A fukusimai atomreaktor március 12. óta tartó kálváriája kapcsán újra napirendre került a több mint fél évszázada zajló – hol intenzívebb, hol csendesebb – vita az atomenergiáról. Ismét egymásnak feszül az atomenergia-termelés teljes leállítását követelő és az atomenergia pótolhatatlanságát hirdető álláspont.

Ulrich Beck A kockázattársadalom című, 1986-ban megjelent és mára klasszikussá vált könyvének egyik legfontosabb felvetése abból a felismerésből fakad, hogy az atomenergia kibővíti az emberi cselekvések terét, hatása megváltoztatja az „emberi állapotot”. Fegyverként használva (szándékosan) vagy baleset révén (szándékolatlanul) lehetségessé vált az emberi nem életfeltételeinek gyors felszámolása. Vagyis az ember létrehozott egy olyan eszközt, amellyel direkt vagy véletlenül rövid úton elpusztíthatja önmagát.

A hidegháború évei alatt az előbbi lehetőség hathatott fenyegetőbbnek, elsősorban az atomháború veszélye miatt. A csernobili katasztrófa azonban megmutatta, majd a fukusimai baleset megerősítette, hogy minden erőfeszítés ellenére a második veszély is fennáll. Az atomenergia ipari felhasználása – ahogy ezt a legnagyobb európai felhasználó, Franciaország felügyelő szervezetének vezetője is elismeri – alapos biztonsági intézkedések mellett is felbecsülhetetlen károkozás veszélyét hordozza magában.

Az atomerőmű-baleset lehetősége nem csupán újfajta veszélyforrásként jelent kihívásokat, hanem amiatt is, mert a kihívás korábban nem látott természetű. Az emberi megismerés pragmatikus modellje szerint az új ismeretek konkrét problémák megoldása közben keletkeznek, „próba szerencse” (trial and error) alapon. Pontosan ez az, amire nincs lehetőség az atomenergia esetében. Az atomenergia pusztító potenciálja miatt könnyen lehet, hogy az első kiterjedt atomkatasztrófa az utolsó is egyben. Vagyis úgy tűnik, az atomenergia olyan eszköz, amellyel az ember rövid úton elpusztíthatja önmagát, miközben nem tud a rendelkezésére álló megismerési eljárásokkal megbirkózni ezzel a problémával.

Az atomenergia ebben az értelemben antropológiai kihívást rejt magában. Arra kényszeríti az embert, hogy a hagyományos próbálgatáson alapuló pragmatikus megismerés helyett valójában megbecsülhetetlen kockázatokról alkosson véleményt. Az atomenergia – és mellette számos további súlyos környezeti veszély, mint a globális felmelegedés – olyan kérdéseket szegez az embernek, amelyek megválaszolásához nincsenek kapaszkodói. Hiszen miként dönthetünk racionálisan egy olyan kérdésben, amelyben akármilyen csekély eséllyel is, de a kockázatok között szerepel az emberiség elpusztulása? Ezek a döntési helyzetek szétfeszítik az európai gondolkodás hagyományos kereteit, és egy hitvitához vezetnek el.

Az egyik álláspont a potenciális kár nagysága miatt az atomenergia teljes leállítása mellett érvel, függetlenül a kár megvalósulásának esélyétől. A másik álláspont a kár megvalósulásának csekély valószínűsége mellett az atomenergia nélkülözhetetlenségére hivatkozik. Abból indul ki, hogy az atomenergia feladása, minthogy energiaellátásunk jelentős mértékben rá épül, katasztrofális társadalmi következményekhez vezetne, melyek elkerülése érdekében megéri a kis valószínűségű kockázatot.

Ahhoz, hogy pontosan láthassuk a vita tétjeit, egy pillanatra érdemes elidőzni annál a kérdésnél, hogy mik ezek a katasztrofális társadalmi következmények. Az atomenergia feladásának egyrészt szociális hatásai lennének: az energiaár emelkedése következtében a társadalmi egyenlőtlenségek ugrásszerű növekedésével kellene számolni. Ezáltal a felvilágosodás egyik legfontosabb pillére, az egyenlőség inogna meg. Másrészt az atomenergia feladásának produktivitást visszafogó következményei lennének. Ezáltal a felvilágosodás másik legfontosabb pillére, a természet extenzív uralásának eszménye inogna meg. Azt lehet mondani, hogy a nyugati társadalmak identitásának legfontosabb elemeit érintik az atomenergiával kapcsolatos kérdések. Vagyis azért járna súlyos következményekkel az atomenergia feladása, mert azzal társadalmi berendezkedésünk alapjai rendülnének meg.

A mérleg egyik serpenyőjében tehát önmagunk elpusztításának racionálisan felfoghatatlan kockázata áll, a másik serpenyőben pedig a modernitás identitása. Nehéz ma belátni, hogy e két álláspont miként közelíthető egymáshoz. Különösen ha a felvilágosodás azon harmadik pillérét is komolyan vesszük, miszerint az igazságosság univerzális elveinek megfelelő, demokratikus eljárás feltétele, hogy a döntéshozatalban mindazok részt vehetnek, akik viselik annak következményeit. Tekintve, hogy az atomenergia kockázatát a Föld egészének lakossága viseli, így az arról való döntéshozatali eljárásba mindenkit be kellene vonni. Nehéz megmondani, hogy miként valósítható meg egy ilyen eljárás, figyelembe véve a különböző országok közti strukturális és kulturális különbségeket.

A megoldhatatlannak tűnő problémák sorolása folytatható (például azzal, hogy az atomenergia kockázatát mindenki viseli, miközben előnyeit csupán egy kisebbség élvezi), azonban célom nem kimerítő katalógus elkészítése volt. Sokkal inkább azt kívántam bemutatni, hogy az atomenergia miként vezet feloldhatatlan ellentmondásokhoz. Azzal szembesülhetünk, hogy a felvilágosodásban gyökerező, a racionalitáson, a pragmatikus megismerésen, a természet uralásán alapuló, az igazságosság és egyenlőség eszményeit magában foglaló gondolkodási hagyományunk elérkezik a határáig.

Ezek a kérdések nem azért fontosak, mert a rendelkezésre álló eszközökkel minél hamarabb választ kell rájuk találnunk, hiszen éppen erre nincs lehetőség. Azért lényegesek, mert provokálnak minket: arra kényszerítenek, hogy újragondoljuk saját identitásunkat, és ami ettől elválaszthatatlan, a nyugati világon kívüli országokkal való kapcsolatunkat.