Magyarországon az elmúlt évtized kevés alapjogi pozitívuma közé tartozik az információszabadság megerősödése. Az állam átláthatóságának alapjait az 1990-es években az Alkotmánybíróság és az első adatvédelmi biztos rakta le. A progresszív bírói ítéletekig azonban sok időnek kellett eltelnie, és előfordult, hogy a jogállam intézményei visszametszették az információszabadságot. (Például a második ombudsman a halapenz.hu és a rendőrökről készült fényképek ügyeiben.) Az is megesett, hogy nemzetközi jogi fórum döntése lendítette elő a közérdekű adatok megismerését: a Társaság a Szabadságjogokért kontra Magyarország ügy az első kimondottan információszabadság-győzelem volt a strasbourgi bíróság gyakorlatában.

Időközben a hazai bíróságok is kezdték a rangján kezelni az információk megismeréséhez fűződő alapvető jogot. Ezt jelezte sok más ügy mellett a Gripen vadászgépek megvásárlásával kapcsolatos pénzügyek nyilvánosságának kikényszerítése vagy éppen az állami cégvezetők fizetésének nyilvánosságáról hozott ítéletek. Ezek a perek jellemzően az állam pénzügyeinek átláthatóságát szolgálták, és tipikusan a titkolózó állam falaiba ütköző újságírókat segítették.

Az utóbbi időben azonban a TASZ által vitt perek sora zárult a korábbi határozatoktól eltérő eredménnyel. (A jogvédő szervezet tagjaként e sorok írója is részese volt több eljárásnak.) Az egyébként nem túl bonyolult ügyek különlegessége, hogy mindegyik ítéletet a Fővárosi Ítélőtáblán az információ- és sajtószabadságügyekben gyakran végső szót kimondó tanács hozta, amelyet Kizmanné Dr. Oszkó Marianne vezet. Érdemes egy pillantást vetni a döntések sorára.

A magyar állam többségi tulajdonában álló Magyar Villamos Művek Zrt. és az alá tartozó MVM vállalatcsoport komoly adóforintokból támogat sportot, kultúrát a társadalmi felelősségvállalás jegyében – például támogatást nyújt a Magyar Olimpiai Bizottságnak is. A szponzori szerződések nyilvánosságra hozatalát kérő újságíró keresetét az ítélőtábla kétes értékű technikai szabályokra alapozva utasította el – és bírálta felül az információszabadságnak kedvező elsőfokú döntést. Az ítélőtábla a többségi állami tulajdonban lévő MVM cégcsoportot több cég összességének tekintette, amin talán még a cégvezetők is meglepődtek, hiszen a társadalmi támogatásról szóló tájékoztatójuk is egyként kezeli a többfelé elágazó MVM polipot. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy bár a szerződések nyilvános, közérdekű adatok, de mivel a felperes nem külön-külön kérte a szerződéseket a több mint egy tucat cégtől, ezért azokat nem kell megismerhetővé tenni. A döntés azért nem elfogadható, mert egy – a bíróság számára könnyen megoldható – technikai problémára hivatkozva korlátoz alapjogot, márpedig ilyen akadályt bármikor lehet találni.

Az ítélőtábla a sávolyi motorversenypálya ügyében sem a nyilvánosságigényt preferálta. A történet ismert, hovatovább ismerős: az állam felelőtlen befektetésbe kezd, amitől még egy általa megrendelt, lesújtó tartalmú, külső szakértői döntés sem tántorítja el. A beruházás melletti kormánydöntés után a bíróság elé kerülő kérdés az volt, hogy van-e bármilyen érv a közpénzen fizetett szakértői anyag nyilvánossága ellen. A beruházás pénzügyi részével a teljesen állami tulajdonban lévő Magyar Fejlesztési Bankot bízták meg – amely formailag bank, valójában az adóforintokkal gazdálkodó állam befektetési csápja. A korábbi gyakorlat szerint az állam pénzügyeire és gazdálkodására nem lehet fátylat borítani az „üzleti titokra” hivatkozva.

A Sávoly-ügyben az ítélőtábla tanácsa új utat választott, és a „banktitok” fogalmára alapozta a a titkosításnak kedvező ítéletét. A döntés indokai mögött azonban feltűnő az üresség. Attól függetlenül, hogy melyik zsebből, kin keresztül, hová folyik a közpénz, nincs indoka annak, hogy az állam bankját egy állami garanciavállalással megvalósuló nagyberuházáskor ne tekintsük annak, ami: közpénzt felhasználó állam részének. A bíróság azonban nem így döntött, az eredmény pedig egy új kiskapu nyitása az államnak és egy nyilvánosság ablak-befalazása a polgárok előtt.

Hasonló szellemben ítélkezett ugyanez a tanács, amikor a parlamenti pártok bújtatott pártfinanszírozásának kérdésében kellett volna rendet tennie. Gyakorlattá vált, hogy a Magyar Fejlesztési Bank kedvező feltételekkel nyújtott hitelt a pártoknak. Egy újságíró e hitelek részleteire volt kíváncsi, és a pártoktól kért felvilágosítást az ügyben. Az ítélőtábla arra az álláspontra helyezkedett, hogy a pártok nem látnak el közfeladatot, ezért nem kötelezhetők úgymond magánpénzügyeik felfedésére. Ez a tétel azonban tarthatatlan. A pártalapítás részben az egyesülési jogon alapul, ebből azonban nem következik, hogy pusztán a magánautonómia részeként tekintsünk a pártokra. A pártok alkotmányos feladata egyértelmű: a népakarat alakítása és kifejezése az Országházban és azon kívül. A pártok tevékenységének szabályozása arra épül, hogy nem magánvállalkozások: a transzparencia és a demokratikus működési követelmények elfogadottak a magyar alkotmányjog szerint. Ezért a pártok működését befolyásoló pénzügyi segítség biztosan nem magánügy. Ezzel szemben a táblabírák szerint a pártok finanszírozása, sőt azok adópénzzel segítése ahhoz hasonlatos, mint amikor a polgárok hitelt vesznek fel lakás- vagy gépkocsivásárláshoz.

A jogerős ítéletek riasztó jogalkalmazási tendencia első elemei lehetnek. E szerint a bíróságok feladata a titkolózó állam védelme. Úgy tűnik, mindig található jogszabályi hivatkozás a nyilvánosság ellen. A döntések azonban nem tudják elfedni azt, hogy a jogalkalmazás az alkotmányos jogok félreértelmezésén alapul. A közérdekű adatok kiadása iránti perek alapjogi jellemzője, hogy mindig egy gyengébb fél és az erőpozícióban lévő állam között zajlik, akkor is, ha az utóbbi cégnek vagy vagy banknak álcázza magát. A bíróság az említett esetekben nem jól értelmezte a helyzetet: vagy már az erőkülönbséget sem ismerte fel, vagy az erősebb félhez húzott. Ha a bíróság így jár el, akkor éppen a legfontosabb szempontot hagyja figyelmen kívül: azt, hogy egy alkotmányos alapjog állami korlátozásáról mondja ki a végső szót.