Egy ország adórendszerének kialakításakor lényeges kérdés, hogy milyen társadalmi költségekkel jár az egyes emberek megadóztatása. Különösen fontos, hogy miként reagálnak a magas jövedelműek az adókulcsok emelésére, hiszen minél jobban csökkentik bevallott jövedelmüket, annál nagyobb torzítást jelent az ő adóztatásuk, így annál „drágább” az adórendszeren keresztül történő újraelosztás. Három oka lehet annak, hogy az adóemelés hatására csökken a bevallott jövedelem.

Egyrészt elképzelhető, hogy az emberek kevesebbet dolgoznak. Másrészt jövedelmük nagyobb részét titkolhatják el. Végül az sem kizárt, hogy egy másik országban vállalnak munkát. Egy adóreform során érdemes mind a három hatást számszerűsíteni, és ez alapján dönteni az adókulcsokról.

De hogyan lehet ezeket mérni? Az első két hatást elvileg egy ország adataiból is számszerűsíteni lehet, a külföldi munkavállaláshoz ideális esetben több országból kell adatokat gyűjteni, ami nehezebb feladat. Vannak azonban olyan területek, ahol ez könnyebben megy. Ilyen például az európai labdarúgók piaca, amelyet Henrik Kleven, Camille Landais és Emmanuel Saez tanulmánya vizsgál.

Elméletileg nem világos persze, hogy valóban hatással van-e a sztárfocisták döntéseire az adózás. Legtöbbünkben megbújik azért némi naiv idealizmus arról, hogy a csapatok jellemzői ennél sokkal többet számítanak. Ezen még az olyan anekdoták sem változtatnak, mint például az arról szóló, hogy Cristiano Ronaldo 2009-es, a Manchester Unitedtól a Real Madridba történő átigazolásában fontos szerepet játszott az, hogy az Egyesült Királyságban 50 százalékos, Spanyolországban azonban – az úgynevezett Beckham-adókedvezménynek köszönhetően – csak 24 százalékos adót kellett fizetnie. Hasonlóan nem perdöntő, de látványos a magas jövedelmű focisták adókulcsa és az adott ország klubjainak európai tornákon elért összpontszáma közötti erős negatív összefüggés. Ez különösen azért meggyőző, mert az összefüggés sokkal erősebbé vált az Európai Bíróság 1995-ös Bosman-döntését követően, amely lehetővé tette, hogy több külföldi játsszon az európai klubcsapatokban, mint korábban (forrás: Keleven és szerzőtársai 3b ábra).

Egyes európai országok úgy gondolják, érdemes különféle adókedvezményekkel magukhoz csalogatni a külföldi játékosokat és más dolgozókat. Az adóreformok közül a már említett 2005-ös spanyol Beckham-adókedvezmény a leglátványosabb, amely szerint a 2004 után az országba szerződött külföldi dolgozóknak 24 százalékos, egykulcsos jövedelemadót kell fizetniük. Eközben a spanyol állampolgárok progresszív adót fizetnek, amelynek 45 százalék a legmagasabb kulcsa. Dániában 1995 óta – a kulcsfontosságú külföldi munkaerő országba csalogatása érdekében – a hazaiak 60 százaléka helyett csak 25 százalékos adót fizetnek a külföldi tudósok és focisták. Belgiumban 2002 óta az országba érkező focisták és kosárlabda-játékosok 4 évig komoly adókedvezményben részesülnek.

Kleven és szerzőtársai mind az egyes eseteket, mind egy 14 országból származó mintát megvizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy az adók nagysága erős hatással van a sztárlabdarúgók klubválasztására. Azt is kimutatták, hogy az alacsony adókulcsok különösen a legjobb focisták bevándorlását ösztönzik. A kevésbé tehetséges külföldi labdarúgók azonban nem járnak ilyen jól, mert az országba érkező sztárok kiszorítják őket a legjobb csapatokból.

Az eredmények megerősítik, hogy a magas jövedelmű külföldiek nagy adókedvezményei kedvező hatásúak az adott ország labdarúgása szempontjából, mert valóban több külföldi sztárt tudnak leigazolni a klubok. Ami viszont egy ország szempontjából jónak tűnik, az nem feltétlenül előnyös az Unió szempontjából. Mindez ugyanis egy fogolydilemmaként értelmezhető. Ha az országok olyan versenybe kezdenek, amelyben folyamatosan egyre alacsonyabb adókulcsokkal próbálják magukhoz csalogatni a magas jövedelmű mobil dolgozókat, akkor a végeredmény egyszerűen annyi lesz, hogy ezek az emberek alacsonyabb adókat fizetnek. Ha pedig sztárfocistákra, -tudósokra vagy -menedzserekre csak alacsonyabb adókat lehet kivetni, akkor kevesebb tér nyílik progresszív adóztatásukra, vagyis arra, hogy a nagyon magas jövedelműek keresményük arányában járuljanak hozzá a költségvetési kiadásokhoz. A magas jövedelmű külföldieknek nyújtott adókedvezmények feltehetően nem mozdítják elő az Unió egészének jólétét, és ha minden ország ilyen stratégiát követ, akkor valószínűleg egyik sem jön jól ki az adóversenyből.

A sztárokkal kapcsolatos eredményekből persze nem következik, hogy a teljes adórendszert harmonizálni kellene, mert más – kevésbé mobil – dolgozók esetében közel sem ilyen egyértelmű az adóverseny káros volta. A fogolydilemma problémát ugyanis az újabb kutatások szerint ellensúlyozhatja a piaci verseny erősödése, az állam hitelességének növekedése vagy a politikai gazdaságtani problémák enyhülése. A nagyon magas jövedelmű és igen mobil embereknek adott speciális adókedvezmények fogolydilemmája esetében viszont nincsenek ilyen ellentételező jótékony hatások, ezért ezen a téren indokolt lehet az uniós szabályozás.