A családpolitikáknak sokféle célja lehet: elsősorban a gyermekek és a gyermekes családok jólétének biztosítása, a gyerekes családok szegénységének csökkentése; másrészt – és ez az, ami az Európai Uniónak egyre fontosabbá válik – a nők és a férfiak közötti egyenlőtlenségek csökkentése és a nők munkavállalásának elősegítése. Harmadrészt cél lehet a gyermekvállalás ösztönzése: már az 1920-as évek óta viták folynak arról, hogy miféle eszközei vannak az államnak a születésszám befolyásolására. További cél lehet – mint minden szociálpolitikánál – bizonyos társadalmi rétegek általában vett megerősítése, adott esetben szavazatok szerzése. Az nyilvánvaló, hogy ezek a célok a források szűkössége miatt ütközhetnek egymással, és ezért minden kormány igyekszik meghatározni a prioritásokat.

Az első Fidesz-kormány családpolitikája egyértelműen a középosztálynak kedvezett azzal, hogy visszaállította a Bokros-csomag által eltörölt gyedet, amely a munkavállaláshoz kötött gyermeknevelési támogatás; azzal, hogy a gyermekek után járó adókedvezmények mértékét felduzzasztotta; és nem utolsósorban azzal, hogy hagyta, hogy az alanyi jogon járó gyes és családi pótlék elinflálódjon. Nem meglepő tehát, hogy az eddig megtett családpolitikai lépések ismét ebbe az irányba mutatnak. Az eddig megjelent dokumentumokból úgy tűnik, hogy a fenti célok közül az utolsó, a gyermekvállalás ösztönzése a legfontosabb a második Orbán-kormány számára. Az is látszik azonban, hogy a születés- és családbarát politika, amit a Fidesz és még inkább a KDNP hangsúlyoz, nem általában célozza a gyermekvállalás ösztönzését, hanem egy bizonyos réteg magasabb gyermekvállalási hajlandóságát kívánja elérni. A cél a jobb módú, „jól funkcionáló” családok ösztönzése a gyerekvállalásra. Ezt 2002 előtt és most is úgy fogalmazza meg a Fidesz, hogy azokat a családokat kívánja támogatni, akik „dolgoznak, és gyerekeket is nevelnek”. Ezzel a frázissal eltakarni igyekszenek azt, ami az eddigi intézkedésekből pedig nyilvánvaló: a dolgozó szegények népes táborát nem kívánják támogatni, csak azokat, akiknek a munkajövedelme az átlagot meghaladja. Azok a családok pedig, amelyek nem férnek hozzá a munkapiachoz, a közmunkaprogram leépítése, valamint a segélyek és családi ellátások indexálásának elmaradása miatt még nagyobb nyomorba süllyednek.

A Fidesz–KDNP ellenzékben mindvégig ígérte azt, amit most végrehajtott: a Gyurcsány-kormány által lefaragott (illetve részben a családi pótlékba beépített) családi adókedvezmény visszaállítását. Az adókedvezmény célja a nyilatkozatok szerint elsősorban a gyermekvállalás ösztönzése, amellett hogy ezeknek az eszközöknek általában is „munkára ösztönző” hatást tulajdonítanak. A demográfusok egy része óvatosan lelkesedik: előfordult az utóbbi ötven év történetében, hogy egy-egy „radikális” családpolitikai lépés valamelyest pozitív hatással volt a gyermekvállalási kedvre. Ugyanakkor azt mintha elfelejtenék, hogy ezek a hatások – komplex családpolitika hiányában – csupán rövid távon érvényesültek. Különösen így van ez, ha sok az egyéb politikai és gazdasági bizonytalansági tényező, amely a középosztályhoz tartozó (és legalacsonyabb gyerekszámot produkáló) családokat elriaszthatja a gyerekvállalástól.

Az új szabályozásnak megfelelően három vagy több gyerek és majd 500 ezer forint bruttó fizetés kell ahhoz, hogy egy család teljesen kihasználhassa az adóalap-kedvezményt. Azokban az országokban, ahol az adókedvezmények nagy súllyal szerepelnek a pénzbeli családtámogatások között, többnyire kompenzálják valahogyan az alacsony jövedelmű családokat: ez az ún. negatív jövedelemadó. Ilyenben a Fidesz nem gondolkodik, sőt, mivel az adójóváírás összege jelentős mértékben csökkent, még a többgyerekesek közül is sokan rosszabbul járhatnak az előző évhez képest. Ez tiszta beszéd: nem akarjuk az alacsony jövedelmű családokat, illetve az ő gyermekeik felnevelését támogatni. Sőt, mivel a kormánynak kimondott népesedéspolitikai céljai vannak az új családpolitikai rendszerrel, az is kimondható, hogy az ideálisnak elképzelt  gazdagabb családokban szeretnék elérni a gyerekszám növekedését, a szegényebbekben nem. És mivel a legszegényebbek között sok roma családot találunk, ahol (főként a szegregált telepeken) az átlagot meghaladó a gyerekszám, nyilvánvaló a kormány üzenete: a stabil fizetéssel rendelkező, „fehér” felső középosztály gyarapodását látná szívesen, minden értelemben.

A másik lényeges változás, hogy visszaállították a gyes időtartamát a korábbi három évre. Mint tudjuk, ezt a hároméves szent határt még az 1960-as évek végén rögzítették a döntéshozók, nem kis részben azért, mert az óvodák – akkor is – hároméves kortól voltak hozzáférhetőek, a bölcsődék férőhelyszámának radikális növelése pedig túl sokba került volna. Olyan érzésünk van, hogy ez a logika köszön vissza: szemben az OECD ajánlásával, szemben a nemzetközi trendekkel és az Európai Unió női foglalkoztatást serkentő programjával, az új kormány nem elsősorban a két- (netán egy-) éves kortól minden családnak hozzáférhető óvodában és bölcsődében, hanem az anyukák otthon tartásában gondolkodik. A gyesnek kimondottan munkára ellenösztönző hatását hangsúlyozzák a közgazdászok. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a férfiak és nők munkaerő-piaci egyenlőtlenségét tovább növeli. A Fidesz és a KDNP retorikája ugyanakkor azt is egyértelművé teszi, hogy nem támogatja azt, hogy a férfiak több „gondoskodó” munkát végezzenek otthon, amely pedig nemcsak a női munkavállalás, de a további gyerekek vállalásának is fontos feltétele volna.

Ugyanakkor az is látszik, hogy az EU-s retorika eljutott a Fidesz döntéshozóihoz. A „család és a munkavégzés összeegyeztetését szolgálja”, hogy a gyes mellett ismét csak részmunkaidőben (heti 30 órában) lehet dolgozni. Ezalól kizárólag az otthon végzett munka jelent kivételt, ebben az esetben nincs időkorlát. Ha a dolgok logikáját nézzük, tehát azt, hogy a gyes eredendően egy keresetpótló ellátás, akkor valóban nem helyes, ha mellette főállásban lehet dolgozni. Ha azonban azt nézzük, hogy ez az ellátás mára egy teljesen lezüllesztett, minimális havi apanázs az otthon maradó anyáknak, ami jelenleg a segélyek szintjén van, akkor már más a helyzet. A még a Bajnai-kormány által (a válságra hivatkozva) befagyasztott ellátás mind a mai napig 28 500 forint havonta. Asszony legyen a talpán, aki ebből eltartja a gyerekeit és magát, különösen ha a férjének sincs munkája. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy ez a plusz egyévnyi gyes fontos anyagi segítséget jelenthet azoknak a családoknak, ahol se munka, se bölcsőde nem áll a szülők rendelkezésére. A másik oldalról nézve: a jelek szerint a Fidesz–KDNP-kormány, miközben forintmilliárdokról mond le a gyerekek után járó adókedvezmény keretében, nem gondolkodik a gyes és a családi pótlék összegének növelésében, de még inflációhoz való igazításában sem.

Ellenkezőleg: a családi pótlék az utóbbi időben gyakorlatilag megszűnt univerzális ellátás lenni, és ez bizony lényegi változás. A szegényellenes intézkedések mintha nagykoalícióban valósulnának meg. Azt a Gyurcsány-kormány által bevezetett szabályt, miszerint a sokat hiányzó gyerekek szülei a családi pótlék felét – a jegyző ajánlására – természetben kapják meg, tovább szigorította az Orbán-kabinet: most már a teljes összeg visszatartható 50 óra hiányzás esetén. A pénzt egy számlán gyűjtik, és amint „megjavul” a gyerek, illetve családja végre betuszkolja őt az iskolába, a pénz ismét hozzáférhetővé válik – részletekben.

Habár az úgynevezett „feltételekhez kötött jövedelemtranszferek” nemzetközi irodalma ismer pozitív példákat arra, hogy pénzért sikeresen iskolában lehet tartani gyerekeket, a Világbank (a Tárki által tavaly májusban ismertetett) tanulmánykötetéből az is kiderül, hogy ez csak akkor működik, ha a jövedelmet nem elveszik, hanem egy új jövedelmet vezetnek be, méghozzá úgy, hogy számos ponton egyébként is megtámogatják az adott szolgáltatást. Ha a kormány valóban azt szeretné, hogy ne hulljanak ki az iskolarendszerből a gyerekek, akkor meg kellene vizsgálnia, mi a lemorzsolódás valódi oka: azt találná, hogy a legrosszabb szociális hátterű családok gyerekei kerülnek a legalacsonyabb színvonalú képzést nyújtó szakiskolákba, amelyek az utóbbi húsz évben az oktatási rendszer mostohagyerekei voltak. Liskó Ilona és mások kutatásaiból  kiderül, hogyan igyekszik a pedagógus, sokszor minimális szülői ellenállásba ütközve, hallgatólagosan „kitessékelni” a nehezen kezelhető, problémásnak ítélt gyerekeket az iskolarendszerből.

A lemorzsolódás megakadályozására alternatív pedagógiai módszerek bevezetésére, mentor-tanárokra, iskolai szociális munkásokra és pszichológusokra volna szükség az általános és a szakiskolákban. Még fontosabb lenne a szülőkkel való folyamatos kapcsolattartás és együttműködés. Ahelyett, hogy a kormány lépéseket tenne annak érdekében, hogy ezek a gyerekek otthonról hozott hátrányaikat ne vigyék tovább, inkább legitimálja a kialakult, nemzetközileg is példátlan helyzetet azzal, hogy leszállítani készül a tanköteles korhatárt 15 évre. Ezzel a lépéssel – mondhatnánk cinikusan – két legyet üt egy csapásra: megszabadítja a „szegény pedagógusokat” a „nevelhetetlen” gyerekektől, csökkenti az oktatási rendszer költségeit; másrészt, mivel a családi pótlék csak a tanköteles korú gyerekek után jár, megszabadul az iskolarendszerből idő előtt kihulló gyerekek után fizetendő családi pótléktól (amit persze már iskoláztatási támogatásnak hív, félreértések elkerülése végett).

Ezek az intézkedések összességében elkeserítően szegényellenesek, mi több: a szegény gyerekek esélyeit veszik el. Amellett, hogy rövid távon mélyítik a már meglévő nyomort, nem számolnak a hosszú távú következményekkel. Ezek közül a legsúlyosabb a szegregáció további növekedése, a folyamatos és mélyülő szakadék a gazdag és szegény családok között, amely a társadalom széthullásával, dezintegrációjával fenyeget már most is. Ennek tünete többek között az állam által fenntartott intézményekbe vetett bizalom (mint például a közoktatás) további gyengülése: ezeket az intézményeket még kevésbé fogják állampolgárként használni azok, akiknek a leginkább szükségük lenne rá.

A másik súlyos következmény, amivel – érthetetlen módon – nem számol a kormány: ha további tanulatlan rétegeket tol ki az iskolarendszerből anélkül, hogy rájuk bármiféle munkalehetőség várna, megélhetést nyújtó szociális rendszer híján egyedül a feketemunka és a bűnözés nyújthat számukra megélhetési alternatívát. A büntethetőség korhatárának leszállítása így különös jelentőséggel bír: el lehet tüntetni szem elől a szegény családból származó fiatalok egy részét.