A szakmai munka minőségét jelzi, hogy a március 9-én nyilvánosságra hozott alkotmánytervezetet három munkanap elteltével átdolgozott formában nyújtották be a kormánypártok az Országgyűlésnek.

Tartalmi kifogásaink közül elsőként az anyáknak biztosított többletszavazati jogot említjük, amely alkotmányjogilag egyszerűen minősíthetetlen. Jogállamban sehol sem vezették be, legfeljebb politikaelméleti eszmefuttatásokban bukkan fel, hiszen valamennyi alkotmányos demokrácia nélkülözhetetlen előfeltétele a választójog egyenlősége, az „egy ember – egy szavazat” elve, ami egyúttal a jogegyenlőség egyik kifejezése. A tervezet a jövő nemzedékek érdekeivel indokolja a jogállami elvek megszegését, holott ez a kategória a közjogban nem a gyermekekre, hanem a még meg nem fogant emberekre utal. Ráadásul az az előfeltevés is megkérdőjelezhető, amely szerint a szülő (pontosabban: az anya) és a gyermek között feltétlen és örök érdekegyezés lenne, illetve hogy az anya feltétlenül a gyerek érdekeit képviselné a választói döntésével.

Az alaptörvény társadalomképét tükröző szabály, hogy a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni. A rendelkezés szellemisége a jogfejlődés igencsak megkérdőjelezhető irányzatait követi, az alkotmányosság tekintetében aligha példamutató Kínában például néhány hete nyújtottak be egy olyan törvényjavaslatot, amelynek értelmében a szülők beperelhetik gyermekeiket, ha nem látogatják őket kellő rendszerességgel. A nők mai társadalmi szerepének sokszínűségéről is keveset hallottak az alkotmányozók, úgy tűnik, ők inkább a tradicionális közösségek hívei, hiszen például azt szorgalmazzák, hogy a nők korábban mehessenek nyugdíjba.

A képviseleti demokrácia elveivel ellentétes az új alkotmánynak az a rendelkezése, amely a Költségvetési Tanács jóváhagyását kívánja meg a költségvetés elfogadásához, mégpedig úgy, hogy ennek elmaradása esetén a köztársasági elnök feloszlathatja a népszuverenitás elsődleges letéteményesét, az Országgyűlést. Ily módon az államfő kezébe kerül a legfőbb népképviseleti szerv sorsa feletti döntés.

Elfogadhatatlan az állam világnézeti semlegességének vállalt felrúgása, ami a normatív erővel felruházott, nemzeti hitvallásnak nevezett preambulum mellett több helyen a normaszövegből is nyilvánvalóvá válik.

Az egységes magyar nemzetre való utalásnál problematikus, hogy nem válik világossá, a kulturális vagy a politikai nemzet egységére gondolnak-e a szövegezők. E különbségtétel amiatt lenne fontos, hogy ne sérüljön az ország területén élők egyenlősége.

Kifogásolhatóak azok a rendelkezések is, amelyek, noha nem állnak szemben a jogállamiság elveivel, nem ellentétesek nemzetközi elvárásokkal, és számos országban működő intézményi megoldásokat hoznak létre, de ezt úgy teszik, hogy a jogvédelem, a hatalommegosztás és az alkotmányossági garanciák korábban már elért szintjének csökkenését eredményezik. Ilyennek nevezhető az Alkotmánybíróság hatáskörének további lendületes szűkítése (a legfájóbb a konkrét egyéni jogsérelemhez nem kötődő indítványozási jog megszüntetése) és a specializált adatvédelmi, kisebbségi és környezetvédelmi ombudsmani tisztségek felszámolása. Igaz, hogy az alkotmánybíráskodáshoz nem nélkülözhetetlen az a széles hatáskör, amellyel a jelenlegi testület élhetne (ha lenne hozzá bátorsága), s hogy az ombudsman intézmény nem feltételezi a független szakosodott biztosokat, csakhogy itt olyan exportképesnek bizonyult, hungarikumnak tekinthető intézményekről van szó, amelyekre méltán lehettünk büszkék.

Az új rendszerben az alapvető jogok immáron egyetlen „biztosa különös figyelmet fordít a jövő nemzedékek érdekei, valamint a hazai nemzetiségek és népcsoportok jogainak védelmére”. Az indokolás szerint a „feladatkörébe tartozik a jövő nemzedékek érdekeinek és a hazai nemzetiségek és népcsoportok jogainak védelme”. Ha felidézzük az egységes biztos elvét régóta képviselő Szabó Máté cigánybűnözésre vonatkozó szavait, kétségünk lehet a figyelem elégséges voltával kapcsolatban. Emellett értelmezhetetlen az, hogy bár megszüntetik az adatvédelmi biztos intézményét, a továbbiakban a személyes adatok védelmének és a közérdekű adatok nyilvánosságának érvényesüléséért egy „független hatóság” felel majd. Független hatóság ugyanis nem igazán képzelhető el.

Az alkotmányozók elismerik, hogy alapjogokra szükség van, mégis súlyos jogkorlátozások kerültek be a szövegbe. Például a személyi szabadságnál kifejezetten szerepel az attól való „végleges megfosztás” lehetősége, ami az úgynevezett tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést takarja. Mértékadó értelmezések szerint ez az emberi méltósághoz való jog elfogadhatatlan korlátozását jelenti.

A súlyos tartalmi aggályok mellett a szöveg bornírtsága miatt is megfogalmazhatók fenntartások. Az új alaptörvény tervezete például szembeszáll a magyar nyelvre leselkedő vélt veszélyekkel, és az idegen szavakat száműzi az alkotmány szövegéből, továbbá leporol néhány történeti elnevezést is. Így lesz a preambulumból „Nemzeti hitvallás”, a klónozásból „egyedmásolás”, a paragrafusokat pedig „cikkekre” kereszteli át. A szöveg a nemzeti és etnikai kisebbség elnevezés helyett a „hazai nemzetiségek és népcsoportok”, a megyék helyett a „vármegye”, a kétharmados törvény helyett a „sarkalatos törvény”, Legfelsőbb Bíróság helyett a „Kúria” kifejezéseket használja. Az interpellációt ugyanakkor nem tartották kigyomlálandónak a szigorú ítészek.

Mindazonáltal a népcsoport kifejezés például némi bizonytalanságot okoz a tekintetben, hogy egyáltalán a kisebbségekre értendő-e, s ha igen, melyekre (etnikai, szexuális orientáció szerinti csoportokra stb.). Növeli a zavart, hogy megmaradt a régi szövegből a népcsoportok „államalkotó tényezővé” emelése, mert eddig ezt a szabályt nem sikerült megfelelően alkalmazni vagy akár értelmezni. Az is elgondolkodtató, hogy amíg a magyar alkotmány a magyar nyelvet „védi”, más nemzetek nyelvét mégis milyen módon „tartja tiszteletben”, illetve hogy ezen, más nemzetek sorába beleértendőek-e a norvégok, skótok, ne adj’ isten, az izraeliek? A tiszteletben tartott nyelvek között az első változatban még a nemzetiségek és a népcsoportok szerepeltek, a másodikban már (egyetlen előfordulásként a tervezetben) a „nemzeti és etnikai kisebbségek”. Az indokolás utal rá, a normaszövegből azonban kimaradt a kisebbségek kollektív jogainak biztosítása is.

A tervezet történelmi csúsztatásokat tartalmaz. Nézzük például a következő idézetet: „Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.” Mivel vitatható, hogy ez valóban 1011-ben történt-e, így ha vidámabb kedvünkben lennénk, inkább azt javasolnánk, hogy dátumozzák vissza az alaptörvényt 2000-re. Az első változatban még az a meghökkentő mondat is szerepelt, hogy „a mai szabadságunk a világkommunizmust halálra sebző 1956-os forradalmunkból és szabadságharcunkból sarjadt ki”. A történészek nem tulajdonítanak ilyen érdemeket 1956-nak. Csak találgatni lehet, vajon e szakma képviselőivel tartott konzultáció nyomán módosult-e a szöveg a két változat közötti napokban.

Tanulságos, hogy a történelmi hivatkozásokban gazdag új alkotmány nem említi 1989-et és a jelenlegi közjogi rendszer közvetlen előzményét jelentő 1946. évi I. törvényt sem. Ugyanakkor kijelenti: „Hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát (sic!) 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” A harmadik Magyar Köztársaság létrehozásában szerepet vállaló Fidesz ma már nem ismeri el az október 23-i nemzeti ünnep indokai között az 1989-es események jelentőségét, köztük a köztársasági alkotmányátalakítás október 23-i kihirdetését.

Felhívnánk a figyelmet arra, hogy ha „a címer és zászló történelmileg kialakult más formák szerint is használható”, akkor az nyilván az 1949-es vagy 1957-es címerre is értendő, de felmerülhet a Monarchia címerábrázolásainak alkalmazása is. Persze a szöveg utalhat arra is, hogy a köztársasági elnök jelenleg is különösebb magyarázat nélkül használ a hivatalostól eltérő címert.

Nem tudni, honnan vették a szöveg írói, hogy „Magyarország első egységes” alkotmányának szövegét fogalmazzák. Ez azért is különös, mert szemben e kifejezés második előfordulásával, a szöveg korábbi változatában a Nemzeti hitvallás című fejezetben leírt mondatban vessző szerepelt az „első” és az „egységes” elemek között. Ez azt jelenti, hogy az új alaptörvény szövegezői nemcsak a hatályos 1989-es alkotmány egységes jellegét tagadják, hanem egyenesen alkotmány mivoltát is. (Ugyanakkor, mint említettük, annak jó néhány rendelkezését átvették.) Egyébként az „egységes” jelző tartalma is rejtély, hacsak nem arra gondoltak az alkotmányírók, hogy a hatályos szöveg fejezetekre tagozódik.

Ugyancsak talány, hogy vajon milyen alkotmányos szinten elhárítandó veszélyre utal az alkotmány, amikor az első változatban a „nemzeti hitvallás”, a másodikban a normaszöveg részeként védelem alá helyezi a „siketek és a némák jelnyelvét, mint a magyar kultúra részét”, valamint amikor megtiltja a „fajnemesítést célzó gyakorlatot”.

Noha futurisztikusságában rokonszenves kép elevenedik meg a szemünk előtt az olvasáskor, ám alkotmányos szabályként kissé nehezen értelmezhető az a rendelkezés, amely szerint „az állam működésének hatékonysága, a közszolgáltatások színvonalának emelése, a közügyek jobb átláthatósága és az esélyegyenlőség érdekében törekszik az új műszaki megoldások és a tudomány vívmányainak alkalmazására.”

Az alkotmány végére odakerül a Nemzeti együttműködés nyilatkozatának címmondata is: „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” Egyvalami ugyanakkor biztosnak látszik: az új alaptörvény nem szolgálja ennek az egyetértésnek a kialakítását, mert sokunk számára korlátozhatja a jó életre és a boldogságra való törekvés feltételeit, az egyéni választás lehetőségeit.

Közjogi különlegesség, hogy bár az alkotmány utolsó sora szerint a „2010. április 25-én megválasztott Országgyűlés képviselői” a meghaladottá vált világnézeti semlegesség béklyóitól megszabadulva „Isten és ember előtti felelősségük tudatában” állapítják meg az új alkotmány fenti szövegét, új értelembe helyezve az Országgyűlés mint „Magyarország legfőbb népképviseleti szervének” kollektív jellegét, felsorolják az igennel szavazó képviselőket.

A hamarosan kiemelt közjogi értékké váló dokumentum nem mindenki számára sorolható be a Nemzeti hitvallás fejezetben szereplő „büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira” kitétel hatálya alá. Olyan országban élünk, amelyre sokak közülünk egyre kevésbé lehetnek büszkék.