy ez a pillanat eljön-e, csupán az, hogy mikor, illetve hogy milyen társadalmi, gazdasági és politikai helyzetben találja Magyarországot.