Font Sándor képviselő legújabb indítványa megoldást kínál egy olyan problémára, amely már évtizedek óta nyomasztja a hipermarketekbe járó embereket: a multik ugyanis jelenleg túlságosan olcsón árulják a kenyeret. Mi sem természetesebb, mint hogy ezt a gyakorlatot meg kell tiltani! Ezért – ha a törvény elfogadásra kerül – minden saját pékséggel rendelkező élelmiszerüzletnek önköltségszámításokat kell végeznie, amelybe a tudósítások szerint „nemcsak a liszt, az élesztő és só árát, de az energiát és a bérkiadásokat is bele kell kalkulálniuk”. Az indítványból kiderül azonban, hogy itt nemcsak a kenyérsütésről van szó, hanem minden olyan dologról is, amit az áruházak állítanak elő (grillcsirke?). A szabályozás alapötlete egyébként nem példa nélküli, a bekerülési költség alatti értékesítés tilalmához hasonló.

Az ilyen minimálár jellegű szabályokat általában igen nehéz megvédeni abból a kézenfekvő okból kifolyólag, hogy hatásukra emelkednek az árak. Font Sándor indoklását hanyag elegancia jellemzi, ugyanis egyetlen érvet sem tartalmaz; magunkra maradtunk tehát. Kétféle módon próbálkozhatunk a magyarázattal: egyrészt megpróbálhatjuk a közjóból levezetni, másrészt megkereshetjük azt az érdekcsoportot, amelynek kedvezni akar a kormány.

Ha a közjót tekintjük, akkor leginkább a csomagban történő értékesítés kérdései érdekelhetnek minket. Ehhez a közértben való vásárlásra egyfajta csomagként kell tekintenünk: vannak olyan elemei, amelyeket racionális értékesíteni költség alatt, más elemeit meg költség fölött érdemes eladni. Amennyiben a bolt költség alatt értékesíti a kenyeret, akkor ennek az az oka, hogy ezzel a reklámfogással vevőket kíván becsalogatni magához. A reklámnak ez a módja nyilván hatásosabb, mint C kategóriás sztárokkal ingyenes koncertet szervezni a csirkés pult előtt, vagy minden tizedik vevőnek ingyen masszázst biztosítani. Ezek a marketingeszközök hatással vannak más piacokra is: az ingyenes koncert visszaveti a pénzért koncerteket szervező cégek terméke iránti keresletet, a masszázs pedig a saját masszázsszalon-üzemeltetők üzletét ronthatja. Kérdés tehát, hogy mikor jelentenek ezek olyan problémát, amely állami beavatkozást igényel: védelmet érdemelnek-e a koncertszervezők vagy a pékek?

A csomagban történő értékesítés igazából egy esetben jelent problémát a társadalom szempontjából: ha a csomagban értékesítő vállalat alapvető célja az, hogy az egyik piacon meglévő monopolerejét más piacokra is kiterjessze. Erre jó példa a Microsoft: az Internet Explorernek a szinte monopolhelyzetben lévő Windowsba való beépítése azt a gyanút vetette fel, hogy a vállalat fő célja a versenytársak kiszorítása a böngészők piacáról, és monopolhelyzet kialakítása ott is. Hasonló érvelést itt is lehetne mondani: a hipermarketek saját sütödéjükkel kiszorítják a kisebb pékségeket a piacról. Ez azonban több okból is alapvetően eltér a Microsoft-ügytől: egyrészt egyik hipermarket sincs monopolpozícióban, másrészt fő célja az eladásösztönzés, és nem a pékségek kiszorítása, harmadrészt a hipermarketek nem is tudnának monopolhelyzetet kialakítani ezen a piacon. Ami azonban ennél is fontosabb: a versenyellenes csomagban történő értékesítés természetesen egy versenyjogi kérdés, ezért a versenytörvény alapján kell eljárni, és nem új törvényekkel tiltani egy olyan gyakorlatot, amely minden valószínűség szerint a fogyasztóknak és a nagyáruházaknak is kedvező.

Az ehhez kapcsolódó másik érv a kis pékségek, munkahelyek fenntartása lehet. Erősen kétséges persze, hogy ezeket a célokat versenykorlátozással kellene előmozdítani. Meglehetősen valószínűtlen azonban az is, hogy a munkahelyteremtés jótékony hatása meghaladná a kenyér árának növekedéséből származó társadalmi veszteséget. Ahhoz, hogy elfogadhassuk a munkahelyteremtésre vonatkozó érvelést, meg kellene mutatni például, hogy mekkora keresletet generálhat a kis pékségek termékei iránt a hipermarketek áremelése. Különösen azért érdekes ez a kérdés, mert az emberek jó része jelenleg sem hipermarketekben vásárol kenyeret magának hétköznap – és azért a legtöbb városban sok kis pékség képes működni. Vagy miért nőne meg a foglalkoztatás, ha nem maguk sütnék a kenyeret a hipermarketek? Rendben, valaki más szállítaná ezekbe a boltokba a kenyeret, de az miért foglalkoztatna több péket?

Mivel meglehetősen kétségesek a társadalmi hasznosságból kiinduló érvek, megalapozottnak tűnik a gyanú, hogy az intézkedés inkább egy érdekcsoportot szolgál. Nem meglepő módon Varga László, a Magyar Pékszövetség elnöke el is árulta, hogy ők is támogatták ezt a kezdeményezést. Mondhatjuk, hogy ilyen a politika, de azért nem túl megnyugtató, hogy egy szűk lobbicsoport kedvéért a szegény emberek százezrei drágábban juthatnak az alapvető élelmiszerekhez. Ráadásul a különféle lobbisták kedvéért meghozott versenykorlátozó és protekcionista intézkedések nem éppen a versenyképes gazdaság és a fenntartható munkahelyteremtés iskolapéldái.

Ezt különösen az mutatja meg, ha elképzeljük a konkrét részleteket. Maga az önköltségszámítás ötlete egyszerűen lenyűgöző. Az egész szemléletre jellemző, hogy a tudósításokban haladó gondolatként mutatják be, hogy a kalkuláció a liszt, az élesztő és só mellett még az energia és a munka árát is tartalmazza. Ezek persze jól kézzelfogható tevékenységek, de mi van például az amortizációval, a raktározással vagy a marketinggel? Ennél is érdekesebb azonban elképzelni azt, hogyan osztják majd szét a költségeket az egyes pékáruk között. A liszt, a só meg az élesztő persze rendben van, de mi a helyzet a munkával? Hány másodpercet dolgozik a pék a kiflivel? Ki fogja ellenőrizni, hogy a multik ezt megfelelően számítják-e ki? Vajon minden pékre felszerelnek egy stoppert? Vagy a nehézségeket látva a megfelelő hivatal – a pékszövetséggel karöltve – kiszámítja, hogy szerinte mennyi munkát kíván meg egy kifli, az alapján írja elő a kötelező minimálárat, és végre árszabályozott lesz a kenyér? Mindez természetesen a kis pékségeknek sem lesz olyan jó, hiszen közel sem elhanyagolható az önköltségszámítás adminisztratív költsége. Vagy például milyen nagy öröm lesz, amikor az illetékes hatóság embere fél órával a zárás előtt betoppan az üzletbe, és megbünteti a pékséget, mert bezárás előtt akciósan próbálja értékesíteni a megmaradt péksüteményeket?

A kiskereskedelmi láncok és a beszállítók viszonyának szabályozása, a beszállítók jogos érdekeinek védelme olyan állami feladat, amelyet valóban sokkal hatékonyabban kell ellátni, mint korábban. Fontos biztosítani például, hogy a két fél közötti szerződések transzparensek legyenek, azt ne módosíthassa egyoldalúan egyik fél sem, és valóban időben fizessen a vevő. Lényeges azonban az is, hogy a szabályozást és a rendelkezésre álló erőforrásokat ne versenykorlátozásra vagy az élelmiszer-kereskedelem kézi vezérlésére használják fel. Az ebből származó hasznok ugyanis meglehetősen bizonytalanok, az viszont biztos, hogy a versenykorlátozás magasabb árakhoz vezet.