Manapság a kelet-európai múzeumok látogatóinak egyik legszembeszökőbb élménye a nemzeti múzeumokban tapasztalható, a történeti tárlatokat jellemző viszonylagos szerénység és visszafogottság. A varsói, prágai vagy budapesti nemzeti múzeumok a hagyományos kiállítási technikákat részesítik előnyben, és tartózkodnak attól, hogy hagyományos tárgyukról, a nemzeti identitásról és történelemről egyértelmű, világos és határozott állításokat tegyenek. Habár ezek továbbra is a külföldi turisták és szervezett iskolai csoportok kedvelt látogatóhelyei, a szponzorok és látogatók figyelme egyre inkább az új típusú intézmények felé fordul a régióban.

A nagyközönséget, továbbá jelentős közpénzt vagy magánbefektetést jó néhány újonnan alapított vagy legalábbis új alapokra helyezett kelet-európai múzeum vonz: a Varsói Felkelés Múzeuma, Jugoszlávia Történetének Múzeuma, a vilniusi Népirtás Áldozatainak Múzeuma, vagy az újraalapított Román Paraszt Múzeuma Bukarestben.

E látványos különbség nem csupán a közönség vagy a történelem- és kultúrpolitika alakítóinak érdeklődéséről árulkodik. A kelet-európai térségben terjedő kommunizmusmúzeumok központi szerepet töltenek be egy erőteljes, a nemzeti történelemről alkotott átfogó vízió megteremtésében.

Ezek a múzeumok előszeretettel élnek az elborzasztás eszközeivel. A budapesti Terror Háza látogatóinak ismerős élménye a föld alatti kínzókamrába tett utazás. A Népirtás Áldozatainak Múzeuma Vilniusban, mely egy korábban a KGB és a Gestapo által is használt épületben kapott helyet, különös figyelmet szentel a kommunista kivégzőcella rekonstrukciójának. Két további balti múzeum, a rigai és tallinni megszállás múzeumai szintén a szovjet korszak szörnyűségeit hangsúlyozzák, deportálásokat, nemzeti elnyomást és tömeges kivégzéseket mutatva be. A kommunizmus történetének legismertebb romániai kiállítóhelye, a máramarosszigeti múzeum elsőként megnyitott terme a Fekete Szoba néven bemutatott, feltételezett kínzókamra volt.

A múzeumok célja azonban nem egyszerűen a kommunista uralom brutális és barbár mivoltának bizonyítása. A kommunista rendszereket úgy jelenítik meg, mintha azok pusztán erőszak és kényszer segítségével jöttek volna létre, és maradtak volna fönn. A kommunista pártok uralma e társadalmak fölött így esetlegesnek tűnik föl, a „végzet akarataként”, olyan külső erők következményeként, melyekre az egyes nemzeteknek nem volt befolyásuk, ezért nem viselnek semmilyen felelősséget a diktatúrák tettei miatt.

A múzeumok nem csupán a kommunizmus történetéről tesznek állításokat. Létrejöttük általában az őket megteremtő kormányok vagy civil csoportok átfogó történelempolitikai tevékenységébe illeszkedik. A romániai kommunizmus hivatalos, elnöki nyilatkozatban történő elítélése 2006 decemberében, melynek során a kommunizmustörténeti múzeum terve megszületett, a felerősödő antikommunista szellemi és politikai környezet része volt. Az akkortájt gyorsan gyarapodó, a kommunista rendszer áldozatainak emlékét megörökítő, különböző társadalmi és egyházi szervezetek által emelt emlékművek a nemzeti méltóságért áldozatot hozó hősöknek mutatták be a halottakat, közvetlenül kapcsolódva így az első világháborús hősi halottak és a két világháború közötti Nagy-Románia kultuszához.

Az emlékműveket gyakran egyházi szertartás keretében leplezték le, kedvelt motívumuk pedig a kereszt volt. E felfogás a nemzet lényegét az (ortodox) egyházzal és az (összromán) állammal való szoros kapcsolatban vélte meghatározni. A Román Paraszt Múzeum éppen e nemzeti erényeket mutatja be, mint öröktől fogva létezőket. A kiállítás egy időtlenként és változatlanként elképzelt keresztény paraszti kultúrát jelenít meg, a kommunista rendszert téve felelőssé ennek elpusztításáért. A kommunista diktatúra így az egyházával és államával egybeforrt nemzeti történelem harmonikus folytonosságában beállott brutális törésként ábrázolható.

A 2005-ben Lengyelországban megválasztott Jog és Igazságosság pártja szintén nagy hangsúlyt fektetett egy átfogó emlékezetpolitikai program kidolgozására. Ennek célja a lengyel nemzeti büszkeség erősítése volt, melyben nagy szerepet kapott az egyes történelmi korszakokban a nemzet szabadságáért küzdő hősök tisztelete. E felfogás értelmében a kommunista rendszer nem volt más, mint a lengyel nemzetet időről időre elnyomó külső hatalmak egyike. Az ezt az emlékezetpolitikát kidolgozó lengyel kormány vetette föl a Szabadság Múzeum ötletét, mely a lengyel történelmet mint a nemzet lényegi tulajdonsága, a szabadságszeretet és az azért való küzdelem állandóan visszatérő megtestesüléseként ábrázolta volna. Lengyelországban ez a koncepció lassanként átadja a helyét a nemzeti történelem kiegyensúlyozottabb szemléletének. A készülő Lengyel Történeti Múzeum terve már fontosnak tartja a távolságtartást a mártírok és hősök idealizált képétől, valamint a morális kötelezettségvállalást a nemzeti történelem vitatható vagy szégyenteljes fejezeteivel való őszinte szembenézésre.

Magyarországon nem látszik ehhez hasonló kultúrpolitikai szándék. A nemzeti történelem és identitás hivatalos kereteit továbbra is a Terror Háza Múzeum születésekor kikristályosodó emlékezetpolitika határozza meg. A budapesti Terror Háza a magyarok nemzeti büszkeségét helyreállítani szándékozó átfogó történelempolitikai program részeként jött létre, melyet az államalapítás ezeréves évfordulójának megünneplése, valamint a Szent Koronának a Nemzeti Múzeumból az Országgyűlés épületébe történő átszállítása határozott meg. A 2000. év ünnepségei a magyar állam folytonosságát egyfajta sajátos nemzeti partikularizmus és keresztény-klerikális historizálás metszéspontjában vélték megragadni. A korona átszállítása jól mutatta a szándékot, hogy a modern magyar állam történetének kezdetét a középkori keresztény királyság megalapításához kössék. A Sacra Corona új helye a Parlament előcsarnokában azonban azt is jelezte, hogy akkori vezetői a jelenkori magyar államot is a személyek feletti korona alattvalójának tekintették. Eltekintve e felfogás riasztó jogkövetkezményeitől, az aktus a magyar történelem e sajátos tárgyát, a keresztény államot az időbeli változásoktól érintetlen, a nemzet legmélyebb vágyaiban örökké élő, történelemfeletti időtlen absztraktumként ragadta meg.

A kommunizmus múzeumai sajátos szerepet töltenek be a nemzeti büszkeség efféle emlékezetpolitikájában. A kommunista diktatúrák értelmezését is magukba foglaló kortárs kelet-európai történelempolitikák a nemzetet mint örökkévaló létezőt, bizonyos állandó értékek és erények meghatározott halmazát mutatják be. A nemzet történelme ebben a felfogásban törekvés e tulajdonságok megjelenítésére és kiteljesítésére. A nemzeti történelem szégyenteljes időszakai a különféle külső erők által okozott sajnálatos történelmi véletlenek. A nemzet e misztikus felfogásának megalapozásában alapvető szerepet játszik, hogy a kommunista rendszereket úgy mutatják be, mintha azokat a nemzeti történelmen kívül álló erők teremtették volna meg, és csupán a rémuralom miatt maradhattak volna fönn. Amennyiben a kommunista diktatúrákat sikeresen el lehet szigetelni, mint a nem nemzeti történelem eseményeit, lehetségessé válik annak kijelentése, hogy valóban létezik a nemzet egészét jellemző időtálló, még a kommunizmus alatt és ellenére is változatlan tulajdonságok összessége.

Paradox módon azonban az önmagukat a történelembe tekintőnek tartó, a múlt hagyományait hangsúlyozó emlékezetpolitikák mindenféle történelmi tudat alapjának, az időbeli változásnak a tagadásából eredő, mélységesen ahistorikus politikai kultúrát teremtenek meg.