Az óriási nyugdíjsiker tényezői
Nemzetközi tapasztalatok szerint a döntési szabályok nagyságrendileg 30 százalékponttal képesek befolyásolni a nyugdíjkonstrukciókat igénybe vevők arányát. A magyar adminisztratív szabályok hatása ennél magasabb lehetett.
A kormányzati kommunikáció természetesen nem mondott le arról, hogy az állami nyugdíjrendszerbe átlépők nagy arányát a Fidesz gazdaságpolitikájának támogatásaként értelmezze. A „nyugdíjvédelem” kritikusai viszont a „zsarolást” és az állam irányába lejtő módon kialakított adminisztratív feltételeket tartják az átlépések fő okának. Nehéz számszerűsíteni, hogy pontosan mekkora szerepet játszott az állami nyugdíj elvesztésétől való félelem vagy a kies Fiumei út mérsékelt vonzereje a döntésben. A külföldi eredmények alapján viszont adható nagyságrendi becslés az adminisztratív feltételek ilyen döntésekre gyakorolt hatásáról.
A közgazdászok hagyományosan az olyan ösztönzők hatásaival foglalkoztak, amelyek itt a nyugdíjszabályokban jelentkeznek: az emberek kiszámítják, hogy várhatóan magasabb nyugdíjat kapnak-e az állami rendszerben, és ez alapján döntenek. Az ilyen modellekben szereplő emberek persze egyáltalán nem buták, sőt: képesek figyelembe venni, hogy negyven év alatt megváltozhatnak a szabályok vagy a demográfiai trendek. Mi több, döntésükben még az adminisztratív szabályok hatásai is megjelenhetnek: ha például a magánnyugdíjban maradás haszna csak 1000 forint számukra, akkor valószínűleg az állami nyugdíj mellett döntenek, mert a BKV-jegyek költsége és a sorban állással elvesztegetett idő ennél többet érhet számukra. Vagyis az adminisztratív szabályok a racionális emberek viselkedésére is hatással lehetnek, de a fontos döntéseknél ez a hatás minimális, mert csak kevés ember esetében feltételezhető, hogy a két alternatívából származó kifizetés különbsége mondjuk 5000 forint alatt marad.
Több forrásból származó empirikus megfigyelés bizonyítja azonban, hogy rendkívül nagy hatással van a döntésekre az adminisztratív szabályok pontos kialakítása, különösen az alapbeállítás (default), vagyis az az eset, amikor valaki nem csinál semmit. A „hagyományos” ösztönzők mellett ugyanis fontos szerepe van annak is, hogy milyen módon alakítják ki a döntés struktúráját. A struktúra kialakítását Thaler és Sunstein nagy hatású ismeretterjesztő könyvében döntési architektúrának nevezi, és ennek befolyásolását nudge-nak, amit „gyengéd oldalba bökésnek” fordít a szótár.
Ezek a szerzők több érdekes eredményt is leírnak arról, hogy milyen hatással van a döntési architektúra az emberek nyugdíjjal kapcsolatos választásaira. Az Egyesült Államokban például a dolgozók eldönthetik, hogy fizetésük mekkora részét teszik félre nyugdíjaséveikre, és ezt a munkáltatók egy bizonyos összegig (mondjuk a fizetés 6 százalékáig) kötelesek kiegészíteni további 50 százalékkal. Nyilvánvaló, hogy ezt szinte mindenkinek érdemes igénybe vennie. A probléma, hogy az emberek nem automatikusan kerültek be egy-egy ilyen nyugdíjprogramba, hanem adminisztratív erőfeszítéseket kellett tenniük. Nos, az ilyen nyugdíjkonstrukcióra jogosult amerikaiak 30 százaléka nem iratkozott be egy konstrukcióba sem. Az Egyesült Királyságban olyan konstrukciók is vannak, amelybe a munkavállalónak semmit nem kell befizetnie (és így szó szerint mindenkinek érdemes igénybe vennie), a munkaadó viszont befizet a számlájára. Ehhez azonban ki kell tölteni a belépési nyilatkozatot, mely a jogosultak 51 százalékát akadályozta meg az ingyenebéden való részvételben.
Az adminisztratív szabály megváltoztatásának hatása drámai. Madrian és Shea vizsgálata szerint amikor az újonnan belépő dolgozóknak aktívan be kellett lépniük egy-egy – a munkáltató által is támogatott – nyugdíjpénztárba, akkor ezt az akadályt 20 százalékuk vette sikeresen 3 hónapon belül, és 65 százalékuk 3 éven belül. Ezután megfordították a szabályt, minden új munkavállaló automatikusan belépett a pénztárba, és akkor kellett nyilatkozatot kitöltenie, ha nem akart tag lenni. Ilyen körülmények között három hónap alatt az új munkavállalók 90, három év alatt pedig 98 százaléka lett tag: vagyis az automatikus belépés (és opcionális kilépés) hatására gyorsabban léptek be az emberek a nyugdíjpénztárakba, és végül több tag is lett. Hasonló mértékben hat az adminisztráció egyszerűbbé tétele is. Amikor egy vállalatnál egyszerűbbé tették a belépési nyilatkozatot (a korábbi számos kérdés helyett ki kellett pipálni az igent), a munkakezdés utáni négy hónapban belépők száma 9-ről 34 százalékra nőtt.
Ezek az empirikus eredmények azt mutatják, hogy a „gyengéd oldalba bökések” hatása igen nagy a nyugdíjhoz hasonló fontos, de bonyolult és csak a távoli jövőben hatással járó döntések esetében. A fenti eredmények alapján a választási architektúra viszonylag kisebb változtatásai 30 százalékponttal növelték meg a nyugdíjpénztárba belépők arányát.
Vajon ez az arány kisebb vagy nagyobb a magyar nyugdíjpénztári döntésben? Több érv szól amellett, hogy inkább nagyobb, mint kisebb. Egyrészt a jelenlegi döntési helyzetben sokkal nagyobb volt a bizonytalanság, mint az amerikai biztosítások esetében. Az állami rendszer szabályai nem voltak kidolgozva, így az sem volt világos, hogy mit ígért az állam, nem beszélve arról, hogy mi lesz a helyzet 30-50 év múlva. Másrészt a probléma jellege is eltérő: miközben elég egyértelmű, hogy érdemes belépni a nyugdíjrendszerbe, az sokkal kevésbé egyértelmű, hogy állami vagy magánnyugdíjat érdemes választani. Az empirikus eredmények azt mutatják, hogy a bizonytalanság növekedése és a probléma átláthatatlansága növeli annak esélyét, hogy az emberek nem hoznak aktív döntést. Harmadrészt, eufemizmus gyengéd oldalba bökésnek nevezni azt, ami itt történt: a nyugdíj-igazgatóság igen rövid határidőn belüli meglátogatása azért komolyabb erőfeszítést igényel, mint munkáltatónk gazdasági osztályának felkeresése.
Mindezek alapján az valószínűsíthető, hogy önmagában a pálya adminisztratív lejtésének hatása legalább 30 százalékban befolyásolta az állami nyugdíjpénztárban maradtak arányát; vagyis érdemi hatással volt az ebből származó költségvetési bevételre. Ez persze csak aláhúzza azt, hogy a kommunikációval, az ösztönzőkkel és az adminisztratív szabályok kialakításával a kormány olyan döntést „hozatott” meg több százezer emberrel, amit nem választottak volna, ha kevésbé lejt a pálya. Nos, ez szöges ellentétben áll a libertáriánus paternalizmussal, amely úgy próbálja kialakítani a döntés architektúráját, hogy az emberek minél nagyobb arányban válasszák azt, amit akkor választanának, ha teljesen racionálisak lennének. A „nyugdíjvédelem” módja ennél sokkal súlyosabb paternalizmust jelent; olyat, melyet az emberek döntési szabadságát tiszteletben tartó kormányok nem szoktak alkalmazni.