2010. június 8-án, napirend előtti felszólalásában Orbán Viktor a következőképpen foglalta össze kormánya gazdasági filozófiáját: „Magyarország csak akkor lehet sikeres a gyorsan változó modern világban, ha mi is a termelő kapitalizmusra koncentrálunk, és a világban zajló folyamatokat a magunk javára fordítjuk. Vagyis mi is minél inkább és minél eltökéltebben visszaszorítjuk a spekulációt, és helyette a termelő kapitalizmus irányába mutató lépéseinket erősítjük meg. Szeretném világossá tenni anélkül, hogy indokolatlan fejtegetésekkel rabolnám az Önök idejét, hogy a termelő kapitalizmus középpontjában a munka áll, a spekulatív kapitalizmus középpontjában pedig a spekuláció […] . Javaslom, hogy spekulációnak az új gazdasági rendszer felépítése során azt tekintsük, amikor valaki úgy keres pénzt, hogy azzal másnak szükségszerűen kárt okoz, a munkát pedig tekintsük annak, amikor az ember úgy keres pénzt, hogy azzal értéket hoz létre, és így másnak is, az egész közösségnek is hasznára van.”

A magánvállalkozás, a piac és a verseny iránti ellenérzés, illetve a gazdaság állami irányítású új alapokra helyezésének alapelve aligha számít új fejleménynek a hazai gazdaságpolitikai gondolkodásban. Nagy Ferenc, a magyar koalíciós-népfrontos kormány későbbi kisgazdapárti miniszterelnöke a következőképpen fogalmazott 1945-ben „Mit kell tudni a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártról?” című programtervezetében: „Mi az alapja a gazdasági élet újjászervezésének? Elsősorban a magyar nép munkaszeretete és áldozatvállalása, majd pedig a termelés alapját képező javak és eszközök okszerű felhasználása. Vigyázni kell arra, hogy a magyar nép munkakészségét ezekben a szörnyű nehéz időkben semmiféle káros befolyás meg ne rontsa.”

A dokumentum egyike volt a háborús katasztrófa után gomba módra szaporodó, az ország gazdasági, társadalmi és politikai újjászervezésének lehetőségeit taglaló pártprogramoknak. E programok mindegyike, beleértve a Magyar Kommunista Pártét is, hitet tett a magántulajdon szentsége és érinthetetlensége mellett. Ennek fényében különösen meglepő, hogy a kisgazda politikus szót sem ejtett a magánkezdeményezésnek a gazdasági újjáépítésben betöltendő szerepéről, valamint az ennek előmozdítása érdekében kívánatos kormányzati intézkedésekről.

Manapság mintha hajlamosak lennénk a „szabadpiaci kapitalizmust” azonosítani a pénzügyi manőverek világával, illetve a nemzetközi nagybefektetői csoportok tulajdonában lévő nagybankok és multinacionális nagyvállalatok által működtetett, nagy léptékű nyersanyag-kitermelésen és ipari tömegtermelésen alapuló gazdasági területtel. Ezzel a rendszerrel szemben látszik megfogalmazódni a kistulajdonosok által birtokolt családi ipari vagy mezőgazdasági vállalkozások államilag is támogatott, főként mindennapi fogyasztási cikkeket előállító hálózatának víziója. Az állami beavatkozáson, központi ellenőrzésen alapuló „termelő kapitalizmus” 1945-ös programjával való közelebbi megismerkedés azonban arra is fényt vet, hogy ezekben az esetekben többről van szó, mint a szabad versenyes kapitalizmussal szembeni ellenérzéseken alapuló alternatív gazdaságpolitikai koncepciók kialakításáról.

A magyar közgazdaságtan egy jelentős hányada már az 1873-as, a Monarchia hitelrendszerét érintő válságra is a központi ellenőrzés erősítésének igényével válaszolt. Az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága pedig az állami beavatkozás növelését, illetve a verseny és a piac szigorú korlátozását hirdető közgazdasági eszmék befolyásossá válását eredményezte. Kétségtelen az a tény is, hogy a második világháborút követő európai gazdaságpolitikai programok az államosítás, a tervezés és az állami beavatkozás erősödésén alapultak, legalábbis a Marshall-terv 1947-es elindulásáig.

Ugyanakkor, az állami beavatkozás nyugat-európai és észak-amerikai programjait a tőkeelhelyezés stratégiai irányítása motiválta. A háború utáni magyar gazdaságpolitikai gondolkodást ezzel szemben a magánkezdeményezések iránt megnyilvánuló mélységes gyanakvás jellemezte. A hivatalosan a háború utáni kormánykoalíció pártjait tömörítő Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1944. december 3-i keltezésű programja azon a meggyőződésen alapult, hogy a gazdasági tevékenység központi kormányzat általi szervezése és irányítása szolgálja legjobban a közérdeket. „Állami, illetve községi tulajdonba kell venni a föld mélyének kincseit és azokat az iparvállalatokat, melyeknél a köz érdeke a nyerészkedés kiküszöbölését követeli meg: a villanytelepeket, a kőolajforrásokat, a bauxit-, a szén- és az ércbányákat.” A program szerzőinek szemében a piacon működő, magánkezdeményezésen alapuló gazdasági vállalkozás összeegyeztethetetlennek látszott az egész társadalom érdekeivel.

Kétségtelen, hogy a program szólt a magánvállalkozások támogatásának fontosságáról is, ám ezt egy lényeges feltételhez kívánta kötni: „Hatásosan elő kell mozdítani a magánkezdeményezést és a magánvállalkozást, az egész nép általános érdekeinek javára.” Az államosítások és a központi beavatkozás igényét az a félelem motiválta, hogy az ellenőrizetlen magánvállalkozás veszélyeztetni fogja a közjó érdekében tett erőfeszítéseket. A közérdek sajátos fogalmának összefüggésében, melyet a gazdasági újjáépítés programja központilag meghatározott és vezérelt feladatok rendszerében írt le, a magánvállalkozást csak akkor tekintették a nép érdekeit szolgálónak, amennyiben megfelelt e központi elvárásoknak. A gazdaság magánszektora akkor érdemelte ki a támogatást, ha a központilag meghatározott alapelvek szerint működött. Habár a Függetlenségi Front programja szinte szó szerint megegyezett a Magyar Kommunista Párt 1944. november 30-án nyilvánosságra hozott programjával, a dokumentumot gyakorlatilag feltétel nélkül fogadta el a magyar népfront többi politikai formációja is. S ebben az esetben aligha csupán taktikai megfontolásokról volt szó.

A háború után a magyar politikai elit általános meggyőződése szerint a magánkezdeményezés a gazdaságban komoly erkölcsi veszélyt hordozott magában. A nyereség ugyanis munka nélküli életből származott, illetve arra buzdított. A kisgazdapárt napilapja 1945. április 20-i számában a következőképpen számolt be egy 1945-ben újonnan nyílt belvárosi bár mindennapi életéről: „Halk zongoraszó, frakkos pincérek, a falakon kovácsoltvas faligyertyák, alacsony plüss fotölyök, törpe asztalkák, divatosan öltözött szép hölgyek, finom cigarettát szívó urak.” Az újságírók felháborítónak találták e jelenetet, majd hangsúlyozták, hogy az újjáépítésen dolgozó Budapesten nincs helyük „olyan üzérek[nek], akik a nyomorból, bajból, pillanatnyi konjunktúrából bűnös sápot szednek”. Habár az újság elismerte, hogy a polgárság is hősiesen kezdte újra életét, de, mint leszögezte, „ki kell gyomlálni azokat, akik nem komoly munkával, hanem pillanatnyi konjunktúrák kihasználásával, spekulációval, erkölcstelen nyerészkedéssel dezavuálják a polgárság hősi harcát”.

A magánkezdeményezéssel szembeni pragmatikus vagy etikai természetű gyanakvást sajátos politikai esztétika alapozta meg. Az ideális állam és társadalom szerkezete a Függetlenségi Front programja szerint a független magántulajdonosról szőtt romantikus populista vízión alapult, aki rendszerint rendelkezik saját munkaeszközökkel, és saját fizikai munkájából él, mely családja eltartásához is elegendő jövedelemmel látja el. A dokumentum a tulajdonos parasztságot és a kis családi vállalkozókat, mint a boltosokat és kisiparosokat képzelte az állam hasznos, termelő és dolgozó vázának, melynek viszonzásképpen kötelezettséget kell vállalnia e rétegek védelmére és fenntartására a nagyvállalkozások ellenőrzésévével és korlátozásával.

A háború utáni különböző politikai elképzeléseket, a parlamentáris kormányzat kérdésére vonatkozó nyilvánvaló különbségeik ellenére, összekötötte egymáshoz illeszkedő politikai esztétikájuk. A marxista és a paraszti-népies politikusok gyönyörű társadalomra vonatkozó képzeletvilága hasonló volt: az emberek aranyló búzamezőket művelnek, barnán piruló kenyeret sütnek, és szépen megmunkált eszközöket, gépeket és más hasznos tárgyakat készítenek, oly módon, hogy a fizikai munka számukra örömet és kielégülést hoz. Ebbéli törekvéseiket pedig bölcs és megfontolt vezetők felelős döntéseinek sora segíti.

A Kis Újság 1945. április 19-i cikke érzékletesen festette le e politikai esztétika vízióját. A cikk elsőként Paraszt Testvérre utalt, aki családjával együtt robotol földjén igavonó állat hiányában. Másodszor, az újság Munkás Elvtárs példájára hívta föl a figyelmet, aki kijavítja és helyreállítja a gyárakat, és megindítja a termelést. Az ideális társadalom e vonzó képét Polgár Úr visszataszító jellemzése ellentételezte, aki folyamatosan sóhajtozik, mert nem tud dolgozni, miközben a feketepiacon nyerészkedik. A cikk az érvelést falu és város feltételezett ellentétére építette. Leszögezte, hogy miközben a vidék már magára talált, a város, konkrétan Budapest még e feladat előtt áll.

A gazdasági újjáépítés e politikai-ideológiai vízióiban gyökerező terve a munka és a munkátlanság világának ellentétén alapult. A politikai elit elgondolásai szerint e nemes vállalkozás sikere a munka területének viszonylag gyors és nagy léptékű kiterjesztésén múlott. A fizikai munka mennyiségének növelése biztosítja majd a termelés fejlesztését és a hasznos árucikkek mennyiségének emelkedését. A politikai elit szerint ugyanakkor minél tovább marad fönn a munkátlanság szférája, és minél nagyobb területet foglal el, annál kisebbek a terv megvalósulásának esélyei.

A fizikai munka – munkásosztály és parasztság, kiskereskedők és értelmiség, kis magániparosok – hasznos termelő tevékenységnek számított, miközben a magánvállalkozás – a tőke – alapvetően ennek akadályaként jelent meg, melynek fő célja csupán a kizsákmányolás és a spekuláció volt. Így aztán az elképzelt államnak a munkát kell védenie és a tőkét korlátoznia. Következésképpen, bármely felelős kormányzat kötelessége beavatkozni a gazdaság szerkezetébe, hogy biztosítsa a termelő fizikai munka támogatását, és megakadályozza a nem termelő (romboló) pénzügyi manővereket. („A legnagyobb jövedelmeket, akár magán-, akár vállalati kézben vannak is, kilencven százalékig is meg lehet adóztatni” – vélte Nagy Ferenc 1945-ös programtervezete.)

Az ilyenfajta esztétikai alapú gazdaságpolitikának azonban van egy nagy veszélye. Az a szellemi környezet, mely a magánkezdeményezésben leginkább kártékony és erkölcstelen tevékenységet lát, megnehezíti a magántulajdon védelmét azáltal, hogy elbizonytalanítja a magántulajdonnal való jogos rendelkezés határait. Ebben a gondolatrendszerben a háború után feketéző pékek és az ipari nagyvállalatok tevékenysége nem minőségében, csupán mennyiségében különbözött. A kisgazda politikusok, amíg tehették, ellenálltak a magyar parlamentarizmus felszámolásának és a pártállami diktatúra bevezetésének. Az általuk is megteremtett szellemi környezet azonban váratlan és meglepő hitelességű érveket kölcsönzött a magántulajdont megszüntető radikális kommunista politikának.