A nagy forradalmak korában Joseph de Maistre különbséget tett ellenforradalom és a forradalom ellentéte között. Mivel tartott attól, hogy az ellenforradalmak ugyanolyan szörnyű következményekkel járnak, mint az a jakobinizmus, amelynek maga is tanúja volt, a forradalom ellentéte mellett tette le a voksát, de sosem fejtette ki, hogyan is kellene elképzelni azt.

Amennyiben az 1917-es és azt követő bolsevik típusú forradalmakat tekintjük összevetési alapnak, akkor az 1989–90-es kelet-európai és a kicsit későbbi dél-afrikai bársonyos, békés, tárgyalásos forradalmak adták meg a választ. Ezek a „forradalmi reformok” a párturalmon, parlamenti szuverenitáson vagy ezek kombinációján alapuló diktatúrákat alkotmányos demokráciákká alakították át kerekasztal-tárgyalások keretében és a jogfolytonosság fenntartásával. Maga a jogfolytonosság részben azon a fikción alapult, hogy a korábbi rezsimek valódi törvényekkel rendelkeztek, részben pedig azon a lehetőségen, hogy a korábbi alkotmány módosító szabálya működőképes mechanizmussá tehető.

A de Maistre által kifejtett probléma azonban visszatér, amennyiben a tárgyalásos forradalmakat tekintjük a forradalmi kiindulási alapnak. Az alkotmányos demokráciába történő átmenetet visszafordítani szándékozók számára mindig rendelkezésre állt a választás: vagy szakítanak a fehér kesztyűs törvényességgel, és forradalmi módon új rendszert hoznak létre, vagy pedig az alkotmányos demokrácia eljárásrendjét használják fel arra, hogy magát a rendszert felszámolják – amit már Goebbels is a demokrácia legjobb viccének tartott. A választás lehetősége tehát ismét az ellenforradalom és a forradalom ellentéte között áll fenn.

Magyarországon egyedül Csurka István, kinek lelkét a Raszputyin fedőnéven végzett belügyi szolgálat évei kérgesítettek el, hajlott a régi forradalmi forgatókönyvre. Kétlem, hogy a Jobbikban részt vevő gyermekei kifinomult politikai színháznál többnek tekintik szereplésüket. De bármi legyen is a helyzet, a mindegyiküknél jóval eszesebb Orbán Viktor úgy döntött, mindkét utat egyszerre járja be, felvizezett változatban. Retorikájában kosztümös forradalmár, persze csak jól megválasztott alkalmakkor, például amikor az egyébként azonos összetételű, hivatalban lévő törvényhozást átkereszteli alkotmányozó nemzetgyűléssé. Az eljárást tekintve azonban a forradalom ellentétének tervét követi, és annak az alkotmánynak a normális parlamenti módosító szabályát alkalmazza, amit le akar cserélni.

Valójában javaslata sokkal több folytonosságot tartalmaz azzal a rezsimmel, amelyről hazug módon azt állítja, hogy az ő szemében sosem volt érvényes, mint amennyit az 1989–90-es rendszerváltás alkotmánya fenntartott a korábbi rendszerrel: ugyanazok a hatalmi ágak, ugyanaz a parlamentáris rendszer, csökkentett hatáskörű és drámaian feltöltött (tizenegyről tizenötös létszámúra bővített), de potenciálisan még mindig erős Alkotmánybíróság (még ha nem is a jelenlegi ciklusban, amelyben az utólagos normakontroll új formája használhatatlan lesz), a leváltott rezsim egyedi vonását adó kétharmados törvények és egy többé-kevésbé azonos módon megválasztott köztársasági elnök.

Persze ezekhez a vonásokhoz olyan új elemek társulnak, amelyek Orbán kormányának hivatali idejét Pinochet módjára kiterjesztik a jövőre, különleges kinevezetteken és a jogok eltorzított rendszerén keresztül. Az olyan drámaibb elgondolásokat azonban elvetették, mint például a korporatív második kamara, a gyerekek után járó többletszavazat vagy egy új alkotmánymódosító szabály. Mindent egybevetve fenntartom nézetemet, hogy Orbán új alkotmányként pompázó alaptörvénye nem több, mint egy bizarr módon összecsapott módosító csomag, amely alapján a rendszer identitásának teljes megváltoztatását hirdető és kirekesztő szimbolikus elemek dacára a kormányfő csupán az operettforradalmár titulusára tarthat igényt.

Az embereknek azonban joguk van rá, hogy nevet adjanak maguknak és forradalmuknak. Orbán és Szájer saját magát „szavazófülke-forradalmárnak” látja, ami sajátos adalék a „forradalom” számos csinos közép-európai jelzőjének listájához. E képtelen konstrukció ismét felidézi a mester szavait: „először tragédia, másodjára bohózat”. Sajnos a bohózat politikailag akár húsz évig is eltarthat, miként ez történt Louis Bonaparte esetében (tovább is, mint a nagybácsi tragédiája). A forradalmi retorikának és az alkotmányos tartalomnak, sőt magának a jogfolytonosság 1989-es módszerének a kombinációja (megfosztva normatív szempontból vonzó elemeitől) akár sikeres is lehet. Még akkor is, ha az emberek előbb-utóbb észreveszik az ellentmondást az 1989–90-es alkotmány jogérvényességének megszüntetése és ugyanezen alkotmány módosító szabályának felhasználása között abból a célból, hogy új alkotmányt vezessenek be, amely ráadásul ugyanazt a módosító szabályt tartalmazza.

Ez az ellentmondás csak úgy oldható fel, ha beismerjük, hogy az 1989–90-es alkotmány maga is teljes szakítást jelentett elődjével – új és teljesen demokratikus jogállami alkotmány volt. Ez logikailag lehetséges a jogfolytonosság módszerén belül is, amint azt Herbert Hart kimutatta Hans Kelsennel szemben, és amit én itt nem fogok újratárgyalni. Sőt ez az állítás inkább tartható az 1989–90-es alkotmánnyal összefüggésben, mint az újjal kapcsolatban, függetlenül az 1949-es évszám formai hibájától. És valóban, ha 1989–90-ben új rendszer jött létre, akkor mi szükség volna egy azzal szembeni új forradalomra? Európában senki nem akarná magát ellenforradalmárnak vagy a forradalmár ellentétének nevezni, talán a Jobbikot és elvbarátait leszámítva.

Észre kell vennünk azonban azt is, hogy a liberális oldal történelmi mulasztásai segítették Orbán politikáját, még ha nem is elsősorban forradalmi vagy puha forradalmi retorikáját. A mulasztás a magyar rendszerváltás befejezetlen jellegével függ össze. Az alkotmánytervhez csatolt Fidesz-kommentár erre joggal mutat rá, még akkor is, ha az alkotmányosan befejezetlen rendszerváltás jogfolytonos lezárása nem azonos annak visszafordításával. Engem nem az érdekel, hogy az alkotmányozási igyekezetet mivel próbálják igazolni, vagy hogy miképp ötvöznek három egymásnak ellentmondó érvet vagy retorikai elemet. Ehelyett azt állítom, hogy a Fidesz három érve közül az egyetlen érvényes arra mutat rá, hogy az 1989–90-es alkotmány védelmezői miként hagyták nyitva a kaput a Fidesz mostani tervének. És azt, hogy emiatt őket is jelentős felelősség terheli azért, ami most történik.

Horribile dictu azt állítom, hogy egy kérdésben a Fidesznek igaza van liberális kritikusaival szemben. Utóbbiak azt hajtogatják – a csak a magyar félprofesszionális nyelvezetben ismert kifejezést használva –, hogy Magyarországon nincsen „alkotmányozási kényszer”. Ezt a fordulatot mindig is roppant zavarónak találtam (csakúgy, mint azt, hogy egy közepesen erős módosító szabály bevezetése „bebetonozná az alkotmányt”), és éppen Magyarország tekintetében különösen félrevezetőnek is. Magyarországon 1989 óta fennáll bizonyosfajta alkotmányozási kényszer, éspedig nem az alkotmánynak a kerekasztalnál létrehozott és az 1990-es módosító csomaggal korrigált tartalma miatt, hanem mert maga a 89-es preambulum utalt ideiglenes státuszára azzal, hogy érvényessége „hazánk új alkotmányának elfogadásáig” terjed. Nem sok haszna van a magyar helyzetet a Jefferson és Madison között az alkotmány érvényességi idejéről lezajlott vita fényében értelmezni és Madison jóval konzervatívabb álláspontját elfogadni, mert az amerikai tagállami és szövetségi alkotmányok egyikét sem a magyarra emlékeztető folyamatban fogadták el.

A magyar eljárás egy másik innovatív mintát követett, amely túlmutatott a reform és forradalom dichotómiáján. Először Spanyolországban kísérleteztek vele, majd Közép-Európa számos államában alkalmazták különféle változatait, végül Dél-Afrikában tökéletesítették, és maga a struktúra hordozza magában az alkotmányozási kényszert az alkotmányozás két lépése között, mind a tanulás, mind pedig a legitimitás érdekében. Ezért aztán az 1989–90-es magyar alkotmány nyíltan megállapított ideiglenes státusza és nyelvezete, valamint az 1992-es lengyel kisalkotmány, az 1990-es bolgár alkotmánymódosító csomag és az 1994-es dél-afrikai ideiglenes alkotmány közötti hasonlatosság nem a véletlen műve.

Mindenhol helyesen ismerték fel, hogy az olyan kooptált testületek, mint amilyen a kerekasztal is volt, nem rendelkeznek a szabad választásokon alapuló teljes demokratikus legitimitással, bármi legyen is más forrásokból (befogadás, konszenzus, deliberáció, nyilvánosság, az eredményeket illető tudatlanság fátyla) eredő származékos legitimitásuk. A régi rezsimek azon parlamentjei sem rendelkeztek legitimitással, amelyek technikailag elfogadták a rendszerváltások tartalmilag új alkotmányait. A demokráciába történő átmenetnek azonban az alkotmányosság jegyében kellett megtörténnie ahhoz, hogy elkerülhető legyen a polgárháború vagy a forradalmi diktatúra veszélye.

A megoldás a különböző elnevezésekkel illetett ideiglenes alkotmány volt, általánosabban pedig egy olyan kétlépcsős modell, amelyben a szabad választásokat követő második lépésben egy szabadon választott testület (alkotmányozó gyűlés, nemzeti nagygyűlés vagy speciális eljárást alkalmazó parlament) hozza meg a végleges alkotmányt. A dél-afrikaiak helyesen ismerték fel, hogy ennek legjobb módja az, ha az átmeneti alkotmány magában foglalja a végleges alkotmány elfogadásának részletes szabályait. Ez Magyarországon sajnos elmaradt, ami azzal a nagyon szerencsétlen következménnyel járt, hogy az 1990-es szabad választásokat követően mindössze két párt paktuma helyettesítette az új, konszenzusos alkotmányozási programot abban a pillanatban, amely erre logikailag a legmegfelelőbb lett volna.

A Fidesz jogosan kritizálta ez utóbbi eljárást, de nem vált a következő, 1994–96-os kísérlet ellenfelévé. Akkoriban széles körben elfogadott volt, hogy szükséges volna (ha kényszer nem is áll fenn) a rendszerváltás alkotmányát újra legitimálni a megígért új alkotmány elfogadásával. Nyomatékosan elutasítom azt a nézetet, hogy ezt az erőfeszítést az MSZP-nek a rendszerváltás alkotmányával szembeni elutasítása motiválta volna. Abban az időben az SZDSZ még inkább elkötelezett volt a végleges új alkotmány meghozása mellett, és legalábbis számomra ez volt az 1994-es koalíciókötés fő értelme – ez utóbb hibának bizonyult, aminek én is részese voltam.

Mea culpa – különös tekintettel arra, hogy az alkotmányozási kísérlet elbukott. Kétségtelen, akkoriban voltak, akik konzervatív alkotmányozásról beszéltek, míg mások érdemibb változásokban reménykedtek. Ez így is volt rendjén: ez a tárgyalások legitim vitakérdése volt, amennyiben el akartuk kerülni, hogy az egyik fél a nézetét rákényszerítse a többiekre. Míg a kisebbségben lévők (köztük a Fidesz) a minősített többséggel bíró MSZP–SZDSZ alkotmányozó diktatúrájától tartottak, sokan közülünk az SZDSZ-en keresztül azt sürgettük, hogy a többség nagyvonalú, konszenzusos alkotmányozási szabályokat fogadjon el. A négyötödös alkotmánymódosító szabály, amely a szabályozási koncepció elfogadásához az Országgyűlés nyolcvan százalékának egyetértését írta elő, az összes párt paritásos részvétele az illetékes bizottságban, továbbá a konszenzusos szavazási szabály lett az eredmény. A Fidesz igen elégedett volt, és az egyik legaktívabb résztvevővé vált. Bevallom, nem nagyon volt kedvemre való a meglehetősen színtelenre sikeredett termék, és nem csak azért, mert a módosító szabály megalkotásában játszott szerepem nem vezetett eredményre.

Ennek ellenére az eredmény konszenzusos volt, és át kellett volna mennie. Nem ment át, mégpedig amiatt, amit Kónya Imre joggal nevezett Horn Gyula saját pártja elleni kis puccsának, és ami valóban a rendszerváltással szembeni tehetetlen ellenérzését fejezte ki – és amiben nem az MSZP többségével, hanem a KDNP-vel és a kisgazdapárttal osztozott.

Ez volt az a pillanat, amikor az SZDSZ-nek ki kellett volna lépnie a koalícióból, amelybe talán be sem szabadott volna lépnie. És meg kellett volna próbálnia egy újat építeni a demokratikus rendszerváltás védelme köré, amit a lezárás szükségességének igénye szimbolizálhatott volna. Ehelyett azonban 2002-re a kérdést a legtöbb szakértő idejétmúltnak tekintette. Egyedül voltam 2003-ban egy konferencián, aki arra emlékeztettem mindenkit: az ígéret még mindig nincs teljesítve, és az ország felett lebegő Damoklész-kardnak kellene figyelmeztetnie mindenkit, ha érveim elégtelenek. Mi is az a kard? Ami azt illeti, mindenki tisztában volt ezzel Magyarországon: a kétharmados módosító szabály és az igen aránytalan választási rendszer kombinációja. De ez a megfigyelés összemossa a jogot a politikatudománnyal, és ugyan miért vetemednénk ilyesmire? A választási rendszer nem is része az alkotmánynak. Halmai Gábor és Kis János részleges kivételével senki ügyet sem vetett a kilencvenes évek eleje óta rendszeresen megismételt figyelmeztetéseimre, hiszen mint mindenki tudta, nem volt „alkotmányozási kényszer”.

A legjelentősebb szerepük ebben a Sólyom professzorhoz közel állóknak volt, mert ők legalább ismerték és gyűlölték a hatályos módosító szabályt. Hiába állította az egykori főbíró az ellenkezőjét, az Alkotmánybíróság szava nem végleges; egy alkotmánymódosítás felülírhatja. Valóban, a magyarok most rájöttek arra, amit az amerikaiak és az indiaiak eddig is tudtak, hogy lehetséges korlátozni a bíróság joghatóságát és ugyanazt a törvényt ugyanolyan eljárásban újból elfogadni. Akár nagyobb bírói többséget is elő lehet írni a törvények érvénytelenítéséhez, ahogy arra a törökök is rájöttek. A módosítási szabály magasabban helyezkedik el a jogforrási hierarchiában, és Magyarországon a módosításra vonatkozó hatalom az esetleges és aránytalan választási eredményektől függ. Most ezt már mindenki tudja. Én ezt már húsz éve mondom. Ezt a nagyon egyszerű problémát természetesen az alkotmánybírák mindig is értették.

Két megoldás adható a dilemmára: szigorítani kell a módosítási szabályt, vagy nekifogni az alkotmánymódosítások alkotmányossági felülvizsgálatához, az Alkotmánybíróság javára átrendezve ezzel az alkotmányos hierarchiát. Sólyom mindig az első opciót támogatta, de meglepő módon azt tartotta, hogy ezt a szabály egyszerű átírásával meg lehet oldani, holott néhány országban ez a joggal való visszaélésnek számít, és egy sor nagy gondolkodó egyszerűen logikai képtelenségnek tekinti. Míg e szélsőséges nézetek, ami a logikát illeti, nem állják meg a helyüket, politikai értelemben jókora adag legitimációtöbbletre van szüksége a törvényhozásnak ahhoz, hogy megkösse a kezét egy ugyanolyan testületnek, mint amilyen saját maga. Ezért indokolt az ilyen feladat elvégzéséhez normális esetben alkotmányozó gyűlés vagy testület összehívása vagy valamilyen speciális módon megválasztott parlamenttel együttes ülésszak vagy népszavazás általi megerősítés. Más szavakkal, a módosító szabály szigorítását csak új alkotmányozási eljárásban lehet elvégezni. Sólyom és köre azonban úgy érezte, hogy nincs szükség új alkotmányra, mivel nincs „alkotmányozási kényszer”.

Ahogy egyszer Heller Ágnes szó szerint megjegyezte nekem, ne nyugtalankodjak miattuk, hagyjuk az Alkotmánybíróságot alkotmányozni, az az ő dolguk. Az Alkotmánybírósághoz közel álló emberek ugyan ezt soha nem fogalmazták meg ilyen nyersen, valójában ez volt az ő álláspontjuk is. A bírák ennek megfelelően fokozatosan arra a következtetésre jutottak, hogy a 24. § (3) bekezdés szerinti alkotmánymódosítás felülvizsgálata lehetetlen, arra a teljesen abszurd pszeudo-kelseni érvre támaszkodva, hogy a módosítás már az alkotmány része, így nincsen semmi, aminek alapján felül lehetne vizsgálni.

Igaz volna ez a módosítás során felmerülő eljárási hiba esetén is? Nyilvánvalóan nem. Viszont egy tartalmilag alkotmányellenes módosítás, amely megváltoztat egy definíció szerint megváltoztathatatlan rendelkezést, szükségképpen eljárási hibában szenved. Nem lehet kétharmados többséggel megváltoztatni azt, amit 100 százalékkal sem lehet megváltoztatni. Egy pallérozottabb kelseniánus azt is mondhatta volna, hogy a módosítás csak a szöveg része lesz, és tartalmilag csak azután válik az alkotmány részévé, hogy jogilag is működésbe lép, ezért az alkotmányossági felülvizsgálat dönti el, hogy engedjük-e az ilyen módosítást az alkotmány részeként érvényesülni vagy sem.

Kétlem, hogy az indiai bírák, akik kitalálták a remek alapszerkezet-doktrínát anélkül, hogy örökkévalósági klauzulára támaszkodtak volna, és konkrét esetek kapcsán felülvizsgáltak alkotmánymódosításokat is, technikailag elégtelenebb vagy alacsonyabb rendű munkát végeznének, mint magyar kollégáik. Példájuk követése nemcsak a bíróság jogkörének szűkítését akadályozhatta volna meg idén tavasszal, de már annak a prima facie alkotmányellenes törvénynek a hatálybalépését is, amely csupán kétharmados többséggel helyezte hatályon kívül a négyötödös többséget megkövetelő 24. § (5) bekezdést. A Fidesz megtehette mindezt, tudván, hogy a bíróság úgysem tesz semmit, még ha meg is támadják előtte a jogszabályt. (Ez nem is történt meg, szintén érthetetlen módon, hiszen ez a második eset eljárási jellegű volt, szemben a módosításra vonatkozó korábbi megfontolásokkal.) Összefoglalva: az Alkotmánybíróság jelentéktelennek tüntette fel az új alkotmány megalkotásának szükségét, miközben tisztában volt vele, hogy szükséges volna megalkotni, továbbá feladta annak egyetlen lehetséges helyettesítőjét, az egyetlen fegyvert, nevezetesen az alkotmánykiegészítések felülvizsgálatát, amivel ténylegesen megvédhette volna az 1989–1990-es alkotmányt attól, hogy a kormány felforgassa.

A Fidesz végezetül azoknak az 1994-es győzteseknek a helyzetébe került, akikkel szemben annak idején az alkotmányos diktatúra veszélyére figyelmeztetett. Ez a helyzet nemcsak a közelmúlt hibás politikájának a következménye, amely nyomán a sokat emlegetett kétharmados többséghez jutott a szavazatok 52,7 százalékának megszerzésével, hanem:

1. az MDF- és MSZP–SZDSZ-kormányok mulasztásának, hogy húsz év alatt nem hozták tető alá az új alkotmányt;
2. az Alkotmánybíróság mulasztásának, hogy nem nyújtott segítséget az alkotmányozási folyamatban, és nem védte meg az új rendszer alapszerkezetét az alkotmánymódosítások felülvizsgálatával;
3. valamint annak az általános mulasztásnak is a következménye, hogy az ország nem becsülte a kerekasztal művét, amely befejezésre szorult volna, mint a világ más országaiban, hanem lemondott róla.

Mindezek ellenére a rendszerváltáskor megkezdett konszenzusos alkotmányozás újrakezdése lehetséges és kívánatos lett volna. Ha ez történt volna, a Fidesz valódi elismerésre tarthatna igényt. Parlamenti súlyának köszönhetően legtöbb legitim alkotmányos elképzelésének esélye lett volna kompromisszumos formát találni, és semmilyen számára ellenszenves elképzelést nem kellett volna elfogadnia. A négyötödös szabály nem követelte meg, hogy ugyanazokat az 1995-ös szabályokat alkalmazzák minden esetben, ráadásul úgy, hogy sokkal kevesebb párt van a parlamentben, de megkövetelte valamilyen más, viszonylag méltányos szabály követését.

A négyötödös szabály eltörlése kétharmaddal azonban nem pusztán nyilvánvalóan jogszerűtlen volt (hiszen azt feltételezi, hogy a négyötödös szabály csak annyit mondott ki: „a parlament egyes döntéseket csak négyötödös többséggel hozhat, kivéve ha úgy dönt, hogy kétharmados többséggel teszi”); ez egyszersmind azt is jelképezte, hogy most a választópolgárok szavazatainak 52,7 százalékát elnyerő politikai erő alkotmányt léptet életbe, függetlenül attól, hogy a polgárok másik fele ezt szeretné-e vagy sem.

Ugyanakkor az a Nemzeti Kerekasztalnak, sőt az 1994–96-os sikertelen parlamenti kísérletnek is komoly érdeme, hogy az alkotmányozás olyan hagyományát alapozták meg, mely szerint az csak akkor lehet legitim, ha a pártok széles körben egyetértésre jutnak egy dokumentumról, amely méltó arra, hogy alkotmányként elfogadják. A Fidesz most éppen ezt a fontos hagyományt sérti meg, ami megsemmisítő következményekkel jár az alaptörvény tartalmára kognitív, normatív és esztétikai szempontból is. Amit tettek, az első ránézésre is jogszerűtlen, még akkor is, ha senki sincs abban a helyzetben, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulhatna a magasabb fokú konszenzust megkövetelő szabály megsértése miatt, és a bírák valószínűleg nem is foglalkoznának egy ilyen esettel.

A jogsértésnek azonban megvannak a következményei. A Fidesz ugyanis nem képes alkotmányos legitimációt biztosítani ahhoz, hogy ténylegesen lezárulhasson az alkotmányozási folyamat. Korábban ők javasolták azt a spanyol-holland modellt, amely az alkotmány jövőbeni módosítását két egymást követő parlament kétharmados egyetértéséhez kötötte volna. A kritikus magyar véleményekkel szemben magam korábban úgy foglaltam állást a Népszabadság hasábjain, hogy önmagában értékelve ez a szabály az egyetlen előremutató eleme a Fidesz alkotta tervezetnek.

Meglepő módon nemrég még Cohn-Bendit is azt állította, hogy egy ilyen szabály abszurd lenne, és sehol sem létezik. Pedig csak Spanyolországra kellene egy pillantást vetnie, amely állam alkotmányának megváltoztathatatlan klauzulát nem tartalmazó, kétlépcsős módosítási szabálya van (a 168. cikk esetében, amely az alkotmány teljes felülvizsgálatáról és azon cikkek módosításáról szól, melyek hasonló jelentőségűek, a két lépcsőn kívül még népszavazás is szükséges), vagy éppen a Brüsszel szomszédságában fekvő Hollandiára is kitekinthetne (137–138. cikk). Ezenfelül a brit alkotmányos hagyomány része – még ha nem is tartják mindig teljes mértékben tiszteletben –, hogy egy hirtelen bevezetett alkotmánymódosítás hatálybalépéséhez a következő választásokon felhatalmazást kell kapni, és a következő parlamentnek azt újra el kell fogadnia. Igen, ez a szabály önmagában egy jó szabály.

De természetesen az értékelése azon is múlik, hogy mit kívánunk ennek segítségével kőbe vésni. A kritikusok azonban ezt a két kérdést össze szokták keverni. Elmulasztani egy jó alkotmány megszilárdítását és bebetonozni egy rossz alkotmányt – mindkettő rossz ötlet. Azonban az MSZP-nek igaza volt, amikor azt javasolta a Fidesznek: ha annyira tetszik nektek az új módosítási szabály, akkor miért nem fogadjátok el saját magatok is az új alkotmányt két egymást követő – a jelenlegi és a következő – országgyűlés kétharmados szavazatával? Ez sokkal helyeselhetőbb megoldás lett volna, mint a népszavazással történő megerősítés, emellett érvelt helyesen  Révész Sándor is. Anélkül, hogy akár az MSZP-nek vagy szerény személyemnek választ adott volna, a Fidesz csöndben ejtette az új módosítási szabályra vonatkozó ötletét.

Így megmarad az 1949-es szabály, ismét új szakaszszámmal jelölve, egyszerre élő szimbólumaként annak, hogy 2011 áprilisa után is befejezetlen marad az alkotmányozási munka, és használható eszközként ahhoz, hogy az alkotmányozást újra folytatni lehessen. A munkát valóban újra kell majd kezdeni a korábbiaknál sokkal komolyabb vitákkal és nyilvános részvétellel, és nem a múltat védve, amelyet tönkretett már az elitizmus. Nem vissza kell majd állítani valamit, hanem ki kell találni, hogy miként legyen végre a magyaroknak egy olyan új demokratikus eljárásuk és demokratikus alkotmányuk, amelyet ez a nemzet és annak polgárai maradéktalanul megérdemelnek. Akkor és csak akkor lehet és kell felülvizsgálni a módosítási szabályt, s ezzel lezárni az alkotmányozást.

Szóval, mit mondjunk 2011. április 18-án? Előre egy új, legitim magyar alkotmányért, amelyet egy demokratikusan választott alkotmányozó gyűlés fogad el új politikai konszenzust élvező, nyilvános részvételi szabályok alapján! Sikeressége esetén egy ilyen alkotmányozó gyűlés zárhatja le végleg a már 1989 előtt megkezdett rendszerváltás folyamatát.