A kormánypárti politikusok nyilatkozatai alapján bizonyosnak látszik, hogy a Magyarország határain kívül élő magyar állampolgárok még ebben a ciklusban választójoghoz jutnak. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a rendszerváltás utáni magyar politika egyik legfontosabb döntéséről van szó, mely alapvetően befolyásolhatja a magyar demokrácia jövőjét. Ahhoz, hogy megítélhessük, helyesen teszi-e a kormány, ha állampolgársággal együtt választójogot is ad a határon túli magyaroknak, vagy ezzel olyan súlyos hibát követ el, melyet egy józanul gondolkodó politikai erőnek nem szabadna elkövetnie, előbb meg kell válaszolnunk egy lényeges kérdést. Megengedhető-e, hogy egy politikai közösség döntéseibe a közösség azon tagjai is beleszóljanak, akik ideiglenesen vagy tartósan egy másik államban élnek?

Ezen a ponton egy ellentmondással találjuk szembe magunkat. Egyfelől a politikai közösség tagjainak (az állampolgároknak) alanyi jogon van beleszólásuk a közösség döntéseibe, másfelől a döntésekbe való beleszólás (azaz a szavazás) joga megköveteli bizonyos kötelességek teljesítését is, melyek természetszerűen csakis az adott állam területén abszolválhatók.

Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos. A régmúltban ugyanis természetes volt, hogy az állam polgárai az állam által ellenőrzött területen élnek, ma azonban – a nagy népességmozgásoknak köszönhetően – ez korántsem magától értetődő. Egy adott állam polgárai sokszor hosszabb időre, életvitelszerűen telepednek le eredeti lakhelyüktől több száz vagy ezer kilométerre, adott esetben kettős állampolgárrá válva. Ilyen esetben nemcsak a szavazati jog nélküli állampolgárság tekinthető anomáliának, hanem például a kettős állampolgárság intézménye is. Azaz az ellentmondás csak akkor áll fenn, ha az állampolgárság esetében a klasszikus felfogástól (az anyaországban való életviteltől) való eltérés megengedett, a szavazati jog kérdésében viszont nem. Könnyen belátható ugyanis, hogy az állampolgársághoz kapcsolódó egyes előnyök csak akkor élvezhetők, ha az állampolgár az adott államnak nemcsak tagja, de ott is él.

A szavazati jog arra ad lehetőséget, hogy az egyén beleszólhasson annak a jogokból és kötelességekből álló viszonyrendszernek az alakításába, melynek ő maga is részese. Problémás vagy egyenesen kivitelezhetetlen volna, ha egy állam a külföldön élő polgárait be akarná sorozni katonának, vagy külföldön szerzett jövedelmüket meg kívánná adóztatni. Ha az állam ezt mégis megteszi, mint például az Egyesült Államok, akkor a régi „no taxation without representation” (nincs adózás képviselet nélkül) elv érvényesül, s a külföldön jövedelmet szerző amerikai állampolgár jogosan tart igényt a szavazati jogra.

Az állam csak speciális körülmények között engedhet beleszólást a közösség döntéseibe a területén kívül élő tagjainak. Hogy mik lehetnek ezek a kivételre feljogosító körülmények, az elsősorban két tényező alapján ítélhető meg: milyen hosszú ideig van távol az állampolgár, és milyen okból tartózkodik külföldön? Az előbbi tényezőt illetően relevánsnak tűnik az a megfontolás, amely a visszatérés szándékához köti a szavazás jogát. Minél tovább van távol az állampolgár származási országától, annál inkább gyengül az anyaországgal való kapcsolat, és válik egyre valószínűtlenebbé a visszatérés, így idővel megkérdőjelezhető a közösség ügyeibe való beleszólás lehetősége. Ezt az elgondolást érvényesíti például Kanada, mely az öt évnél hosszabb ideig külföldön letelepedő állampolgáraitól megvonja a szavazati jogot. Problémát jelenthet viszont, hogy nehéz meghatározni azt az időtartamot, amely után felvethető a szavazati jog elvesztése – Törökországban ez csupán hat hónap, míg az Egyesült Királyságban tizenöt év.

Ami a tartózkodás jellegét illeti, érdemes különválasztani a hivatalos küldetést teljesítőket (katonákat, diplomatákat) és az életvitelszerűen letelepedő állampolgárokat. A hivatalos kiküldetést teljesítők szavazati jogosultsága mellett fontos érv szól: az anyaország joghatósága alatt állnak, és nem rendelkeznek szavazati joggal a kiküldetési országban.

A külföldön élő állampolgárok tehát alapesetben akkor szavazhatnak, ha az anyaországuktól csak ideiglenesen maradnak távol, ha hivatalos kiküldetésben vesznek részt, vagy a lelki köteléken túl marad valamilyen tényleges jogi kapcsolatuk az anyaországgal.

Ha ezeknek az alapelveknek a fényében vizsgáljuk a magyar esetet, akkor a szavazati jog kiterjesztése mellett nem szólnak érvek. Az érintettek többsége ugyanis nem Magyarországon él életvitelszerűen, sőt, valószínűleg nagy számban lesznek a következő években olyan magyar állampolgárok, akik még soha nem jártak itt, és akik tartózkodási helyükön szavazati joggal, s az ottani magyar pártokon keresztül politikai képviselettel rendelkeznek. Bármilyen erősek is a lelki kötelékek, bármekkora igazságtalanságot is kellett elszenvedniük (nekik vagy felmenőiknek), preferenciáik a magyar politikai élet szempontjából mindenképp külső preferenciáknak számíthatnak, hiszen ezekre az állampolgárokra a magyar állam döntései csak nagyon korlátozottan vonatkoznak.

Az állampolgárság megszerzésének lehetővé tétele elvben azért lehet indokolt, mert nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a környező országokban élő magyarok esetében nem kivándorlásról volt szó, hanem határmódosításról. Úgy vesztették el magyar állampolgárságukat, és úgy lettek más államok polgárai, hogy közben tapodtat sem mozdultak szülőföldjükről. A magyar állampolgárságnak történelmi igazságtétellel kapcsolatos funkciója lehetett volna: visszakaphattak volna valamit, amit annak idején jogtalanul vettek el tőlük. Az állampolgársági törvény módosítása azonban nem teljesen ezt az igazolást követi, mert a honosítást vagylagosan a felmenő magyar állampolgárságához, illetve a felmenő magyarországi származásának valószínűsítéséhez köti. A most állampolgárságot kérelmezők köre nem azonos a korábban jogsérelmet szenvedettekével.

A magyar állampolgárság kiterjesztésének azonban nem csak ez az egy aspektusa létezik, ami talán magyarázatot ad arra, hogy a magyar politikai erők közül miért nem akadt egy sem, amely tartósan és őszintén kiállt volna a szavazati jog nélküli állampolgárság mellett. Az állampolgárság megadása ugyanis legalább kétféle veszélyt rejt magában.

Az egyik, hogy az alkotmány és a választójogi törvény a választásokon való részvételt jelenleg nagykorúsághoz, állampolgársághoz és bejelentett lakhelyhez köti. Kérdéses, hogy nem alakul-e ki voksolási turizmus a választások idején (mint például a Cook-szigeteken, ahol a voksturizmus a választási eredmények bírósági felülbírálatát eredményezte).

A másik veszély, hogy az állampolgárságot a jelek szerint a választójog megadása követi majd. Sőt, a Fidesz nemzetegyesítési víziója egyenesen megköveteli a szavazati jog kiterjesztését, mert azon a klasszikus nacionalista elképzelésen alapul, hogy a nemzet megelőzi az államot. Ezt legutóbb épp a miniszterelnök hangsúlyozta: a szavazati jog kérdésénél „sokkal súlyosabb, sokkal mélyrehatóbb” dologról van szó: „megszűnik a határon túli magyar, mint olyan […]Vannak a magyarok. Úgy, ahogy vagyunk, Melbourne-től Csíkszeredáig”.

Ha a szavazati jog kiterjesztésével választókká válók politikai preferenciái könnyen megjósolhatóak, akkor az szinte automatikusan két részre szakítja azokat a politikai erőket, amelyeket ez kedvezően, illetve hátrányosan érintene. Ezért a politikai pártok normatív megfontolások helyett a politikai haszonszerzés egyszerű eszközévé silányíthatják az állampolgárság ügyét. Észre kell vennünk, hogy ebben a kérdésben a magyar politikai oldalak pozíciója nem eleve elrendeltetett, hanem a történelem alakulásának következménye. Spanyolországban például a szocialista kormány által elfogadott történelmi emlékezet törvénye lehetővé tette a polgárháború és a Franco-diktatúra alatt elmenekült lakosság és leszármazottaik számára a spanyol állampolgárság felvételét. A törvényt a leghevesebben a konzervatívok ellenezték, hiszen az emigráltak és leszármazottaik többsége baloldali érzelmű.

Magyarország esetében nem meglepő, hogy éppen ellenkezőleg, a jobboldal lép fel aktívan ebben
az ügyben, a baloldalnak pedig bármi áron (akár, mint a kettős népszavazáskor, a méltatlan szociális demagógia eszközével élve is) a veszteség minimalizálása az egyetlen célja. Az előbbi ugyanis politikai hegemóniájának zálogát látja a határon túli magyarokban, utóbbi pedig éppen ezt szeretné elkerülni. Az viszont nagyon is kétséges, hogy történelmi igazságtételről van-e szó, ha az vállalhatatlan machiavelliánus politikával jár együtt, ami csak az ellenfél sarokba szorítására szolgál.

A Fidesznek ugyanis világos normatív álláspont helyett tíz év alatt három eltérő elképzelése volt a határon túli magyarok státuszáról. Az első Orbán-kormány a státusztörvénnyel eredetileg állampolgárságot sem akart számukra biztosítani, három évvel később viszont, a 2004-es kettős népszavazáskor a Fidesz a választójog nélküli állampolgárság mellett kampányolt. A kettős népszavazás kudarca után egészen mostanáig nem volt egyértelmű, hogy Németh Zsoltnak és Martonyi Jánosnak lesz-e igaza, akik hangsúlyozták, az állampolgárság nem jár választójoggal, vagy Semjén Zsoltnak, aki kiállt a szavazati jog biztosítása mellett.

Úgy tűnik, menthetetlenül a választási kalkuláció mocsarába süllyed ez a kivételesen fontos ügy, amely döntő hatással lesz a magyar demokrácia jövőjére. A kocka el van vetve: Orbán Viktor legutóbb kijelentette, már csak az a kérdés, hogy a határon túli magyarok milyen módon szavazhatnak majd. Egy dologgal azonban tisztában kell lennie a Fidesznek: ha egyszer a Magyarországon kívül élő magyarok megkapják a szavazás jogát, akkor ennek későbbi megvonása tényleges jogfosztás lesz, ami jóval súlyosabb azoknál a lelki sérelmeknél, amelyeket a 2004-es népszavazás okozott. Talán még nem késő belátni a kormánypártoknak, hogy ebbe a lehetetlen helyzetbe kényszerítik a majdani kormányokat, ha mindenáron keresztülviszik ezt az elképzelésüket.