A magyar alkotmány bevezetője úgy szól, hogy „a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében” alkotta meg az Országgyűlés az alkotmányt. Könnyű észrevenni, hogy a szöveg csak olyan kategóriát tartalmaz, amelyet mindenkinek jó oka van elfogadni, és a legtöbben el is fogadnak.

A tavaszi választási győzelem után jelentette be a miniszterelnök, hogy a kétharmados parlamenti többséget az új alkotmány megszavazására is felhasználja. Többször szólt arról, hogy a preambulum – a jelenlegivel ellentétben – méltón kifejezi majd a közösség valódi értékeit. Míg a mostani szöveg – úgymond – egy technokrata szabályhalmaz, addig a leendő bevezető egyrészt utal az alkotmány magyar karakterére a Szent Korona említésével, másrészt iránymutatást ad erkölcsi kérdésekben a keresztény értékek hangsúlyozásával, harmadrészt rögzíti, hogy a nép a szavazófülke-forradalom eredményeként jutott az értékes és magyar alkotmányhoz.

Mire való az alkotmány preambuluma? Az érdemi választ meg lehet kerülni azzal, hogy tengernyi felfogás és megoldás létezik. Például az osztrák és az olasz alkotmánynak nincs formális, elkülönült bevezetője, a horvát preambulum hosszát és tartalmát viszont azzal lehet érzékeltetni, hogy négyszer szerepel benne a történeti Magyarország valamelyik formációja, és egyszer a mai magyar kisebbség. A világ alkotmányainak ünnepélyes bevezetői szólhatnak a politikai közösség tagjairól, elismert értékekről, múltbeli eseményekről és elérendő célokról.

Az alkotmányelmélet azonban különbséget tesz sikeres és sikertelen megoldások között. Hosszú távon azok a szövegek lesznek széles körben elfogadottak, amelyek a szavak szintjén képesek egyesíteni, összefogni a politikai közösség tagjait. Vagyis a preambulumnak integrációs, kohéziós funkciója van. A mai hangzatos bevezetők leggyakoribb mintája az Egyesült Államok alkotmányának híres kezdőmondata: „Mi, az Egyesült Államok népe attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemről, előmozdítsuk a közjót, biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát.”

Elfogadásakor a „We the People” fordulat a föderáció elsődlegességét jelenítette meg a széttartó tagállami érdekekkel szemben, emellett könnyű kiolvasni belőle a szakítást az angliai uralkodók chartáinak királyi többesével. A nép egészére való hivatkozás azért lett elterjedt megoldás Albániától Japánig, mert a népszuverenitás lényegére utal: a közhatalom a politikai közösség tagjaitól származik, a hatalom birtokosai a „nép”, vagyis a kormányzottak nevében járnak el, és a hatalomgyakorlás akkor igazolt, ha ésszerűen elfogadható elveken alapul. (Ennek az elvnek csak később felelt meg az amerikai jogrendszer, amikor a nép fogalmába már beleértették a feketéket is.)

Az alkotmány összetartó erejét a leggyakrabban olyan absztrakt és univerzális fogalmak biztosítják, mint az amerikai szövegben lévő igazságosság, közjó, szabadság, vagy mint a magyar preambulumban is olvasható demokrácia és jogállam. Például India alkotmányának bevezetője a társadalmi, gazdasági és politikai igazságosságot, a gondolat, a szólás és a vallás szabadságát, a státusz és az esélyek egyenlőségét, valamint az egyének méltóságát és a nemzet egységét biztosító testvériséget emeli ki.

Az egyetemes eszmények mellett partikuláris szempontok megjelenítése is összekötheti a politikai közösség tagjait, és elősegítheti, hogy minél többen érezzék otthon magukat az alkotmányos rendszerben. Hagyományosan ilyen célt szolgált a vallásilag homogén országokban, hogy a preambulum utalt szakrális szimbólumokra is (például Írországban a Szentháromságra). Újabban az etnikailag, illetve vallásilag heterogén államokban gyakori, hogy a különböző kisebbségek egyenjogúságát ismerik el az ünnepélyes bevezetőben (például a már említett horvát alkotmányban). Mindezek fényében érdemes megvizsgálni a körvonalazódó magyar alkotmány specialitásait.

Az alkotmány előkészítői és pártolói azt mondják, a preambulumban kell méltatni ezeréves történelmi múltunkat, történeti alkotmányunk értékeit, és deklarálni kell, hogy a Szent Korona fejezi ki a magyar államiságot. Nos, röviden szólva: az ezeréves, töretlen államiság és a korona mint annak megtestesítője – mítosz, és ahogy Eckhart Ferenc kimutatta, nem is speciálisan magyar invenció. Ám önmagában ez nem döntő érv, mert honfitársaink nem kis része komoly becsben tartja a koronaszimbólumot. Érdemes ezért szembesíteni magunkat a most példának kikiáltott lengyel alkotmány bevezetőjével, amely valóban csodabogárnak számít a modern Európában tradicionalizmusával. A lengyelek felidézik „az első és második köztársaság legjobb hagyományait”, kinyilvánítják „a kötelezettséget, hogy ezeréves örökségünk értékeit a jövő generációkra hagyományozzuk”, és hozzáteszik: „nem felejtve azon idők keserű tapasztalatait, amikor az alapvető jogokat és szabadságokat hazánkban megsértették”.

A lengyel történeti szemlélet három alapvető szempontból tér el a magyartól: 1. nem mítoszra épül; 2. nem szelektál a történeti hagyomány rivális olvasataiból, hanem ötvözni próbálja a köztársasági eszmét és a régebbi értékeket; 3. kritikai olvasatot nyújt, hiszen nem önértéknek fogja fel az ezer évet, hanem az értékeit emeli ki, és megemlékezik a jogtiprásokról. (A lengyeleknek valamivel kevesebb okuk van a történelmi önkritikára, mint a magyaroknak.) A reflexív történelemszemlélet más alkotmányokban is megfigyelhető. A dél-afrikai alkotmány bevezetője az apartheid rémtetteire, a japán a világháború borzalmaira emlékeztet. A rendszerint kisebbrendűségi érzésből táplálkozó, öntömjénező historizálás nemcsak azért helytelen, mert hamis, hanem azért is, mert megoszt, és újabb sérelmeket gerjeszt. (A történeti alkotmány, amikor nagyon kellett volna, nem védte meg a magyar állampolgárokat.)

A történeti identitás hangsúlyozásán túl az új magyar alkotmány állítólag úgy járul majd hozzá az erkölcsi megújuláshoz, hogy kiemeli a kereszténység szerepét. Várhatóan ismét előkerül az a szöveg, amely a Trianon-törvényben így jelent meg: „akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni”. Azt mondják, nem csorbítja az állam szekuláris voltát, és nem sérti a lelkiismereti szabadságot, ha az alkotmány szól a hívők és a nem hívők közösségéről. Vegyük elő ismét a lengyel preambulumot. A szöveg a kulturális gyökereket a „keresztény hagyományokban és az egyetemes emberi értékekben” találja meg. Az állampolgárokról így szól: azok, „akik hisznek Istenben, mint az igazság, szépség és jóság forrásában”, és „akik nem osztoznak ebben a hitben, de tiszteletben tartanak más forrásokból származó egyetemes értékeket”, „egyenlő módon osztoznak a jogokban és a kötelezettségekben”.

Elméletileg aggályos az Istenre való hivatkozás az alkotmányban, bár számos példát találunk rá, főleg a régebbi keltezésű és a keleti alkotmányokban. Most zárójelbe teszem ezt a dilemmát, csak a lengyel és a magyar szemlélet közötti különbségre hívom fel a figyelmet. Lengyelországban a katolikus vallás lényegesen eltérő politikai és kulturális tradícióhoz kötődik, és a vallásosság jóval nagyobb, mint a világnézetileg sokrétűbb és szekularizáltabb Magyarországon. Mégis a lengyel szöveg bánik majdhogynem azonos módon a hívőkkel és a nem hívőkkel, míg a nálunk felkapottá vált fordulat a nem hívőket lekezeli azáltal, hogy vallásos perspektívából beszél róluk. Az ateista, az agnosztikus nem „igyekszik megérteni” azt a történelmet, ami egy hívő számára világos, hanem Laplace nyomán azt mondja: „Nincs szükségem Istenre a történelmi folyamatok megértéséhez.” (És a hívők sokasága sem gondolja, hogy Isten a „történelem ura”.) Tehát a szöveg nem kezeli egyforma tisztelettel és körültekintéssel a különböző világnézeti meggyőződésű embereket.

A történelmi és a vallási referenciák mellett a harmadik újítás az lehet, hogy az alkotmány bevezetőjében utal az új rendszer születésére. A lengyel alkotmány az 1989-es demokratikus átalakulástól eredezteti a szabadságot és a szuverén önrendelkezés gyakorlását. Ezzel szemben a Nenyi irányadó deklarációja szerint „a magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez”, és „az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek”. Azt még nem tudjuk, hogy ebből a szövegből pontosan mi kerül be az alkotmány preambulumába, de azt igen, hogy a tervek szerint 2011. április 25-én, a legutóbbi parlamenti választás második fordulójának napján fogadják el az alkotmányt. Vagyis elsőrangú szimbólum egy alkotmányos demokrácia szokásos eseménye, amikor a mintegy ötmillió aktív választópolgár közel fele nem a győztes pártra szavazott.

Tehát az előzményeket és a jelenleg ismert törekvéseket figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy az alkotmány várható preambuluma mindhárom vizsgált elemében megosztja a politikai közösség tagjait. A történeti narratíva, a vallási elköteleződés és a legutóbbi választások átértelmezése nem áll messze Carl Schmitt barát-ellenség felosztásától. A köztársasági hagyomány követői, az uralkodó vallástól eltérő meggyőződésűek és az ellenzéki pártok szavazói ugyanis kívül maradnak a „társadalmi szerződésen”. Az ellenség most nem a tatár, a török vagy a muszka, hanem azok a magyarok, akik nem hajlandók támogatni a rendszerváltás alkotmányának lebontását.

A lengyel alkotmány a bal- és jobboldali elgondolások sok-sok kompromisszumának felemás, de működőképes eredménye. Ma azok a radikális jobboldaliak nem fogadják el, akik képtelenek egyenrangú polgárként tekinteni a más világnézetűekre. A jelek arra utalnak, hogy a készülő magyar alkotmány szerencsésebb helyeken már letűnt konzervatív felfogást juttat érvényre kompromisszumok nélkül. Lehet, hogy valamikor kialakul a hazai közéletben az alkotmányos partnerség, de egy ilyen alkotmány hátráltatja a megvalósulását.