Walter Bagehot Az angol alkotmány című klasszikus művében sokat idézett megkülönböztetést tesz az alkotmány hathatós és tiszteletre méltó része (efficient and dignified part of the constitution) között. „Minden alkotmánynak először tekintélyt kell nyernie, majd alkalmaznia kell a tekintélyét.” Az alkotmány tiszteletre méltó része „fölkelti és megőrzi a nép tiszteletét”, a hathatós rész pedig „működik és kormányoz”.1

A „whig” Bagehot konzervatív liberális volt, aki a koronát (a királynőt) és részben a Lordok Házát tekintette az alkotmány tiszteletre méltó részének. (A születés nemességének szimbolikus jelentősége van, mert megóv a pénzvallástól, a hivatal bálványozásától, s társadalmi stílust kölcsönöz, az élet öntudatlan méltóságát, amely másutt is előfordulhat, de az arisztokráciában meg kell lennie.) Noha a határok cseppfolyósak, a bagehoti felosztásban az alkotmány hatékony oldalát túlnyomó részben az alsóház testesíti meg. Az állam tiszteletre méltó vezetője a király(nő), hatékony vezetője a miniszterelnök. Ez az angol viszonyok apológiája az amerikai alkotmánnyal szemben. Mindennek föltétele, hogy a hatékony résznek ugyan modernnek és egyszerűnek kell lennie, de az alkotmánynak tartalmaznia kell egy „történelmi, bonyolult, magasztos, teátrális részt, amelyet a messzi múltból örökölt”.2

Bagehot könyve valaha az angol királyfiak tankönyve volt (olvastatták a leendő V. Györggyel), s egy szerző még a múlt század legvégén is tanúsította, hogy „a majdhogynem hivatalosnak tekinthető Royal Encyclopedia szerint semmi sem pótolta Bagehot nézeteit a monarchiáról”.3

De ez minket nem érdekel. Az azonban meggyőző, hogy az alkotmánynak tiszteletre méltó alapjának kell lenni, amelyet a nép elfogad. Az alkotmány ugyanis a nép megegyezése. Ahogy egy 1647–49-es alapszöveg címében olvasható: Agreement of the People.

De mi a tiszteletreméltóság? Abban egyetérthetünk Bagehottel, hogy jóval több, mint valamiféle ráaggatott, szimbolikus dísz. Úgy gondolom, hogy két egymástól független forrásból fakadhat. Az egyik valóban a régiség, amely egy történelmi nép alapítástörténeteiből és kontinuitásából veszi eredetét, a másik pedig magának a nép egyetértésének, széles körű beleegyezésének a ténye. A tiszteletre méltó rész tehát feloszlik egy múltbeli és egy jelen idejű tagra. (Ha nem is föltétlenül a régiségnek, de a tartósságnak, időtállóságnak ugyanakkor szerepe van a hatékonyság tekintetében is, mert kiszámítható, szilárd viszonyokat teremt.)

A régiség jelentőségét a modern politikai konzervativizmus megalapítója, Edmund Burke világította meg: „Az állam társas viszony (partnership)… Az efféle társaság céljai csak számos nemzedék elmúltával érhetők el; nem csupán maguk az élők, hanem az élők, a már holtak s a még meg nem születettek közötti társas viszony ez.”4 A sok nemzedék – holt, élő és eljövendő – közös vállalkozásának ez az organikus szemlélete annyiban modern, hogy a múlt (a „holtak”) előjogait nem megváltoztathatatlan, ahistorikus és kötelező erejű hittételekre, hanem a jóval gyöngébb, esetlegesebb, historikusabb hagyományokra alapítja. A múltat, a jelent és a jövőt már nem „egyetlen közös történelmi horizont fogja át”.5

Természetesen a múltbeliség így is konfliktus alapja lehet, amint az látható Tom Paine híres válaszából e koncepcióra: „Minden kornak és minden nemzedéknek ugyanazzal a szabadsággal kell rendelkeznie saját törvényei megalkotására minden ügyben, mint a megelőző koroknak és nemzedékeknek. A síron túli kormányzás önző és öntelt igénye a legnevetségesebb és legorcátlanabb zsarnokság.”6

A rejtett konfliktusnak azonban nem kell szükségképpen kiéleződnie a diakronikus és a szinkronikus, az ellentétre kihegyezve „jobboldalinak” és „baloldalinak”7 , maradónak és haladónak, múltba merülőnek vagy jövőt fürkészőnek nevezhető modell között. Egy alkotmány – mint az állam közjogi és politikai működésének polgárai által elismert alapvetése, főszabályozása – fogalma szerint nem lehet irányzatos. Ha az „élők” egyetértését, széles körű beleegyezését tartjuk szem előtt, akkor ebből a „dignified part”, a tiszteletre méltó rész modern tagjának minimalizmusa és a múltbeli tag muzealizálódása következik.

Minimalizmus, amennyiben az alkotmány tiszteletre méltó részének arra kell törekednie, hogy a lehető legnagyobb, még tartalmas egyetértést, illetve beleegyezést érje el, amely modern, pluralisztikus életformájú, szekularizált társadalmakban valóban csak a minimum lehet. Így beszélnek joguralomról, szabadságról, igazságosságról, egyenlőségről, politikai pluralizmusról, nemzeti szuverenitásról (Spanyolország alkotmánya, 1978), egységről, szabadságról, világbékéről és egyenrangú tagságról az egyesült Európában (Németország alaptörvénye, 1949/1990), az emberek önrendelkezési jogáról, szabadságról, egyenlőségről és testvériségről (Franciaország alkotmánya, 1958/2008), stb.

Az amerikai alkotmány klasszikus preambuluma az igazságosságra, a köznyugalomra, a közös védelemre, a közjó előmozdítására és a szabadság biztosítására szorítkozik. Tulajdonképpen meghökkentő, hogy több mint két évszázaddal ezelőtt egyetlen helyen említi Istent – a dátumban: „Készült az Úr 1787. évének szeptember 17. napján.” A 12 évvel korábbi Függetlenségi nyilatkozat közismerten az isteni teremtés művének nevezi az emberek egyenlőségét, és az élethez, a szabadsághoz, illetve a boldogságra törekvéshez való jogot is innen származtatja. Ám miközben ezekben a jogokban megegyezhetünk, eredeztetése muzealizálódott, amin azt értem, hogy az is tiszteletre méltónak tarthatja, és a történelmi emlékezet alapján magáénak vallhatja, aki kételkedik ezeknek az értékeknek az isteni eredetében.

Az invocatio dei egyes XX. századi alkotmányok szövegében a szabadgondolkodás jegyében gyakran vitát váltott ki, s általában éppen muzeális voltával igazolható széleskörűen, mindenki számára elfogadhatóan. Így az 1999-es svájci alkotmány preambulumának első mondata – „A mindenható Isten nevében!” – visszautal a Schwyz, Uri és Unterwalden szövetségét megpecsételő „Bundesbrief” (1291?) kezdő szavaira, ami szerepel Svájc későbbi alkotmányos jellegű dokumentumaiban is.

A készülő magyar alkotmány ezt a problémát úgy oldja meg, hogy idézi 1823-ban íródott nemzeti himnuszunk Istenhez intézett „közbenjáró”, „kiengesztelő”, áldáskérő szavait,8 amelyet másfél száz éve folyamatosan énekelünk tiszteletre méltó ünnepi alkalmakkor, a legkülönbözőbb világnézetű, hívő és hitetlen honpolgárok, és soha egyetlen irányzat sem akarta kisajátítani magának. (Igaz, a „preambulum” záróformulájában az „Isten és ember előtti felelősség” kifejezés is előfordul.)

Régiségük, történelmi jelentőségük (legtöbbször éppen identitásteremtő jellegük) folytán érvényben lévő alkotmányok is muzealizálódhatnak. Magának az alkotmánynak a történeti régisége jelentős érték, de feszültségek forrása is lehet – a hatékonyság és a tiszteletreméltóság között. Az amerikai alkotmány ezt a kiegészítések gyakorlatával oldotta meg. A világ második legrégibb, érvényben lévő alkotmánya, az 1814-es norvég bizonyos paragrafusait az idők során hatálytalanították, de – s ez jól mutatja a historizáló-muzealizáló tendenciát – a számozást megőrizték: vannak tehát olyan paragrafusai, amelyekhez nem tartozik szöveg. A 2. paragrafus – maga is korábbi törvények relikviája – azonban még különösebb. Eredetileg így hangzott: „Az állam hivatalos vallása az evangélikus-lutheránus vallás. Az ezt valló lakosok kötelesek gyermekeiket is ebben fölnevelni. A jezsuiták és a szerzetrendek tiltva vannak. Zsidók nem telepedhetnek le az államban.” A zsidókra vonatkozó tilalom 1851-ben, a szerzetrendekre vonatkozó 1897-ben került ki az alkotmány szövegéből, míg a jezsuitákra vonatkozó tilalmat csak 1956-ban oldották föl. Az első két mondat azonban ma is szerepel az alkotmányban, csakhogy egy megelőző mondat többé-kevésbé érvényteleníti: „Az állam minden lakosának joga van vallása szabad gyakorlására.”9

A hagyományok muzealizálódása szoros, tartalmi meghatározottságuk és kényszerítő erejük feloldódását jelenti, anélkül, hogy tiszteletreméltóságuk megszűnne. A múzeum hasonlata azért lehet itt megvilágító, mert a tárgyak muzealizálódása egyszerre jelenti defunkcionalizálódásukat és fölértékelésüket. Múzeumba kerülni éppen az ellenkezőjét jelenti az elértéktelenedésnek, miközben az oltárkép ott már nem a transzcendens áhítat fölkeltését célozza – noha ki sem zárja azt. A mű tisztelete egyesít bennünket, de nem kényszerít e tisztelet egy meghatározott tartalmára és irányára.

Tíz évvel ezelőtt ebből a meggondolásból jutottam egy nagyobb tanulmányban arra a következtetésre, hogy a magyar korona helye a múzeumban van.10 Számos meghatározásának ugyanis van egy csoportja (történelmi műtárgy, kellék, ékszer, rekeszzománc, jelvény, históriai emlék), amelyben mindenki megegyezhet. Kétségtelen, ez a megegyezés alacsony hőfokú. Vannak aztán a korona szakrális jellegével kapcsolatos, nagyon magas hőfokú, de reménytelenül megosztó elgondolások (katolikus ereklye, pogány talizmán, mágikus történelmi tárgy), amelyek „erőteljes szimbolikus – teológiai, illetve politikai teológiai – jelentéssel bírnak. Ezek többféle, egymástól élesen elütő, olykor kombinálható, sokszor összeegyeztethetetlen jelentések lehetnek: a király és az ország egysége, Magyarország vagy Magyarország egykorvolt területeinek egysége, a magyarok egysége az »idegenekkel« szemben, a keresztény magyarok egysége a vallástalanokkal vagy zsidókkal szemben, a katolikus magyarok egysége az eretnekekkel szemben, a nemesi előjogok, a koronában való hit megnemesítő kiválasztása, a magyar állam függetlensége és folytonossága, jogforrás és sok minden egyéb.”11

A magyar korona szakrális – azaz tartalmilag telített, „hithez” kötött – fölfogása nem válhat közmegegyezéssé, szinkretizálási kísérletei éppenséggel megtörik a hagyományt. A Szent Korona-tan pedig alapvetően megosztja a hagyományt, amennyiben e tannak – illetve az ezt megtestesítő tárgynak is – halálos ellenfelei voltak a régi, rendies Magyarországgal szemben álló, a jobbágyságot megszüntetni akaró vagy egyenesen republikánus óriásai (Széchenyi, Petőfi, Szemere). Mindazonáltal elképzelhető a korona históriai emlék voltának szimbolikus (de nem szakrális) értelmezése, amely a magyar történelem tárgyi emlékeként ébreszthet patrióta érzéseket.

A korona helye a múzeumban van – de van-e helye a korona említésének az alkotmányban? A muzealizálódás a hagyomány valamifajta dezideologizálódását, deszakralizálódását jelenti. A muzealizálódott tárgy vagy fogalom nem akar a múltból gomolygó követeléseket támasztani a ma élőkkel szemben, hanem tiszteletre méltó emlékeket ébreszt bennük. Persze egy valódi múzeumban is lehetnek konfliktusok. Egy törzs bálványa a múzeumban fájdalmat kelthet a törzs tagjaiban, akik követelhetik a restitúciót, hogy aztán elvégezhessék a reszakralizálás műveleteit. Elvégre a magyar korona sincs már a Nemzeti Múzeumban, holott a Magyar Köztársaság nem homogén törzsi, hanem heterogén világi társadalom. Ha a tárgy maga is méltatlan hurcibálásoknak volt kitéve, s megosztó „emléktörvény” rendelkezett elhelyezéséről, akkor nyilvánvaló, hogy fogalma még inkább megosztó, amellyel kapcsolatban nem várható széles körű megegyezés.

Az alkotmányozó törekedett valamifajta minimalizálásra, amennyiben a 2000. évi I. törvény preambulumának szavait – „A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban” – az új alkotmány (alaptörvény) tervezetében redukálta: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát.” De egyrészt ezzel szemben is rögtön megjelent a jogos bírálat, amennyiben a korona nem jelképezheti, s még kevésbé testesítheti meg a magyar állam nem létező alkotmányos folytonosságát, másrészt az alkotmányozásban a kormánypárt mellett egyedül részt vevő szélsőjobboldali párt azonnal bejelentette, hogy kevesli a mondottakat, s az új alkotmányt tartalmilag a Szent Korona-tanra kell alapítani. Túl sok itt, túl kevés amott.

Természetesen egészen más volna a helyzet, ha lenne régi és folyamatosan érvényben lévő alkotmányunk, amelyben a korona említése maga is tiszteletre méltó történelmi emlék lehetne, s negatív tartalmait békévé oldaná az emlékezés. Akkor a Szent Korona hozzátartozhatna ennek az alkotmánynak a „történelmi, bonyolult, magasztos, teátrális részéhez”. De az új alkotmányban funkciója éppen az alkotmányos folytonosság hiányának a pótlása. Ez a történelemhamisító restitutio in integrum azonban nem megbékítő, hanem megosztó hatású, mert provokatív módon az archaikus, rendies, úri Magyarországgal hivalkodik, amelyben nem volt „törvény előtti egyenlőség polgári és vallási tekintetben”, s amelyben a Szent Korona a werbőczyánus rendi, nemesi demokrácia, a feudális egyenlőtlenség szimbóluma volt. Mivel az új alkotmány más részeiben a jogokat nagy nyomatékkal kötelességekkel ellentételezi, s minden jel szerint azoktól teszi függővé, ez megnyitja a lehetőséget az inkább vagy kevésbé egyenlők megkülönböztetése előtt, s ezzel előáll a Szent Korona-tagságban implikált egyenlőtlenség – ha nem is a vér, hanem az érdem szerint.

Mindez persze egyetlen mondat az új alkotmány szokatlanul bőbeszédű – harminc mondatból álló – preambulumából, amelyet „Nemzeti hitvallás / Nemzeti nyilatkozat”-ra kereszteltek el. De pars pro toto.

Az alkotmány tiszteletre méltó részét általában és főként az írott alkotmányok preambuluma tartalmazza. Az új magyar alkotmány tiszteletre méltó voltát azonban már ennek címe is lehetetlenné teszi, hiszen a modern, szekularizált társadalom tagjait semmilyen nemzeti hitvallás nem fűzheti össze. Burke modern politikai konzervativizmust megalapító formuláját az új magyar alkotmány átveszi – „Alaptörvényünk, jogrendünk alapja; szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között” –, de ezt hitvallással megerősíteni éppenséggel megfosztja Burke gondolatát modernségétől, amennyiben a hagyományt redogmatizálja.

A múlt tekintetében locsog és henceg, a jelen tekintetében pedig nem a minél szélesebb beleegyezést, a konstitucionális konszenzust keresi (ezekhez legföljebb a közhelyek halmozásával, a magyar történelemről szóló anakronisztikus, öncsaló, pufogó frázisok hangoztatásával járul hozzá), hanem sokkal inkább egy buzdító, homogenizáló, aktivista fogadalomra hasonlít, amely kizárja a másképpen gondolkodókat. Pluralizmus helyett egyfajta monolitizmusra alapít, és főképp ezt akarja elérni; az ilyen értelemben vett nemzeti együttműködést, melyben „az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki”. Föladja az állam világnézeti semlegességét. Normatív életforma lebeg a szeme előtt, amelyben „együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet”: az alkotmány „kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk”.

Ám korántsem a könnyen rekonstruálható antiliberális, meritokratikus, antiegalitariánus, ómódian keresztény-nemzeti, nacionalista, „kultúrnemzeti” ideológia a lényeges benne, amely nem fedi le teljesen a politikai államot, és ugyanakkor túlterjeszkedik rajta (mivel a „magyar nemzet tagjait” jelöli meg alanyának, s nem a honpolgárokat), hanem voluntarista erőszakossága, amely önmagában is megsemmisít minden konzervatív pátoszt, s hatalmi arroganciává degradálja az ideológiát. Legitimitásra a kétharmados többség ellenére sem számíthat, s minden bizonnyal újabb oktrojált alkotmányként fog bevonulni a történelembe. Annak esélyét növeli, hogy „feledésbe merül a közjó; s hogy az intézkedésekben túlságosan gyakran érvényesül az igazságosság szabályaival ellentétben és a kisebbség jogaival szemben az elfogult és hatalmaskodó többség erőfölénye”.12

1. Walter Bagehot: The English Constitution. 1873 (2nd Edition), 44.

2. Uo. 47.

3. John A. Taylor: British Monarchy, English Church Establishment, and Civil Liberty. Greenwood Press, Westport, Conn., 1996. 123.

4. Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Atlantisz, Budapest, 1990. 190. (Kontler László fordítása.)

5. Reinhart Koselleck: A kora újkor elmúlt jövője. In Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Atlantisz, Budapest, 2003. 18.

6. Thomas Paine: Az ember jogai. Osiris – Readers International, Budapest, 1995. 15. k. (Pap Mária fordítása.)

7. A „hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat” krisztusi szavai (Máté 8.22, Lukács 9.60), valamint a múlt „eltörlése” jellegzetes baloldali forradalmi formulává váltak. Vö. például: „A XIX. század forradalmának a halottakra kell hagyni halottaik eltemetését, hogy a saját tartalmához elérkezzék.” Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. In Marx és Engels művei, 8. kötet. Kossuth, Budapest, 1962. 107.

8. Vö. Dávidházi Péter: A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya. In Per passivam resistentiam. Argumentum, Budapest, 1998. 102.kk.

9. A példát Kis Jánosnak köszönöm. 2012-től egyébként az állam és az egyház közötti szálak további lazításának eredményeképpen a 2. §. várhatóan újabb változáson megy keresztül, s új szövege így hangzik majd: „A hitcikkelyek keresztény és humanista örökségünk. Ez az alkotmány biztosítja a demokráciát, a jogbiztonságon és az emberi jogok cikkelyein alapuló állapotot.” Erre Tóth Gábor Attila hívta fel a figyelmemet.

10. Radnóti Sándor: Az üvegalmárium. Esettanulmány a magyar korona helyéről. Beszélő, 200l. III. folyam, VI. évf. 11. 38–68.

11. Uo. 56.k.

12. James Madison: A föderalista, 10. sz. In Hamilton, Madison, Jay: A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Európa, Budapest, 1998. 92. (Balabán Péter fordítása.)