Az egyik európai dologházban, az amszterdami Rapshuisban igen elmés módját találták ki annak, hogy a lusta rabokat munkára neveljék. Elkülönítették őket külön cellákba, amelyekbe vizet engedtek, amit folyamatosan pumpálni kellett, máskülönben megfulladtak. Így aztán a munka élet-halál kérdésévé vált. Máshol is szokás volt a rabokat értelmetlen, mert értéket nem előállító munkára fogni, ezzel lehetett ugyanis nyilvánvalóvá tenni, hogy e munka elsődleges funkciója az alávetés, a megrendszabályozás, illetve a kinti társadalom bosszúvágyának kielégítése.

Az a kormány, amely a munkanélküliség kezelését tömeges kényszerközmunkaként képzeli el, gyakorlatilag ugyanezt teszi: az embereknek túlélésükért kell értelmetlen munkát végezniük, különben elesnek a minimális segélytől is. Magyarországon a helyzet még ennél is súlyosabb, ugyanis e kényszerközmunka leginkább (bár nem kizárólag) egy jól kijelölhető stigmatizált csoportot érint, a cigányságot, amely ki van szolgáltatva a „szociális” jelzőtől immár megfosztott intézményrendszernek, amely folyamatosan a segély megvonásával fenyegetheti.

Az Orbán-kormánynak a munkanélküliség csökkentését szolgáló, leginkább hangoztatott ötlete az, hogy „mindenkinek dolgoznia kell”, s „az alacsonyabb képzettségűek vagy szakképzetlenek számára az új közmunkaprogramok jelentik majd a munkába állás lehetőségét”. Mindeközben fenntartja a szegregált oktatást, az iskolák közötti egyenlőtlenségeket még növeli is, az iskolaköteles kort pedig 15 évre szállítja le, vagyis esélyt sem ad arra, hogy a kirekesztettek valaha is munkát találjanak a munkaerőpiacon.

A problémát tehát úgy kezeli, mintha a 18. századi felismerések, illetve gazdasági történések előtt járnánk, vagyis a modern „szociális kérdés” felbukkanása előtt, amikor is a „csavargókat” és „koldusokat” dologházakban fogták kényszermunkára, amikor a munkátlanságot kizárólag az egyén hibájaként, illetve morális természetűként fogták fel. Ekkor viszont nincs szociális kérdés, s munkahelyteremtésre sincsen szükség – az „egymillió új munkahely” ígérete ködbe vész. Ehelyett – azon információ alapján, ami a 800 ezer embert megmozgatni kívánó Országos Munkatervről kiszivárgott – az emberek vezényszóra „a sínek mellől szedhetik fel a szemetet”, „rendbe tehetik a közutak környékét”, meg „parlagfüvet irthatnak”. (Egyébként – hála az előző kormány által bevezetett Út a munkához programnak – eddig is ezt tették, csak most tömegesebben és demonstratívabb jelleggel fogják ezen tevékenységeket művelni.) Az ilyen típusú munkának, illetve a munka efféle megszervezésének semmi köze a munkaerőpiacra való beilleszkedés elősegítéséhez. Viszont e kényszerközmunka-program alattvalóként kezeli a képzetlen munkanélküliek tömegeit, s talán legfőbb célként kielégíti a közvélemény cigányellenességét. Ezen feltehetőleg az sem változtat, ha vállalkozóknak adják őket „kölcsön”, amennyiben ehhez nem társul az állandó foglalkoztatás perspektívája. Különben csak olcsó munkaerőt biztosítanak nekik, míg a munkások kiszolgáltatottsága még nőhet is, s persze a legalacsonyabb piaci bérekre sincs jó hatással.

Amikor a 18. században a fiziokraták és az első liberális gondolkodók rájöttek arra, hogy a nincstelenek és koldusok egyre növekvő tömegének állapotára az elzárás és a kényszermunka biztosan nem megoldás, a felismerés elemi erővel hatott. (Lásd erről Robert Castel A szociális kérdés alakváltozásai című könyvét.) A nincstelenek nem azért nem dolgoznak, mert lusták, hanem mert a kötött munkaerő-gazdálkodás, a rendi és céhes függőségi viszonyok miatt nincs rá lehetőségük. Ekkor már nem a csavargás és a koldulás a mintája a szegénységnek, nem a „szándékos munkakerülés”, mint a modernitás előtt, mivel látványosan sokan vannak a nincstelenek, s elég valószínűtlen, hogy mindegyikük maga választaná ezt az állapotot. Be kell zárni tehát a szegényházakat, ezeket a börtönszerű zárt intézményeket, lakóikat pedig munkára kell fogni, pontosabban, engedni kell, hogy munkát találjanak a szabadpiacon. Ezáltal a nincstelenek nem terhelik tovább a közösséget, sőt hasznot fognak hajtani, mint bárki más, hiszen nyilvánvalóvá válhat gazdasági értékük, illetve az, hogy a termeléstől eddig mesterséges módon tartották őket távol. Ekkor születik meg a tulajdonképpeni szociális kérdés.

Persze, mint kiderült, a szabadpiaccal a dologtalanság korántsem szűnt meg, mint azt a kezdeti naiv liberalizmus képviselői feltételezték, csupán munkanélküliséggé alakult, hiszen nem mindenkinek lehetett munkája az elvben szabad munkaerőpiacon sem. A megoldás viszont nem lehetett az önhibához és moralizáló állásponthoz, illetve a munka kötött és fegyelmező rendjéhez való visszatérés, amely a kapitalizmus feltételei közepette gazdaságilag is teljesen irracionális. Ehelyett a XX. században Nyugat-Európában a szociális jogok kiterjesztése haladt előre. (Természetesen az állammal szemben kikényszeríthető munkához való jog nélkül, ugyanis az a szabadpiac megszűntét jelentené.) Magyarországon viszont az eleve is alig létező szociális jogok, legalábbis ami a legszegényebbeket és leginkább kirekesztetteket illeti, most gyakorlatilag megszűnnek. A „munkáért segélyt” elve ezt híven kifejezi.

S bár a mai napig mindenütt tovább él az a feltételezés, hogy aki még szabadpiaci körülmények között sem dolgozik, azt valamiképpen „kezelni” kell, ezt általában nem úgy művelik, hogy eltávolítják a munkaerőpiacról, létrehozva valamiféle mesterséges közeget, ahol majd megnevelik, hanem úgy, hogy „alkalmassá” teszik arra, hogy munkát vállaljon, például szakadatlanul ellenőrzik életvitelét, motivációját, illetve segítenek neki képzettséget szerezni. Az asszisztencia tudományai vállalták magukra azt a feladatot, hogy a potenciális munkavállalót alkalmassá tegyék a munkaerő-piaci részvételre, és persze ehhez mindig társul egy adag fegyelmezés és paternalizmus, amit nem árt kritikával illetni.

Bár konzervatív kormányzati politikák a segélyre szorultság okait leginkább az egyénben próbálták meg fellelni, aligha fordult még elő, hogy a szociális kérdést teljes egészében letagadták volna. A jelenlegi magyar kormány viszont éppen e tagadást műveli, azzal a különlegességgel, hogy nem az egyénben, hanem egy feltételezett közösség „moralitásában” véli felfedezni a problémát. Vagyis a szociális kérdés tagadását rasszista felhangokkal súlyosbítja: azt sulykolja az emberekbe (bár a nyílt beszédet rábízza vazallus sajtójára), amit azok már amúgy is hisznek, nevezetesen, hogy a „cigányok nem akarnak dolgozni”. Ez a miniszterelnök szájából így szól: „…mindenkinek dolgoznia kell, nem lehet elbújni a munka elől, hogy segélyből éljenek”.

Az Orbán-féle közmunkatervet nem pusztán kormányának és a (szélső)jobboldalnak a materiális és diszkurzív rombolása alapozta meg. A „munkáért segélyt” elvének gyakorlatba ültetését már a Gyurcsány-kormány elkezdte. Orbán ezt csupán radikalizálja azon intézkedések révén, amelyeknek majd az elkövetkezendő hónapokban lehetünk tanúi: a munkanélküli-segély 3 hónapra való csökkentése, embertömegek államilag megszervezett mobilizálása haszontalan és hihetetlenül költséges „közhasznú” fizikai munkára, az ezzel járó tömeges hatósági és adminisztratív zaklatás és önkényeskedés.

A magyar szociálpolitika az Út a munkához néven elhíresült programmal tette egyértelművé szándékait. A Gyurcsány-kormány intézkedése elébe ment a közhangulatnak, illetve a (szélső)jobboldal és bizonyos szélsőjobboldali polgármesterek követeléseinek, azt gondolván, hogy ezáltal némi népszerűségre tehet szert – ebben nyilvánvalóan csalódnia kellett, hiszen őket nem múlhatta felül saját terepükön. A Gyurcsány-kormányzat közmunkát szabályozó törvénymódosításainak – az indoklás szerint – három célja volt: először is, az aktív korú szociális segélyezetteket akarta „visszavezetni” a munka világába, azáltal, hogy többé-kevésbé (inkább kevésbé) rendszeres munkát kínált nekik, egyúttal „hozzá akarta őket szoktatni” a munkához, akik ettől – a feltételezések szerint – el vannak szokva. Másodszor, az aktív korú munkaképes embereket szerette volna rákényszeríteni arra, hogy megdolgozzanak a segélyért (addig is, amíg nem találnak munkát a munkaerőpiacon), vagyis azzal a feltételezéssel élt, hogy a segély – valamiféle racionális számítás alapján – eltántorít a munkától. S harmadszor, a feketemunkát próbálta meg visszaszorítani – amely, mint köztudott, a segélyezettek – akik, ha tudnak, dolgoznak – fő bevételi forrása.

A közmunkaprogramban legalább évi 90 napot kellett dolgozni napi 6 órában, különben megvonták a segélyt, amit akkor RÁT-nak, „rendelkezésre állási támogatásnak” hívtak (ami a munkára fogható aktív korú segélyezetteknek járt, s amit a törvény megkülönböztetett a „rendszeres szociális segélytől”). Ugyanakkor a legtöbb közmunkás nem dolgozott többet évi 200 napnál, és nyolcórás munkát általában csak az érettségizettek vagy a keresett szakmával rendelkezők kaptak, így nem valósult meg a rendszeres munkavégzés. Még inkább nehezítette a helyzetet, hogy 2010-től, a Bajnai-kormány intézkedése nyomán, egy családban csak egy „RÁT-os” lehetett, ami szembement az eredetileg megfogalmazott céllal, hogy munkaképes emberek esetén szabják a munkát a segély feltételéül, s ez munkára ösztönözzön. Az Orbán-kormány 2011 elején mindezt leállította, elvonta a kormányzati pénzt, így gyakorlatilag összeomlott a rendszer, anélkül, hogy került volna a helyébe más. Most viszont saját maga szervezheti azt újjá, sokkal nagyobb léptékben.

Az állítás, miszerint a „magas” segélyek miatt nem dolgoznak az emberek, egyenértékű a Jobbik „megélhetési gyerekvállalás” szlogenjével, csak burkoltabb a rasszista felhang. A segélyből nem lehet megélni, ezért a munkaképes segélyezettek többsége, amikor a legkisebb lehetősége is adódik rá, dolgozik, csak éppen feketén. A Gyurcsány-kormány feltehetően igen naiv módon azt hitte, hogy a „munkáért segély” elve azt az ígéretet is felmutatja, hogy a cigányok, mint mindenki számára láthatóan és rendszeresen dolgozó közmunkások, integrálhatóak lesznek a helyi közösségekbe. Az Orbán-kormány viszont mintha szándékosan szítaná a stigmatizált „dologtalanokkal” szembeni indulatokat.

Miután a közmunkának gazdasági haszna alig van, de az emberek tömegeit sem vezeti vissza a legális munkaerőpiacra, vajon enyhíthette-e némiképp a magyar–cigány szembenállást a falusi közösségekben azáltal, hogy demonstrálta, a cigányok is dolgoznak, mégpedig éppen a helyi közösségért? Vagyis lehetett-e a cigányok számára bármiféle haszna, abban az értelemben, hogy a többség szemében morálisan felértékelődtek volna?

Tereptapasztalatok alapján az tűnik ki, hogy a rendelkezés és a nyomában születő gyakorlat egyáltalán nem változtatta meg a cigányok dologtalanságával kapcsolatos képzeteket – amelyeken egyébként maga a rendelkezés is alapult. A kistelepüléseken élők többsége továbbra is azt gondolja, hogy a cigányok segélyből, illetve gyerekvállalásból élnek. Ha további faggatózás nyomán el is ismerik, hogy most már a segélyért is meg kell dolgozniuk, akkor is lebecsülik az általuk végzett munkát, mondván, „nem jó az semmire, felesleges”. Ha pedig a munka értelmesnek látszik, még mindig mondhatják, hogy „úgysem végzik el rendesen, hiszen csak lustálkodnak”. Ezért a morális integráció ígérete sem teljesülhetett, hiszen ha a többség tévképzetei es előítéletei alapján vezetünk be egy intézkedést, akkor arra bízzuk ezek ellenőrzésének és manipulálásának jogát, aki ezeket kialakította: e többség ítélete lesz a mércéje annak, hogy „valóban dolgoznak-e már a dologtalanok”.

S valóban, megfigyelhető, hogy a falvakban a cigány közmunkások egyrészt rendre alulteljesítik azokat az önkényes, mindig változó, de nagyon is számon kért normákat, amelyeket az önkormányzat vezetői megszabnak, másrészt az ilyen típusú „közmunkák” mindig haszontalannak minősülnek, épp a „cigánymunka” „magyar” reprezentációja miatt.

A magyarságképzetekkel összefonódó munkaetika (amely az imaginárius „cigánnyal” szemben fogalmazódik meg) természetesen mindig is kijátszható a „cigánymunkával” szemben, főleg akkor, amikor ez a kényszerközmunka ideológiájának is az alapja. A „cigánymunka” például nem számít „termelőnek”, ha éppen „gyűjtögető”. A vashulladék gyűjtése és értékesítése, vagy a „csigázás”, a „csipkézés” ebből a perspektívából nem minősül munkának, hanem szégyellni való tevékenységek – s ráadásul még illegálisak is lehetnek, hiszen az értékesítés „feketén” történik. Mindezek a negatív képzetek a közmunka megítélésére is átháramlanak, noha annak semmi köze a „cigánymunkákhoz”. Mindebből az következik, hogy az a fegyelmezési többlet, ami a közmunkára kényszerítésből nyerhető, sosem fogja megnyugtatni a hasznosnak vélt bérmunkából vagy önálló vállalkozói tevékenységből élő nem cigány lakosságot, ezért a közmunkán keresztül a cigányok nemcsak valóságosan, de szimbolikusan sem integrálhatók a bérmunkába és annak etikájába, s ezen keresztül a „magyarok” társadalmába.

A munkaterepen az önkormányzat által megbízott felügyelők nemcsak rendszeresen ellenőrzik a munkavégzést, hanem mindig azzal a feltételezéssel élnek, hogy „a cigányok lazsálnak”, ezért előszeretettel büntetnek, mégpedig úgy, hogy levonják a fizetésből akár az egész nap bérét. Hiszen a program olyan zsarolási potenciált biztosított helyben a polgármesternek és a település jegyzőjének (különösen a kistelepüléseken), amelynek révén – egyfajta úr-szolga viszonyt restaurálva – feudális jellegű függésbe vonhatták a tartósan munka nélküli segélyezetteket.

Az Út a munkához program legtöbbször csupán az egyedüli megélhetési forrást biztosító feketemunka ellen lépett fel hatékonyan (ezzel természetesen rengeteg kárt okozva), a többi célkitűzés nem valósulhatott meg. Ezért a közmunkának a legfőbb és szinte egyetlen értelmévé a büntetés vált: létrehozta a „fegyelmezés” új, feudális rendjét, miközben megakadályozta, hogy a cigányok elemi létfenntartásukat biztosíthassák a legtöbbször feketén végzett „cigánymunkák” révén.

Az Orbán-kormány által eddig tett lépések, a munkanélküliség további moralizálása, és burkoltan „faji” kérdéssé nyilvánítása, a nincstelenek még teljesebb kisemmizése, a közép-, sőt általános iskolai képzésből való fokozott kiszorítása, értéktelen és hiábavaló munkára kényszerítése, valamint a „dolgos” többségi társadalomnak való szimbolikus és valóságos alávetése a lehető legrosszabb helyzetet fogja kialakitani. Kérdés, meddig lehet ezt a politikát büntetlenül folytatni.