Ami első látásra is igazán zavaró ezekben az elemzésekben, az a tátongó üresség, amely mégis komoly eszmefuttatásnak álcázza magát. A valódi probléma e megszólalásokkal leginkább az, hogy teljesen kritikátlanok, valamint hogy tagadják az igazi politikai cselekvés lehetőségét. Természetesen a politikatudománynak Magyarországon is vannak komoly művelői – azonban őket a tudományon kívül senki nem ismeri.

Magyar „médiapolitológus” alapvetően háromfajta van: először is a pártokhoz kötődő szócső, aki a műsorokban mégis független szakértőként mutatkozik be, vagyis hallgatólagosan arra kéri a nézőt, az adott pillanatban e tényt gyorsan felejtse el; másodszor, az egykori pártkötődéseit feledtetni igyekvő „bűnbánó” politikus, aki belülről ismeri az általa immár bírált oldalt; és végül az „objektivitásra” számot tartó, kvázi pozitivista elemző, aki esetenként a tudományból érkezik, s akinek kötődései nem egyértelműek, esetleg hiányoznak.
 
Most nem azt a feltételezést szeretném bebizonyítani, hogy a médiában megjelenő politológia pártkötődései miatt érdektelen és egyszersmind veszélyes. Ha valakiről tudható, hogy párt szolgálatában áll, az kevésbé tud hitelesen megszólalni. Az igazi baj az „objektívnek” álcázott politológusokkal van, illetve az általuk űzött, objektivitásban tetszelgő műfajjal. Ezért azon műfaj jellegzetességei alapján szeretném megérteni a médiában tevékenykedő politológusokat, amelyet maguknak az idők során kialakítottak.

Természetesen mi sem lehetne fontosabb, mint a valódi objektivitás képviselete, azonban a politológia elemzései ezt messziről elkerülik. A legfontosabb kérdésekkel ugyanis egyáltalán nem foglalkoznak, mintha szántszándékkal nem akarnának tudomást venni bizonyos jelenségekről. E vakság, illetve furcsa öncenzúra az értéksemlegesség hamis felfogásának köszönhető, akárcsak az a kritikátlan álláspont, amely minden bírálattól retteg, mivel „elfogultnak” hiszi.

Ezért különösen a harmadik típusba sorolható „elemzőkre” szeretnék koncentrálni: ők azok, akik igazán híven követik eme objektívnek hitt politológusi műfaj szabályait. Melyek is ezek? Először is a teljesen vulgárisan értett „objektivitás” képviselete az elemzésben, amely megpróbál minden értékszempontot mellőzni, s teljesen külsődleges módon tekint a politika történéseire; azután a pártfetisizmus, amely szinte természettől fogva adottnak veszi az „ellentétes táborok” létét, ennek megfelelően legitimmé stilizál minden, pártemberektől jövő megnyilatkozást, s legfőbb hivatásának annak elemzését tartja, hogy valamely politikus hogyan „pozicionálja” magát és pártját; a politikai cselekvés olyan értelmezése, amely azt kizárólag cinikus hatalmi versengésként láttatja; végül a politika olyan felfogása, amelyet kimerít az igen homályosan meghatározott „hatékony cselekvés” fogalma, a sikeres szavazatszerzési technikáktól az „ügyek” (közelebbről meg nem határozott értelemben) hatékony viteléig. Mindehhez járul még az álkérdések iránti előszeretet, amikor is az „elemző” olyan politikai eshetőségeket mérlegel, amelyek a valóságban fel sem merülnek.

„Objektivitás” 

Az „objektivitás” a kis magyar politológia logikájában általában két lehetséges álláspont közötti egyensúlyozást, avagy a kettő egymással való szembeállítását jelenti – amin egyébként az egész média logikája is alapszik, és ebből fakadóan az egész politikával foglalkozó közvéleményé. E szerint minden, a politikára reflektáló megnyilatkozás szükségképp csak pártos lehet. Minden kijelentést pillanatnyi politikai érdekek határoznak meg, azaz a politikában nincsenek igazabb és kevésbé igaz vélemények, pontosabban az igazság valamiképp a két feltételezett és szembeállított álláspont között van, avagy egy kicsit ebben is, egy kicsit abban is.

E médiapolitológia objektivitáskoncepciója ezért nem más, mint annak a tudásszociológiai tézisnek a rontott változata, miszerint az emberek nézeteit befolyásolja társadalmi-gazdasági pozíciójuk, illetve az, hogy a társadalmi térben hol helyezkednek el. Csakhogy ez a tézis eredeti megfogalmazásában (vö.: Karl Marx, Mannheim Károly) semmit sem mond magának a nézetnek a tartalmáról, az igazságáról, csupán adott alapálláshoz, illetve érdekekhez köti azt, vagyis viszonyba állítja velük.

A magyar nyilvánosságban honos (eme politológia által is képviselt) „ideológiakritika” viszont minden véleményt párthoz vagy „szekértáborhoz” kötődőként leplez le, mint tartalmában is hamisat vagy „félig igazat”, egyúttal hozzápárosítja az „ellenoldal” véleményét is, mintha ez az ellenoldal természetes és szükségszerű módon lenne adott, illetve megszólalása – puszta létezéséből fakadóan – ugyanolyan legitim lenne minden esetben.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha valaki megfogalmaz egy véleményt például a magyarországi diszkrimináció káros következményeiről, nyomban szembeállítható vele mondjuk a „cigánybűnözéssel” kapcsolatos vélemény. Hanem azt már korántsem vizsgálják, mi is a tartalma egyik vagy másik megszólalásnak, melyik az, amelynek nagyobb az igazságtartalma, hanem mindegyiket „névértékén” veszik. Mi több, kérdésük ettől fogva már csak az lesz, hogy melyik oldal mire használja e megnyilatkozásokat, milyen célokat kíván általa elérni, milyen csoportokat akar megszólítani, és általában, hogyan „tematizálja” általa a közbeszédet. Ebből persze az is következik, hogy az „objektivitás” látszatát fenntartó politológus maga is attól retteg, hogy egyik vagy másik táborba fogják besorolni (aminek ugye tápot ad az is, hogy a legtöbben – például az általam első kategóriába sorolt kollégák – valóban csupán a pártok vagy a pártközeli „intézetek” szövegeit fújják).

Tudják ezt a politikusok is, hiszen ők egy picit céltudatosabbak, ezért mindig van egy-két beidézhető frázis, amit kifejezetten eme „kiegyensúlyozottan” működő médiának, illetve a benne honos „politikai elemzőknek” szolgáltatnak. Meglehetősen paradox az a helyzet, amikor a politikusok játszanak az elemzőkkel, miközben ez utóbbiak a magukra kényszerített keretek miatt nem tudnak kitörni abból a szerepből, amit a politikusok nekik szánnak. Így  ez a típusú politológia a legabszurdabb álláspontot is egyenértékűnek veszi leginkább átgondolttal. Ideológiakritikája ezért a legteljesebb kritikátlansággal válik egyenlővé.

Pártfetisizmus

Mindehhez szorosan kötődik az a helyzet, amelyben a politológusok attól rettegnek, hogy nehogy az egyik oldal demokratikus értelemben teljesen illegitimmé váljon, jelen esetben az óriási kormánypárt. Ugyanis ha ennek bekövetkeztét el kellene ismerniük, akkor le kellene számolniuk azzal is, hogy „egyenlő távolságot” tartanak a két oldaltól: ekkor már nem lehet „középütt” fellelni az igazságot, hiszen a kormányzók autoriter törekvései menthetetlenül kimagyarázhatatlanokká lesznek (a másik oldal jóval sokrétűbb, ezért az MSZP legitimitásvesztése nem járt ilyen radikális következményekkel). Így a legabszurdabb, teljesen valószínűtlen ötletekkel állnak elő.

Csizmadia Ervin írja: „Magyarországnak van egy »nagypolitikai-közjogi« meg egy »kispolitikai-társadalmi« hagyománya, s történetesen a Fidesz ehhez az utóbbihoz kapcsolódik. A magyar politikatörténet tele van ilyen pártokkal. Ezek kevéssé érzékenyek a nagypolitikára, és az alkotmányosságot legszívesebben zárójelbe tennék, hogy fölemelhessék a népet. Ellenfeleik viszont – úgy a múltban, mint ma – a népet tennék zárójelbe, hogy az alkotmányosság létező állapota csorbítatlanul fennmaradjon. […] téves diktatúra és demokrácia szembeállításaként beszélni a mai helyzetről. Kétségtelen, hogy az Orbán-kormánynak nem liberális a demokráciafelfogása, ráadásul illeszkedik a fent említett történelmi hagyományba. De ez ettől még demokrácia, és nem önkényuralom.” Az Orbán-kormány tehát a „népet” szeretné felemelni, s egyáltalán nem pillanatnyi hatalmi érdekből szünteti meg az alkotmányosságot, illetve hivatkozik vele szemben a „népakaratra” – vallja az iménti elemzés, s láthatjuk, ismét névértékén veszik a politikus megnyilatkozásait.

Csakhogy pont ebben az értelmében bírálták oly sokan az ókortól napjainkig a demokráciát vagy bevezetésének ötletét, mint a többség zsarnokságát, mint az autoritarizmus szálláscsinálóját, s amely bírálatokra (s nem kevésbé a kedvezőtlen történelmi tapasztalatokra) a válasz a hatalmi ágak szétválasztásán és az alapvető szabadságjogok garantálásán alapuló liberális és alkotmányos demokrácia. Ha tehát szó szerint is vennénk a kormány és vezetője „elveit”, az elemző álláspontja akkor is végtelenül súlytalan és tautologikus lenne: pusztán a demokrácia azon vonásait rehabilitálná, amelyek miatt az annyi jogos bírálatot kapott, hiszen ezek a diktatúrával rokonítják.

Tehát ha feltételezzük, hogy a Fidesz teljesen kiírja magát a demokratikus politikai pártok közül (mint ahogyan ez egyébként már meg is történt), akkor nem lenne mihez viszonyítani, akkor az igazság már nem középütt lelhető fel: a pártfetisiszta politológusok hirtelen légüres térben találják magukat. Ekkor kényszerűen illegitimként kellene tekinteniük a Fidesz-megnyilatkozásokra, illetve folyamatosan figyelmeztetniük kellene arra, hogy amit e párt képvisel, és főleg amit és ahogyan cselekszik, az semmilyen értelemben nem állja ki a demokratikus normák próbáját. Ha ezt tennék, akkor saját médiapolitológusi logikájuk szerint be kellene sorolódniuk az „ellentáborba”, hiszen szerintük csak táborok vannak, nincs párton kívüli vélemény, nem léteznek olyan politikai értékek, amelyek értékesebbek, mint mások, illetve amelyeket pártoktól és pártpolitikától függetlenül lehetne vallani.

Belátható abszurditáshoz vezet azonban, ha tűzön-vízen át meg kell menteni a kormánypárt „demokratikus elkötelezettségét”. Hiszen egyfelől az „elemzők” a végtelenségig tágítják a demokratikus politika határait, hogy a kormánypárt tevékenysége még valahogyan beleférjen, s hangsúlyozzák ezzel szöges ellentétben azt, hogy a politikában a „győzelem érdekében mindent szabad” (s itt erkölcs és politika igen felületes szembeállításához folyamodnak). Másfelől ha az „objektivitásról” azt tartjuk, hogy módszer, illetve gondolkodásmód kérdése, akkor hogyan is csorbíthatná bármi olyasmi, ami az adott empirikus valóságban zajló történés – például az, hogy a Fidesz már nem reprezentálhatja az „egyik oldal igazságát”, ezért nem szolgálhat a „másik oldal” ellensúlyaként. Ez a megfontolás is demonstrálja ezen megközelítés teljes hamisságát és csődjét. 

A médiapolitológia ráadásul e velejéig hamis gondolkodásmód révén segít bebetonozni a pártokat és politikusokat azáltal, hogy „diszkurzíve” a segítségükre siet: „ne démonizáljunk”, „adjuk meg az esélyt”, „ezt csak azért mondták, mert meg akarnak nyerni X választói csoportot”. A jelentés nélküli frázisok kizárólag a politikai üzem működésének felületes jellemzését adják, s egyúttal az „elemzők” pártatlanságát hivatottak jelezni, akik ráadásul úgy tesznek, mintha mítoszokat oszlatnának, mintha csak lenyesegetnék a „szükségképp pártos kritika” túlzásait, s visszatérítenének bennünket a hideg fejjel való elemzéshez. Ezáltal magát a kritikai beállítódást teszik illegitimé, hiszen azt mindig elfogultként és túlontúl „radikálisként” láttatják. A magyar politikai rendszer legnagyobb tehertétele éppen elviselhetetlen változatlansága, a kontraszelektált politikai elit állandósága, ami Európában példátlan, s amiért a médiapolitológia is felelős.

A politika mint a hatalomszerzés eszköze

A pártok és a politikai cselekvés kritikáját a politológusi beszédmód másik oldalról is beszünteti. Arra hív fel, hogy fogadjuk el, a politika nem más, mint a hatalomért való cinikus küzdelem – ennek belátása alkotná az objektív és „tudományos” álláspontot. Álljon itt példaképp Török Gábor szövege a miniszterelnökről: „Az elkötelezett liberálisnak indult politikus, nekem úgy tűnik, valamikor a kilencvenes évek közepére már biztosan megértette, hogy a politika nagyon kevés dologban különbözik attól, ahogy a gazdaság működik. Kereslet és kínálat szabályai alakítják, folyamatosan figyelni kell az igényekre, de az alkalmazkodás mellett óvatosan alakítani is lehet az elvárásokat. A politika is egy sajátos piac, ahol nincs helye gyengeségnek, önmérsékletnek és altruizmusnak. Nincs helye érzelmeknek és önmarcangolásnak sem: a célok, a döntések és az eredmények számítanak, minden más értelmetlen és érdektelen.”

Itt minden szó ténylegesen aranyat ér! Most akár hagyhatnánk is annak felemlegetését, hogy az elemző azt a következtetést vonja le, miszerint az (egészen vulgárisan értelmezett) liberális nézetrendszer ellentétben áll magával a politikai cselekvés „lényegével” (amit a politikai üzem működésével azonosít), vagyis hogy a jó politikus szükségképp elhagyja a liberalizmust mint eszmerendszert. Ha csupán azt mondaná, hogy Magyarországon ez így alakult, esetleg megérthetnénk, ha egyúttal azt is elmesélné, mi vezetett idáig (nyilván oroszlánrésze volt benne a fideszes heccpolitikának). De hogy ezt érvényesnek vegye általában a „politikára”, eléggé komikus, hiszen aligha lehetne ennél hamisabb állítást tenni. Ennek belátásához persze el kellene jutni odáig, hogy a kampánystratégiát és a demagógiát ne azonosítsa magával a politikával. Érdekes, ez az azonosítás hagyományosan akkor szokott megtörténni, amikor a politikusok kritikájáról van szó, a kis magyar politológiában azonban ez éppen a kritika elkerülésének az eszköze.
  
Foglalkozzunk ezért inkább azzal, hogy mivel jellemezhető e politológusi univerzum politikafogalma. A politika semmi egyéb, mint szavazatmaximalizálásra való törekvés, hangzik a józanság köntösébe bújtatott szózat. Aki ennek eleget tesz, az lesz a sikeres, a „jó politikus”. Itt  egyszerűen a kereslet-kínálat „törvénye” működik, folytatódik az eszmefuttatás. Persze ilyen erővel azt is állíthatnánk, hogy az „eszi – nem eszi, nem kap mást” törvénye uralja a politikát, és ez valószínűleg még igazabb is volna. Hanem hogy közben ez a „jó politikus” megszünteti a demokráciát, és gazdasági csődbe viszi az országot? Nos, úgy tűnik, hogy ezek a megfontolások teljes természetességgel esnek ki a honi médiapolitológus látóköréből. S e tipikus álláspont egyik tipikus hivatkozása Max Weber híres tanulmánya, A politika mint hivatás, csakhogy ennek elképesztően vulgáris értelmezésére támaszkodik, amikor is így folytatja: „Abban igaza van az Economist cikkének, hogy Orbán Viktor hatalmat akar. Minden politikus ezt akarja, tudjuk legalább Max Weber óta, és azt is, hogy ebben az értelemben az sem igazán lényeges (más szempontból persze az), hogy önös célból vagy népboldogító tervei megvalósítása okán vágyik erre.”

Valóban, Weber a huszadik század elejére kiépülő modern politikai üzem működését írja le, amelynek szerves részét képezi a demagógia és a politikai cinizmus. Azonban Weber nem gondolja, hogy a politikai tevékenység kimerülne a szavazatvásárlásban és -maximalizálásban. Amennyiben pedig mégis ezzel is jellemezhető a politikai cselekvés, annyiban ezt nyilvánvalóan nem helyesli, még ha a leírás és az értékelés szigorú elválasztása miatt ennek a kritikának nincs és nem is lehet kifejezett nyoma az írásban. Ugyanakkor A politika mint hivatás végén található a híres eszmefuttatás a politikus által követendő „felelősségetikáról”, amelyet a politológusok előszeretettel hagynak figyelmen kívül. A politikus tehát elsajátíthatja azokat a technikákat, amelyek révén a választásokon sikert érhet el, ennek létezik egyfajta „tudománya”, de a politika maga természetesen nem tudomány. Ezt Weber számtalan más helyen hangsúlyozza, s ebből fakadóan azt is, hogy társadalomtudományos eszközökkel nem is ragadható meg: semmiképp sem merítheti ki egy értékmentes leírás, hiszen mindenképp értékekkel, a valóság alakítására, a politikai közösség életére vonatkozó koncepciókkal van dolga.

Nyilvánvalóan a magyar médiapolitológus sem ragadhatja meg a politikai cselekvés mibenlétét hiteles módon, ha ezen értékekkel egyáltalában nem törődik, s még kevésbé, ha a velük való foglalkozást fitogtatóan elutasítja. Vállalkozása ezért teljes egészében abszurd, egyszersmind igen kártékony, hiszen olvasóival elhiteti, ez maga a politika, és nem más, amennyiben annak „objektív” leírását adjuk. S ezzel megint csak száműzi a kritikát: azt kívánja beláttatni, hogy a politikus nem kritizálható, hiszen természetes, hogy „hatalomra tör”. Csakhogy nem emiatt kell kritizálni a politikusokat, s nyilván józan kritikus ezt nem is teszi. Az számít, hogy miképp tör hatalomra, s még inkább, hogy milyen célok érdekében, valamint hogy egyáltalán kompetens-e ezek megvalósításában. Mivel az „elemzők” ezt egyáltalán nem veszik figyelembe, ezért az objektivitás nevében eltekintenek azoktól a  dolgoktól, amelyekről az elemzésnek tulajdonképpen szólnia kellene. Természetesen egyáltalán nem az objektivitással mint ideállal van probléma, hanem annak teljes félreértésével.

A politika mint „hatékonyság” 

A politika kritikáját a már jól bevált technokrata álláspont révén is száműzni lehet. A „hatékonyság” képviselete természetesen önmagában nem illegitim, ha valaki nem gondolja azt, hogy a politikai cselekvés fogalma ebben ki is merül. A magyar kontextusban azonban a „hatékonyság melletti elkötelezettség” komikus színezetet ölt. Különösen akkor, ha kombinálódik az „objektivitás” azon változatával, amikor valaki saját egykori elfogultságait győzi le e szempont hangsúlyozásával. Hát most megmutathatja, mégis mennyire objektív, és elkezdheti akár támogatni is az – egykor általa is bírált – másik oldalt, amely nemsokára kormányra kerül.

Babarczy Esztert idézem, aki még a választások előtt azt írta a Miért előnyös a kétharmados Fidesz-győzelem? című cikkében, hogy lépésekre van szükség a következő területeken: „az alkotmány megváltoztatása, az önkormányzati rendszer átalakítása, a képviselők jogállására vonatkozó törvény, a parlament létszámának meghatározása, a rendőrségre, a bíróságokra és az ügyészségre vonatkozó törvény megváltoztatása, a médiatörvény elfogadása, a titkosított adatokra vonatkozó törvény elfogadása, az állampolgárságra vonatkozó törvények, a választási rendszer változtatásának elfogadása”. Hogy miféle lépésekre, és milyen módon, s egyáltalán miért? Erről szó sem esik. Lényeg, hogy végre elkezdődhet a törvénymódosítási láz, mégpedig pont abban az esetben, ha a Fidesz kétharmadot szerez, és hála ezen többségi hatalmának, felfüggesztheti az intézményes és az alkotmányos korlátokat. „[…] ugyan hogyan várhatnánk egy ellenséges kannibáltörzsekből álló parlamenttől, hogy összeeszkábálja a kétharmad által megszavazható törvényt? Ha a fenti területek anomáliáit szeretnénk felszámolni, egy kétharmados szavazati arányra számítható kormány lépni tud. Bármit lép is azonban, tudnia kell, hogy a következő kormányok működését is ugyanezek a törvények határolják majd be – hacsak nem számít tehát arra, hogy soha többet nem kerül ellenzékbe, a Fidesznek nem érdeke, hogy a fentebbi diszfunkcionális területeken túlhatalmat biztosítson a mindenkori kormánynak.”

S való igaz, a választások után beindult a törvénygyár, a kormánypárti képviselők büszkén hivatkoznak arra, hogy „már eddig is többet csináltak, mint az előző kormány nyolc év alatt”, s az önkontrollra vonatkozó hipotézis nem jött (mert nem is jöhetett) be. Egy másik politológus, Kiszelly Zoltán immár a fejlemények tudatában, de egyetlen szót sem ejtve arról, hogy valójában mi is történt, ráerősít erre a naiv diskurzusra, s a vad rombolást  könnyedén „eredményként” állítja be, mi több, olyan közvetlen ideológiai célokat emleget, mint a „jobboldali középosztály felemelése”. „A kormány nagyon lendületes kezdése azzal magyarázható, hogy az elmúlt nyolc év hibáit hozták helyre. A kétharmad birtokában az eddig elnapolt dolgokat tudták megoldani, mindenki tudta, hogy több területen változásra van szükség (médiatörvény, kormányzati és önkormányzati rendszer átalakítása). Ezeken a területeken mások már korábban is megpróbáltak változtatni, de nem volt emögött konszenzus, vagy az egyik oldalnak kétharmada. Amit a jobboldal nagyon régen szeretett volna, hogy olyan rendszer kialakítása kezdődjön meg, amely az ő világképét erősíti. Itt az egyházak jelentősebb szerepvállalásáról, a jobboldali középosztály megerősítéséről van szó, amelyek hosszabb távon érhetnek majd be.”

S végül álljon itt a legelvakultabb vélemény, amely természetes következménye annak a vallott „értékmentességnek” és hamis objektivitásnak, amely e politológusok sajátja: „Most nem az az érdekes, hogy igaza volt-e, hanem az, hogy Orbán – mint tette mindig korábban – mindent alárendelt kitűzött céljai elérésének. S a gépezet beindult: ha kellett, megnyirbálta az Alkotmánybíróság hatásköreit, ha kellett, lehetetlen helyzetbe hozta a magánnyugdíjpénztárakat. Márpedig kellett: mert ezek nélkül az eredeti terv már az első pillanatban kudarcot vallott volna.” A miniszterelnök tehát szuperhőssé is avanzsálhat, amennyiben zárójelbe tesszük tettei következményeit, hiszen ez a politológusi beszédmód sem a politikus céljait, sem pedig eszközeit nem elemzi. Hogyan is lehetne az elemzés objektív, ha mindezeket figyelmen kívül hagyja? Ha elfogadja és természetesnek veszi azokat a kereteket, amelyeken belül a jelenlegi kormánypolitika zajlik, holott ezek a keretek megváltoztak, és pontosan e változásról nem szól? Ez a politológusi szerepfelfogás lehetetlenné teszi, hogy a demokráciaellenes lépéseket a nevükön nevezzék. Ha viszont bizonyos dolgokat szándékosan nem akarnak észrevenni, illetve megtiltják maguknak a róluk való beszédet, hogyan lehetne őket objektívnak nevezni?

Álkérdések, álviták

A médiapolitológusok sokszor olyan eshetőségeket latolgatnak, amelyek megvalósulására az aktuális politikai helyzetben semmilyen esély sincs, csak azért, hogy ne kelljen foglalkozniuk a valóságos folyamatokkal, amelyeket esetleg kénytelenek lennének bírálni. Példa erre az, amikor egy új törvényjavaslat felbukkanása vagy törvény elfogadása esetén az elemzés egy olyan kitétellel párosul, amelynek semmi köze az elfogadott törvényhez, illetve amelyről nyilvánvaló, hogy nem teljesül. „Szerintem nem botrányos, hogy a közszférában is megjelenik a verseny, és a rugalmas személyzeti politika eszközeként bevezetik az olcsó elbocsátást. Akkor botrányos, ha nem társul hozzá a politikát a szakigazgatástól élesen elválasztó kritériumrendszer” – kommentál Kiszelly Zoltán. Márpedig tudjuk, hogy nem társul, a politológus pedig úgy tesz, mintha nem tudná – valószínűleg ő az egyetlen az országban, aki ezt nem tudja, de akkor sajnálatos, hogy pont ő nyilatkozik. Mindez színtiszta mellébeszélés, sőt hamisítás, s leginkább arra jó, hogy – nyilván az „objektivitás” nagyobb dicsőségére – a hatalmi viszonyokról ne kelljen szót ejteni.

Mindezek miatt ezek a „politológusok” csupán „hasznos idiótái” lesznek azoknak a jelenleg kormányon lévő szélsőséges politikai erőknek, amelyekről ők mindenáron szeretnék bebizonyítani, hogy nem is annyira szélsőségesek, hogy valójában ők is a „jót akarják”. Hasznos idiótákká válnak, ugyanis magukat objektív elemzőknek tekintve legitimálják azt a politikai cselekvést és diskurzust, amely a hatalmon lévők sajátja. A hamis objektivitás és a semmitmondás magukra erőltetett kerete rákényszeríti a médiapolitológusokat, hogy ezen szélsőséges erőket továbbra is demokratikus politikai tényezőkként láttassák. E politológusok hozzák hírbe a politika fogalmát, ami miatt azt a magyar közbeszédben a „pártpolitikával” azonosítják, s amelyet kiegészítenek egy másodlagos jelentéssel, amely a hatalomra való cinikus (de nem kritizálható) törekvésről szól. Emiatt mondhatják például egyes szakszervezetek, hogy nem tüntetnek a munkavállalói jogok csorbítása ellen, mivel a háttérben „politikai” szándékot (értsd: pártos érdekeket) sejtenek – meg persze azért, mert félnek a Fidesz bosszújától.

Jóllehet, ha küldetésüket komolyan vennék, elsőrendű politikaformáló szereplőkké kellene válniuk. S nemkülönben a politológusoknak, csak másképp: a valódi folyamatok és tétek bemutatása révén. Aligha lehetne nagyobb kárt tenni a magyar közbeszédben, mint „normálisként” beállítani a jelenlegi történéseket. Ehelyett a politológusoknak rehabilitálniuk kell a valódi, objektív elemzést s a kritikát, máskülönben aligha moshatják le magukról, hogy a hatalom cinkosaivá váltak.